Sorsom úgy hozta, hogy - városunkból harmadmagammal - részt vehettünk egy háromnapos délvidéki zarándokúton március harmadik hétvégéjén az országos KÉSZ, valamit a bácskai és bánsági Keresztény Értelmiségi Kör (KÉK) közös szervezésében tisztelegve a vérengzések 70. évfordulója előtt. Bár nem kevesebb, mint tíz helységet érintett az emlékút, hajlott korom ellenére mégis vállalkoztam a fáradságos zarándoklathoz. Mert úgy tíz esztendeje olvastam végig Csetes Tibor, Vérbosszú Bácskában című munkáját - tegyük hozzá - több nekifutásból. Ezért akartam szembesülni azokkal a színhelyekkel, ahol ezek a rémségek megtörténtek. Több nekifutásból, ugyanis gyakorta rémálmok gyötörtek heteken keresztül, végigolvasván egyből azokat a borzalmakat, kegyetlen kínzásokat, amiket a szerb partizánok hajtottak végre magyar és német ajkú embertársaink ellen. Nehéz kérdés, erről talán később. Szóljunk előbb arról, hogy mi motiválhatta az íróóriást, hogy megírja a könyvét.
Remélem, sokan olvasták az író Hideg napok című remekművét. Aki talán mégsem, biíonyára látta a mű filmváltozatát. Történelmi háttérről: Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy, Garassy József vezérkari ezredes, Deák László ezredes és Zöldy Márton csendőr-százados önhatalmú akciót hajtott végre Újvidéken, Csurogon, Mozsoron és Óbecsén 1942. január 20-23-án, hogy megtoroljanak egy sajkásvidéki szerb partizánakciót. Egyes források szerint a magyar alakulatok 3300, mások szerint 2808 szerb, zsidó és kisebb részt roma nemzetiségű polgári személyt lőttek agyon a nyílt utcán, többüket pedig a befagyott Duna jegébe berobbantott lékekbe. Férfiakat, nőket és sihederkorú fiatalokat egyaránt. Akciójukat titokban tartották a hadvezetés és a vezérkar előtt. Később eljárás indult ellenük, de egy részük a keleti frontra, másrészük a náci Németországba menekült. Cseres Tibor talán kivárt, hátha valamelyik jugoszláv író beszámol azokról a rémtettekről is, amiket a partizánok követtek el 1944-45-ben, és feltárják azokat a tényeket, amiket magyarországi társaik már rég megtettek. Amelyek tíz-tizenötször nagyobb rendűek voltak azoknál, amiket 1942-ben a "razzia" során követtek el a parancsra a magyar-honvéd- és csendőralakulatok. Ám erről évtizedeken keresztül hallgattak, az egykori Jugoszlávia politikusai, történészei pedig hamis képet kreáltak az atrocitásokról. Szerintük az "intézkedések" jogosak voltak, a partizán alakulatok "megtisztították" a megszállt területeket a "fasiszta elemektől". Hogy kik voltak azok a "fasiszta elemek"? Magyar, német, kisebb részt zsidó és többször át- és kitelepített bukovinai székely füldművesek, iparosok, kereskedők, plébánosok és protestáns lelkészek, nők, férfiak, kamaszok. Legtöbbjük a légynek sem ártott.
Most megtört a jég, a szerb államvezetők elismerték végre, hogy az atrocitások törvénytelenek voltak. A délvidéki történészek pedig hozzáláthattak a dokumentumok kutatásához, a feltárásokhoz. Ám munkájukat nehezíti az a körülmény, hogy a rémtettek elkövetői, a partizán parancsnokok antedatált, nem egyszer légből kapott jegyzőkönyveket kreáltak.
Találkozhattunk Forró Lajos bácskai történésszel, aki - egyebek mellett - beszámolt arról is, hogy eddig mintegy 20 ezet sírt tártak fel, illetve földbetaposott holttestet azonosítottak, valamennyien a vérengzés áldozatai voltak. És okuk van föltételezni, hogy még 20-25 ezerre tehető a jeltelen, illetve tömegsírokban fekvő holtak száma. Az újvidéki Matuska Márton történésszel és publicitával is szót válthattunk, aki bácskai társánál emotívabb hangon számolt be röviden eddigi kutatásairól. A megemlékezésen megszólalt Szabó Károly is, a KÉK elnöke, Szkács József, Mojzes Antal, dr. Bogner István és újvidéki ferences szerzetesek, utóbbiak valamilyen ágon rokonai voltak az áldozatoknak. Az utolsó nap Rétvári Bence államtitkár is lerótta kegyeletét a szabadkai tömegsír előtt. Keresztény civil szervezet lévén miséket celebrált Osztie Zoltán atya belvárosi plébános, a KÉSZ elnöke, imák hangzottak el és egyházi énekek. A zarándokok elhelyezték koszorúikat a tömegsírok, a nemegyszer megcsonkított emlékművek, illetve a nevesített áldozatok sírja előtt. És minden nap végén felcsendülhetett szabadon nemzeti fohászunk, a Himnusz és a Szózat.
Hogy milyen célt szolgált a délvidéki zarándoklat? Semmi esetre sem bosszúért lihegett. Hanem azt, hogy lezárulhasson végre Délvidéknek ez a véres fejezete. Hogy letörölhessék végre hallottaikról a rájuk sütött fasiszta billogot. Hogy tisztességesen, méltósággal temethessék el őket. És emlékeztetőül, hogy ilyesmi soha többet ne történhessen meg sem a vén Európában, sem sehol a Nagyvilágban.