Dr. Thorday Attila, a szegedi Hittudományi Fõiskola rektor-helyettese, tanszékvezetõ fõiskolai tanár, Szeged-Szentmihály plébánosa volt a Keresztény Értelmiségi Kör szervezésében megtartott nyilvános biblianap vendégelõadója a kisoroszi Tájházban június 22-én. A tizenkét településrõl megjelent mintegy nyolcvan résztvevõt Papp Mihály, a kisoroszi csoport vezetõje, és Szabó Károly, a KÉK elnöke köszöntötte. Ezt követõen imával nyitotta meg a biblianapot Thorday Attila atya, majd kezdõdött a Szövetség, mint Isten ajándéka és az ember válasza címmel meghirdetett biblianap, melyen három elõadás hangzott el Isten kinyilatkoztatja magát a Jahve névben; Isten szövetségi kapcsolatba lép az emberrel; Az új és örök szövetség Krisztusban címmel. Az alábbiakban válogatott szemelvényeket közlünk dr. Thorday Attila atya elõadásából: Az Ószövetség nem a világtól távolmaradó istenrõl beszél. Izrael Istene nem maga körül forog; Jahve olyan Isten, aki föltárja önmagát: kinyilatkoztatást ad. Kinyilatkoztatásának tárgya elsõsorban önmaga; mûvei által megismerteti magát az emberrel. Ennek két – egymással is összefüggõ –területe a teremtés mûve és a történelemben való munkálkodása. A Biblia Istent mindig az emberrel való kapcsolatában tekinti. Isten tehát mindig valakinek az Istene, aki kapcsolatban áll és mindig kapcsolatban akar maradni az emberrel; aki úgy tárja föl önmagát, mint értünk-levõ-Isten. Isten kinyilatkoztatása olyan közösséget hoz létre, amelyben az ember képessé válik arra, hogy találkozzon Istennel. Mind a Szentírás, mind a tiszteletreméltó szent hagyomány arról tanúskodik, hogy Isten ‘velünk-levõ-Isten’. A ‘velünk-levõ-Isten’ kifejezésben nem csak az emberrel létrejövõ kapcsolat hangsúlyos, hanem hogy Jahve jelenléte és kinyilatkoztatása nem függ az embertõl. Isten mindig megmarad kezdeményezõnek, annak és úgy tárja föl önmagát, akinek és ahogy õ akarja. Az önmagát föltáró Isten kapcsolatban akar maradni az emberrel, ezért szövetséget, berít-et köt vele. Az Isten és az ember között létrejövõ szövetség, az ún. ‘teológiai berít’ lényegileg különbözik az emberek között létrejövõ ‘profán’ szövetségkötéstõl. Isten ugyanis a Szent, az ember pedig lényegét tekintve nem szent. […] Amikor az Ószövetség Isten szeretetérõl, irgalmáról, hûségérõl szól, mindig olyan kifejezésekkel él, amelyek kapcsolatot tételeznek föl Isten és ember között. Isten Szentsége azonban nem egy jellemzõ sajátossága a több isteni tulajdonság között, nem minõségi jellemzõje Istennek, hanem létének lényege. […] Az a vallásosság, amely elveszti érzékét a transzcendens Isten iránt, amely nem érzékeli Isten szentségét, minden teremtménytõl való lényegi másságát, az elveszíti komolyságát és fölszínessé válik. Az Istennel való párbeszédben, az imádságban mindvégig meg kell maradni az ‘istenfélelem’ érzésének. E nélkül nem beszélhetünk istentiszteletrõl sem. […] Miután Isten föltárta szentségét, megszólítja az embert. Õ hajol le az emberhez áthidalva az Isten–ember közötti természetes szakadékot; fölfoghatatlan szeretetének teremtõerejével az embert magához emeli, vagyis kapcsolatba lép teremtményével. […] Ezekiel próféta az Úr dicsõségének láttán arccal a földre borul (1,28), de Isten szól hozzá és fölemeli. Isten a kezdeményezõ (nem az ember!), szavai átjárják