A Keresztény Értelmiségi Kör (KÉK) szervezésében nagyböjti lelkinap volt április 5-én a szabadkai diákotthonban. A téma – A jelenségek mögött… Isten kitartó feltárulkozása az imában, a vallási hagyományaink által, a személyes és a közösségi életünkben – felkeltette a 17 településről érkező 126 megjelent érdeklődését.
A megváltásunk ünnepére lélekben készülők számára az elmélkedést Horváth Árpád, Budapesten szolgáló jezsuita atya, A Szív (magyarországi lelkiségi és kulturális folyóirat) főszerkesztője tartotta.
A lelkinap Szabó Károly, a KÉK elnöke köszöntőjével kezdődött, az előadó gondolataival folytatódott majd szentmisével zárult.
„Azért lettem jezsuita szerzetes, mert én ebben a konkrét életformában lehetek a lehető legközelebb Istenhez. Ez az én utam. Nem azért járunk hitünk ígéreteinek ösvényein, mert így könnyű és kellemes, mert ez az út a legtöbb embernek imponál, esetleg presztízs. Azért járunk hitbéli elköteleződéseink útjain, mert ezen az úton maga Isten szegődik mellénk” – vallja önmagáról és hivatásáról a jezsuita atya, aki A Szív folyóirat főszerkesztőjeként elmondta még, hogy a lelkiségi, kulturális és önismereti folyóirat fennállásának századik évébe ért. A nagy múltú lap hetilapként indult, idővel kétszázezernél is több előfizetője lett, majd 1951-ben betiltották, de ennek ellenére a világban szétszóródott magyarság folyóiratává vált, és a szerkesztőség a magyarországi rendszerváltásig a kanadai Torontóban működött. Onnan a kilencvenes évek elején Sajgó Szabolcs SJ vezetésével került ismét Magyarországra. Célja, hogy rámutasson a keresztény vallásos hagyomány ma is aktuális üzenetére, a párbeszéd előkészítése a különböző lelkiségi és kulturális hagyományok között. Cikkeik révén szeretnék felhívni a figyelmet a Kárpát-medence természeti, néprajzi és társadalmi életének értékeire, ezáltal is elősegítve az együttélés lehetőségeinek teljesebb kibontakozását.
A főszerkesztő szerint a jezsuita identitás része, hogy olyan munkát végezzenek, amire szükség van, de amire a hivatalos, hierarchikus egyháznak nincs érkezése. 17000 jezsuita él 138 országban. Ferenc pápa is ebből a lelkiségi szellemi közösségből került ki. A jezsuiták is papok, közösségben élnek, közösen vezetnek intézményeket. A rend alapítása Szent Ignác nevéhez fűződik. Az előadó érdekességként említette, hogy Szent Ignác 1491-ben született és 1492-ben felfedezték Amerikát. Három dolog befolyásolja gondolkodásukat: az egyik az új világ felfedezése, amely egyben a missziók megjelenésének szükségességét eredményezte. A jezsuitáknak nincsenek kolostoraik, de intézményeik, iskoláik vannak. Nyitottak a világra, a jelenségekre, arra, hogyan működik Isten ebben a világban. Ferenc pápáról mondják, hogy a világ plébánosa. Bátorítja a papokat, hogy úgy tudjanak kilépni a templomból, hogy az életvitelük, hitük által felfigyeljenek rájuk, megszólítva legyenek az emberek. Külön foglalkoznak az egyház peremén élőkkel. Az inkvizícióban, amely az előadó szerint azért alakult ki, hogy ne lehessen senkit elítélni, ha előtte nem vizsgálják ki a tetteit, illetve azt, amivel vádolják, a jezsuiták nem vettek részt. A jezsuitákra jellemző a nyitottság, a tudomány tisztelete, a reformációval érkező polgári kereszténységnek a Szentírásra való irányítása. Mindenben meglátni Istent – ez a mottójuk. Rácsodálkozni mindenre, amit Isten alkotott. A minden alatt nem csak a jót, hanem a nehézségeket is észre kell venni.
