Hirdessük az örömhírt a közéletben is | Keresztény Értelmiségi Kör | Keresztény Értelmiségi Kör Ugrás a tartalomra

Hirdessük az örömhírt a közéletben is

A magyar keresztény közélet egyik legismertebb alakja, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) országos elnöke, dr. Osztie Zoltán atya volt a Keresztény Értelmiségi Kör (KÉK) június elején megtartott Barátkozási napjának vendégeladója. Az elõadások közötti rövid Szünetekben sorjáztak kérdések, és érkeztek az igen készséges, alapos válaszok, amelyek mélyebb körbejárásának csak Zoltán atya szerénysége szabott határt, ha a kérdések a sikereire irányultak. Budapesten született Osztie Zoltán atya. Szívesen emlékszik vissza a korai gyerekkorra, édesanyjára, akitõl imádkozni tanult, aki megszerettette vele az egyházi énekeket, és akivel ma is együtt lehet. A rá jellemzõ egyszerûséggel mondja: „Öröm számomra, hogy o van nekem”. Mondatában benne van az anya–fiú példaértékû szeretete, összetartozása. Szereti a zenét – zongorán és orgonán játszik, Bach a kedvence –, de a sportot és a természetben végezhetõ munkát is. Keresztény neveltetése révén, és látva társai sokszor tévelygõnek tûnõ útkeresését, hozta meg a döntést, hogy a papi hivatást választja. Úgy érezte, amit a sorstól kapott, az ajándék, szét kell osztania. Papként megteheti, megtehette, megteszi. Esztergomban szentelték pappá. Akkor 23 éves volt. Teológiai tanulmányait a fõvárosban végezte, morálteológiából doktorált. Alig múlt harmincéves, amikor a KÉSZ tagja lett. 1997-tol a több ezer fõt számláló (Magyarországon az egyik legnagyobb) civil szervezet országos elnökének posztját tölti be. A szervezet, amelynek fõ célkitûzése az evangelizáció, helyi csoportok révén mûködik. 2010. óta határon átívelõ kapcsolat él a magyarországi KÉSZ és a szerbiai KÉK között. Olyan kapcsolatrendszer létrehozásán dolgoznak, amiben a keresztény értelmiségiek képviselni tudnák az európai összmagyarságot. A két szervezet alapelve azonos, de ennek fontossága azokban a barátságokban is rejlik, amelyek az együttmûködésbõl születtek. Osztie atya igen népszerû a hazájában. „Népszerûségének titka a töretlen hit, nemzetben, hazában való gondolkodás, és a megingathatatlan bizalom embertársaiban. Nyitott látókörû, építõ gondolatokra figyelõ. Egyénisége összefogó erejû, igazi papi példakép” – hangzott el róla tavaly a méltatás, amikor a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét érdemelte ki munkássága elismeréseként, mely mögött két évtizedes odaadó munka és kitartás áll, amit a közjó elõmozdítása érdekében tett. A téma fölött átsiklik, nem azért, mert nem értékeli a kitüntetést, inkább azért, mert nem tiszte a dicsekvés. Osztie atya több paptársával és sok esetben a közfelfogással ellentétben vállalja a közszereplést. Egyéni és közösségi életünknek nincs olyan része, amelyre Krisztusnak ne lenne mondanivalója – állítja teljes meggyõzõdéssel. Kötelességünk az evangéliumot hirdetni, de bele kell szólnunk az életünket befolyásoló kérdésekbe, és a közéletben részt véve véleményt nyilvánítani, mert mindannyian egy világban élünk, ezért a közszereplés küldetésünk része. Nem a napi politizálásra gondol, nem arra, hogy valamelyik pártnál a keresztény embernek el kellene köteleznie magát. A keresztény ember feladata és kötelessége a közéleti szerepvállalás. Az ember nem csak egyén, hanem közösségi lény, aki környezetéért is felelõs. Osztie atyát a napi feladatai lefoglalják. Az emberek valóban figyelik és megfigyelik az egyházi személyek életét – válaszolja kérdésemre. Néha ítélkeznek, vagy rosszindulatú hírt közvetítenek. Az élet már csak ilyen, állítja bölcs belenyugvással. Idejét heti munkarend szerint órákra osztja be a hét hat napjára. Tevékenységének mindegyike nem látványos, ebbõl ered a néha téves vélemény, hogy a papi hivatás kényelmes. Látványosabb a közösség ünnepeinek megszervezése és a közösség építése, amely sokszor több hónapos megfeszített munka eredménye. Szabadideje csak egy napra marad, ezt csak a válasz kedvéért mondja el a tõle megszokott derûvel, de véletlenül sem panaszkodik. Tovább faggatom arról, vajon egy-egy megerõltetõ hét után hogyan képes egy nap alatt regenerálódni. Beszélgetésünk során többször elmosolyodik, az újabb kérdés hallatán is ezt teszi, majd egyszerûen annyit mond, hogy a napi szentmise, ami este van, kisimítja lelke ráncait. A gyónók terhét Krisztus elé teszi, az oltár elõtt õ maga is megkönnyebbül. Este imádkozik, olvas. Szívesen hallgat zenét, koncertet, vagy a természetben dolgozik. A napok nem csak megterhelõ, vagy rutinmunkákkal múlnak el – mondja lelkesen –, sikerélmények is tarkítják. A plébánián és a KÉSZ-ben jó a munkatársak között. A jó alatt barátságot ért, ami új erõt és lendületet ad a folytatáshoz, és értelmet a nap küzdelmeinek. Plébániáját (Budapest-Belváros) említve szavaiból büszkeség árad. Intézményként az egyik legõsibb a fõvárosban. A pecséten az 1048-as dátum szerepel, a meglévõ anyakönyvek a XVI. századtól folyamatosak, ezek a nemzet történelmének fontos dokumentumai. Nézve meggyõzõ nyugalmát, folyamatos derûjét, összeszedettségét, szinte magamnak teszem fel a kérdést: vajon képes néha haragudni is, és ha igen, vajon miért? A kérdés nem kerüli el a figyelmét. Meglepetten néz, gondolkodik, majd az arca szigorúvá válik. A rombolás, rongálás, nagyon el tudja keseríteni, és ha azt látja, tapasztalja, valóban szokott haragudni – mondja rosszallóan. Olvasóink figyelmét az új evangelizációra hívja fel Erdõ Péter bíboros májusi imaszándékának szövegére utalva: „hogy az új evangelizáció elmélyítse és megelevenítse hitünket, és ráébresszen arra, hogy Krisztus örömhírét mindenkinek tovább kell adnunk”. Evangelizáció alatt azt értjük, hogy a jó hírt kell a világ számára meghirdetnünk, mint a boldogság útját. Új, mert megváltozott a világunk, és folyamatosan gyorsuló ütemben változik tovább. Az örömhírt más úton és módon kell eljuttatni mindenkihez, mert Jézus egyetemes Megváltó. Példaként az internet adta lehetõséget említi Osztie atya. Felértékelõdik a civil keresztény szervezetek szerepe, nem kerülhetjük ki, hogy a világot átitassuk az evangélium jó hírével. A KÉSZ és a KÉK kovászképzõ – mondta. Tanúkra van szüksége a világnak! Krisztus személyes követei az apostolok voltak, akiket Õ küldött a világba. Krisztus követõiként élõ tanúi mi vagyunk. Legyen bátorságunk, hogy képviseljük az evangéliumot az életünk minden kérdésével kapcsolatban!