a próféta lelkét. Párbeszédük alapjában véve különbözik az emberek közötti dialógustól, amely lényegileg egyenlõ felek között zajlik. A Biblia szerint Isten és ember közötti találkozás a következõ lépéseket tartalmazza: 1. Isten kinyilatkoztatást ad: föltárja önmagát a JHWH névben; 2. Isten kinyilatkoztatja magát a történelemben üdvözítõ mûvei által; 3. Különösen is föltárja önmagát választott partnerében, akivel szövetségre lép. […] Figyeljük meg a panasz-zsoltár három tipikus alkotóelemét: 1. Az imádkozó kifejezi siralmas helyzetét; 2. az imádkozó kifejezetten az Urat, vagyis Jahvét szólítja meg; 3. Jahve meghallja a kiáltást és látja a szükséget. […] A zsoltáros által megfogalmazott teológiai mondanivaló lényege tehát az, hogy Isten az, aki megváltoztatja a helyzetet, s nem az ember; amikor az ember beismeri tehetetlenségét, akkor tapasztalja meg, hogy Isten tevékeny. […] A kinyilatkoztatás Istene a Jahve nevet hordja. Ez a név 6828-szor szerepel az Ószövetség könyveiben; a legkésõbbi, eredetileg is görögül íródott könyvek kivételével mindegyikben elõfordul. A héber szövegben található ‘szent négy betû’ olyannyira szent, hogy kimondani sem szabad: ezt egyedül a jeruzsálemi fõpap ejthette ki évente egyszer, a yôm kippur ünnepén a Szentek szentjében. […] Isten több alkalommal is kinyilatkoztatta önmagát, szent nevének föltárása által. A Sinai szövetségkötésrõl szóló hagyomány-együttesben, a Kiv 33,18-23 szakaszban Mózes arra kéri Istent, hogy tárja fel elõtte isteni dicsõségét, vagyis lényének lényegét, egész személyiségét. Isten meghallgatja Mózes kérését, de a kérés teljesítésének határt szab: Istent ‘színrõl színre’, arcába tekintve nem láthatja meg, vagyis Istent, a maga teljes isteni mivoltában nem szemlélheti senki emberfia, még a kiválasztott Mózes sem. A látás és a nem látás, a megpillantás és a nem szemlélés dialektikája jellemzi ezt a vallási tapasztalatot. Mózes kérésére Isten – meglepõ módon – úgy válaszol, hogy kimondja elõtte a Jahve nevet (33,19). Isten tehát jelen van Mózes számára. Ez azonban nem Mózes érdeme, hanem Isten jóságából, irgalmából fakad; a következõ mondatban ugyanis így szól az Úr: „Kegyes vagyok ahhoz, akihez akarok, és megkönyörülök azon, aki nekem tetszik.” […] A Jahve név tehát nem meghatározása Istennek, hanem jelzése annak, Akinek léte és hatalma felülmúlja az emberét. A Jahve név így egyaránt jelez közeledést és távolságtartást. Isten határtalan kegyelmérõl és szeretetérõl tesz tanúságot azáltal, hogy neve kinyilatkoztatásával közeledik az emberhez. Neve jelenlétet, életet, és azt az igazságot hordozza, hogy a szent Isten ura és üdvözítõje népének; jelenléte nem hatástalan, hanem aktív és erõteljes. Nevének kimondásával választottjai iránti elkötelezettségét vallja meg. A Jahve név így érzékelhetõvé teszi az Isten és népe közti kapcsolatot. Ugyanakkor, a Jahve név föltárja Isten érinthetetlen, fölfoghatatlan, és senkivel össze nem mérhetõ mivoltát is. Isten szentsége és neve egyaránt hozzáférhetetlen az ember számára; senki emberfia nem birtokolhatja, és nem élhet vissza vele. […] A parancsolatok között ezért egyaránt kiemelkedõ helyet foglal el Istennek és nevének tisztelete. Sok más keleti nyelvhez hasonlóan, a bibliai héber nyelvben a névnek dinamikus jellege van. A