Február 24-én este a Keresztény Értelmiségi Kör szabadkai helyi csoportjának tartott előadást dr. Horváth Endre csonoplyai plébános. Előadásának bevezető részében a Szeretethimnuszt idézte Szent Pál apostol korintusiakhoz írt első leveléből: „Most megismerésünk csak töredékes, és töredékes a prófétálásunk is. Ha azonban elérkezik a tökéletes, ami töredékes, az véget ér. Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyerek, úgy gondolkoztam, mint a gyerek, úgy ítéltem, mint a gyerek. De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyerek szokásait. Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek.” (1Kor 13,9-12).
Ebben a szentírási szakaszban a töredékes megismeréssel és a töredékes tudással párhuzamosan a gyerek úgy jelenik meg, mint „töredékes”, nem beteljesedett felnőtt. Az előadó ezt a paradigmát egy korsó segítségével szemléltette: az összetört korsót nem lehet használni, legalábbis rendeltetésének megfelelően nem, az egész, a teljes korsót viszont igen. Szent Pál az embert törékeny cserépedényhez hasonlítja (vö. 2Kor 4,7). Ez a cserépedény az eredeti bűn következtében össze is tört. A megváltás által az összetörtből újra egész, új teremtmény lesz. Ami egésszé lett, annak létezése újra értelmet nyer, van célja és rendeltetése, nem hiábavaló. Fontos megtanulnunk – és ez egy szép nagyböjti lelki feladat is lehet – hogy megváltott személyünket elfogadjuk teljesnek, egésznek. Ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz, és ne méricskéljük, mennyivel vagyunk látszólag kevesebbek azoknál, akiket magunknál különbnek tartunk – ez soha nem visz előbbre! Végső soron csak Isten mondhatja meg, mennyit érek, a másik ember ezt nem döntheti el. Amikor az emberek ítéletének hiszünk, arra alapozzuk önbecsülésünket, egyfajta öncsonkítást végzünk magunkon.
A Szeretet himnuszának végén Pál apostol felsorolja a teológiai erényeket: hit, remény, szeretet. Ő is hangsúlyozza, hogy ezek közül legnagyobb a szeretet, és valóban, a keresztény élet legfőbb mércéje a szeretet. A három erény közül azonban a „legproblémásabb” a remény, mert a hit hiányánál és a szeretetlenségnél is nehezebben vesszük észre magunkban a reménytelenséget. Pedig a reménytelenség is veszélyes, mert nem engedi, hogy Isten akaratának megfelelően teljes emberek legyünk.
Endre atya itt egy érdekes kérdést vetett fel: ha már a reményről van szó, miben tud reménykedni egy csonoplyai-sziváci plébános? Annak tudatában, hogy évente átlagosan négyszer annyi a temetés, mint a keresztelő, pontosan ki lehet számolni, mikorra várható ennek a katolikus közösségnek a teljes eltűnése. Ezt a kérdésfelvetést egy nagyszerű gondolat kifejtése követte: nem az az igazi tragédia, hogy egy közösség várhatóan ötven éven belül el fog tűnni, hanem az, ha ez a szomorú kilátás már most megbénítja, és már ma sem él teljes életet! Csak az Istenbe vetett remény adhat erőt ahhoz, hogy ez a maroknyi közösség – és sok más hozzá hasonló közösség – éljen! Ez pedig már nem csak Csonoplyáról szól, nem csak a kicsi, gyorsan fogyatkozó közösségek miatt fontos. Ez már érinti azokat a közösségeket, ahol ma még tömbben élnek a magyar keresztények, mint Szabadkán, vagy akár Budapesten.
Előadásában Endre atya, a biblikum doktora, számos evangéliumi példára hivatkozott, így a földbeásott kincsről, igazgyöngyről, magvetőről, mustármagról, kovászról szóló példabeszédekre. Előadásának összefoglalásában hangsúlyozta: a keresztény reménység nem mézesmadzag, hanem olyan dimenzió, ami együtt jár a hittel és a szeretettel. Ha nem remélek, ha nem hiszek abban, hogy Isten mindenható, akkor csonka lesz a szeretetem is. Az élethez egy kicsit bolond remény kell, mint ahogy egy kicsit bolond hit és egy kicsit bolond szeretet is kell, mondjuk ahhoz, hogy hetvenszer hétszer is készek legyünk megbocsátani.
A szabadkai Katolikus Körben szép számban megjelent hallgatóság lelkes tapssal köszönte meg Endre atyának a gyönyörű gondolatokban gazdag előadást.
