A Keresztény Értelmiségi Kör óbecsei csoportjának nyilvános tribünjének előadója volt június 19-én dr. Harmath Károly OFM, az Agapé Kiadó alapítója és igazgatója, a KÉK alelnöke, aki Szerzetesség és szerzetességről szóló zsinati dokumentum ismertetése címmel tartott előadást a belvárosi plébánia hittantermében.
A szerzetesség a remeteségből fejlődött ki, akik elfogadták ezt az életformát, azok engedelmességre, szegénységre és tisztaságra tettek fogadalmat. Céljuk a megtisztulás, a közeledés az Úrhoz, az evangélium megvalósítása. Ők hívők, akik tökéletesen akarják megvalósítani az evangéliumot. Nem mindenki előtt ismert a szerzetesség fogalma. Ezért fontos a keletkezéséről, a kezdetekről beszélni. Az óegyházban, a közösségekben egyesek életmódjukban elkülönültek, nem elégedtek meg az általánosan elfogadott lelki élettel, többre vágytak, még valamit magukra vettek. A közösség megkülönböztette a szüzeket és az aszkétákat. Az előadó említette Remete Szent Antal példáját, aki magányában is követőkre talált. Az első szerzetesek nem voltak papok, de hívőként a remeték sorsát választották. Imádkoztak, a Szentírást olvasták, magányba vonultak, nyugalomra vágytak, bár közösségben éltek.
Kit lehet nevezni szerzetesnek? Nagy Károly idejét említve magyarázta: szerzetes, ha hármas fogadalmat tesz. Ez természetesen nem ennyire egyszerű. Előbb együtt imádkoztak, elmélkedtek, egymáshoz közeledtek. Cellákat építettek, imádkoztak, dolgoztak. A közösségi élet egyik előnye a közös elmélkedések során az volt, hogy támpontot adott az ima elmondásában, megélésében, támogatásában. Az ember egyedüllétében elgyengülhet, de közösségben teológiai tudását gyarapíthatja, vagy a témában vitát folytathat, lelki témákról beszélhet. Az emberek tisztelik a szerzeteseket, a pravoszlávok szentnek tartják őket.
A keleti szerzetesek a IV. században kapták meg az első regulát. A regulára szükség van, akár a törvényekre. A keleti ortodox egyházak szerzetesi rendszerének atyjaként Nagy Szent Vazult említik, míg a nyugati világ rendjeinek regulái Szent Benedek nevéhez fűződnek. A VI. századtól a kolostorokban a bencés regula szerint éltek a szerzetesek a XI. századig. Ők voltak a tudomány előmozdítói. A rendek tagjai szigorú életvitelt fogadtak: Ora et labora! (Imádkozzál és dolgozzál! – a bencések jelmondata). A csend az egyén tökéletesedését szolgálta. Feladatuk az ima és a munka volt. A hegyekben éltek, követőik köréjük telepedtek. Nagy területeket műveltek, körülöttük falvak jöttek létre.
Akkor is volt népvándorlás, ami gátolta a letelepedést. Ez kihatott a lelki életre is, amelyben csak előrehaladás van, megállás nem lehet, figyelmeztetett az előadó. Külön mozgalmak frissítették fel a szerzetesközösségeket. Mindig reformálni kell az egyházat és magunkat is, így történt a szerzetesközösségekben is. Egy-egy kolostorban az apát hatására oldották meg a szerzetesi életet. A barátokról Harmath atya elmondta, hogy egyszerű emberek életét élték, megbecsülték őket, a kolostorokban egyre inkább a kultúra, az oktatás, a művészetek, az építészet került a fejlődés központjába.
Harmath atya a karizmáról is szólt. Vannak kegyelmek, amelyeket közvetíteni tudunk. Karizmával a közösség javára cselekednek, ezt megkaphatja a nemhívő is. A kegyelmet a megkereszteltek kapják. A szerzetesrendek alapítóit is karizmatikusoknak tartották.
A továbbiakban a kolostorokról volt szó. A kolostorokban, monostorokban élők nem foglalkoztak komolyabban a külső pasztorációval. A többség nem volt pap, a kezdetben (Nagy Károly regulájáig) fogadalmat sem tettek. Az előadó a ciszterciekről elmondta, hogy kolostoraik különösek voltak, nem igen volt közöttük igehirdető, iskolákban tanítottak, a liturgikus élet és a munka egyensúlyára törekedtek, a szegénységet, az egyszerűséget hirdették. A kolduló rendek a XIII. századtól terjedtek el nyugaton. Szerzetesi kötelezettségeik mellett pappá is szentelték őket. A szerzetes pap (misézik, prédikál, lelkigyakorlatot tart, gyóntat) társa a dolgozó barát (laikusként sekrestyés, szakács, oltárépítő). A ferencesek a kolduló barátok közé sorolhatók. A koldulás náluk nem öncélú, hanem az emberek közötti egymásra utaltság kifejezője. Nem véletlenül nevezték őket barátoknak. Ők kimentek az emberek közé. Szent Ferenc vándor prédikátorként hirdette az evangéliumot. Előbb a városok szélén telepedtek meg, majd egy évszázad alatt a ferences kolostorok, templomok a városok központjába kerültek. A ferenceseknek nincsenek nagy birtokaik. Számukra tilos az egyéni birtoklás, az örökölt vagyont a közösségben használhatják.
Az egyház a XIX. század végére klerikális szerzeteskö- zösséget hozott létre (ahol a papok vannak többségben), illetve laikusokét, ahol nem paptestvérek voltak többségben. A reformáció után a későbbi közösségeket nem nevezik rendeknek. Társaságok jönnek létre, jezsuiták (papok vagy testvérek, szegénységben, tisztaságban, engedelmességben élnek, a római pápa szolgálatába ajánlják magukat), verbiták, karmeliánusok. A regulázás változást hozott. A vatikáni zsinat is foglalkozott ezzel, célkitűzésként említendő az egyházi élet belső megújítása, az elszakadt keresztények visszahívása és a párbeszéd szükségessége. A szerzetesrendeknél papnak lenni kiváltság volt, a dolgozó testvérek szolgaként szolgálták őket. A klerikálisoknál aki nem volt pap, nem lehetett elöljáró. A II. Vatikáni Zsinat ezen is próbált egyházjogilag változtatni.
Harmath atya előadásának végén leszögezte, hogy a szerzetesek áldást jelentenek az egyház számára.