nyugati kultúrában a névnek nincs különösebb jelentõsége arra vonatkozólag, aki hordja. Az ókori Kelet népeinél azonban nem önkényes és külsõdleges jelzõ, hanem a személy különlegességét, természetét jelzi. A név és annak viselõje között lényegi kapcsolat áll fenn. Az ókori Keleten minden névnek volt leírása, ami föltárt valami lényegest és jellegzetest viselõjének tulajdonságai közül. A név tehát valóságot fed, az illetõ személyiségét fogalmazza meg. Ismerni valakinek a nevét nem csak azt jelenti, hogy meg tudom õt különböztetni másvalakitõl, hanem hogy szoros kapcsolatban állok vele. […] A Jézus-név a héber jê¹ûa‘ hellénizált alakja, ami pedig a ‘jahve a szabadítás’-t jelentõ jehô¹ûa‘ rövidített alakja. Az ószövetségi idõkben Izrael fiai között a legkedveltebb nevek egyike. Papok, leviták és mások viselték (pl. Jesúa fõpap, illetve ez a neve Mózes utódjának, Józsuénak is). Isten akaratából Jézus a neve a Megváltó Krisztusnak. Az angyal szavai a név jelentésére utalnak: õ szabadítja meg népét – de nem politikai ellenségeitõl, hanem – bûneitõl. Jézus Krisztus kortársai között még gyakori a név, majd hamarosan, a zsidóság Krisztussal szemben tanúsított magatartásából következõen megszûnt a használata. A hívõk számára ez a név az üdvösség, és ugyanolyan tisztelet tárgya, mint Isten neve. Az evangéliumok, de különösen János evangéliuma elõszeretettel idézi Jézus ajkán az „én vagyok” kifejezést, hogy ezáltal is kifejezésre juttassa azt a meggyõzõdését, hogy Jézusban megvalósult Isten teljes és végleges kinyilatkoztatása. […] Isten abszolút szentsége, amely szembeáll a teremtményi világ végességével, föl nem fogható szeretettel van az ember iránt. Isten kapcsolatot létesít az emberrel: Õ a kezdeményezõ; az ember ezt ki nem érdemelheti, csak Isten ingyenes ajándékaként, kegyelmeként nyerheti el. A ‘szakrális berít’ létrejöttében Isten mindig az aktív-kezdeményezõ, az ember pedig a passzív-befogadó szerepét tölti be. […] Hogyan mutathatja ki viszontszeretetét az ember mindennapi életében? Mivel az ember vendég a berît közösségében, viselkedjen a vendéglátójához méltóan. Az isteni törvény, a parancsolatok az ember viselkedésének módját jelölik ki. Az Isten iránti viszontszeretet a törvények megtartásában, az isteni parancsokhoz való hûségben konkretizálódik. Tehát a törvények és parancsok a berît közösségének következményei, és nem a berît létrejöttének föltételei. A berît megmarad olyan ingyenes isteni ajándéknak, amit ember ki nem érdemelhet, csak viszontszeretetével – ami a parancsok megtartásában realizálódik – fenntarthat. […] A Biblia népe és a Bibliából imádkozni tanuló hívõ ember megtanulja, hogy ne rettegve tekintsen a végzetes jövõbe, hanem személyes kapcsolatban éljen a gondviselõ Istennel. A kisoroszi biblianapon dr. Thorday Attila atya nem csak bibliai áttekintést adott, hanem útmutatót is a jelenben való élethez a kapcsolatról, amelyet Istennel és egymással megélünk, majd továbbadunk, a szövetségrõl, amely során Istenre és egymásra találunk, az imáról, amellyel kérünk és hálát adunk, és a legfontosabb tényrõl: hogy Isten hív, meghallgat, és megsegít. Köszönet az elõadónak, a kisoroszi szervezõknek, a szorgos kezû kisoroszi KÉK-tagoknak, akik a napot annak minden vonatkozásában teljessé és emlékezetessé tették.