A hívők és azok között, akik el vannak veszve a világban (igazán megrögzött ateisták már nincsenek) az a különbség, hogy a hívő ember nem veszik bele a világba, hanem a hit erejével működik, mintegy Isten szemével próbálja látni és értelmezni azt, ami van. Mi hiszünk a mély összefüggésekben. A keresztény ember akkor érzi magát boldognak, megérkezettnek, ha az a tudat benne van, hogy élete Isten akaratába van beleágyazódva – mondta Horváth Árpád SJ előadása kezdetén. A lelki boldogságunkat akkor érjük el, ha belesimulunk Isten akaratába, ha érezzük, hogy van gazdája a világnak. Arra vagyunk hivatottak, hogy Isten dicsőségében, jelenlétében, erejében éljünk, Isten jelenléte átcsillanjon a létünkön.
Honnan lehet tudni, mi Isten akarata? – tette fel a kérdést az előadó, majd igyekezett választ is adni: Isten az Atya. A mai emberben sajnos sérült az apa-kép. A házasságok többsége felbomlik. Ezáltal sérülnek a gyermekek. Életkorokra bontva a hívő ember hite változó. A kamasz hite más, nem olyan, mint a szülőre teljes mértékben támaszkodó gyermeké. Szüksége van a lázadásra, a személyisége fejlődéséhez tartozik. Akiknek nincs határozott magatartásmodell a környezetükben, egész életükben bizonytalanok lesznek. Fontos, hogy legyen előttük egy példa, egy mérce, amelyhez viszonyítanak, egy biztos pont. Az apának van elve, az anyának hite, a tanítónak lelkesedése, ez tudatosodik benne akkor is, ha nem egyezik azzal. Igen sokat jelentenek a gesztusok, amelyeket látnak, éreznek. Megértőnek kell lenni velük akkor is, ha látszólag nem hallgatnak bennünket. Sokszor a vallás a lázadáshoz tartozik, vonz, vagy taszít.
A felnőtt ember rácsodálkozik Istenre, a vallási hagyományra, nem lázad, érdekli a történelem, a nemzeti identitás. Újraéli, továbbadja a már látott, olykor még a rossz modellt is. Akiknek érett a hitük, rálátnak Isten működő erejére. Meg tudják sejteni Isten tevékeny erejét az életükben, abban, ami van. A hívő embernek nyugalma van, hinni képes abban, hogy Isten országában a jónak, a szépnek, a hitnek az utolsó szava fog győzni. Maradandó az Istentől kapott hitünk, és jóság. A Jóisten tudja úgy rendezni a dolgokat, hogy mindig a jó kerekedjen felül. Hitet, reményt Istentől kapunk. Ajándék ez, amire vigyázni kell. Hinni akarunk, látjuk, érezzük a mély összefüggéseket. Rájövünk, hogy van értelme a szenvedésnek is, mert az az Isten iránti szeretet kifejezése lehet. Mindig van valakink, akitől hitet kapunk, valakink, aki Isten eszköze volt. A hit élni és hatni akar. Az életünk folyamán akár össze is roppan. Ez esetben hagyjuk magunkat sodorni, de gyorsan rájövünk, hogy a hit bennünk van, nem enged el. A lázadóban is előbukkan. Isten nem fárad bele, nem engedi el a kezünket, rácsodálkozunk, ez tesz bennünket emberré, továbbvisz, segít. Nézni, hogy hogyan csillan meg a szenvedésben, az örömben, a hagyományban, a Szentírásban, a szentek életében, vagy akár negatív példaként is.
Ahhoz, hogy tudjuk, mit akar Isten, figyelem kell. Lelkiismeretünk fontos hangja ennek, de nem elég, fontos, amit a pap mond, de nem minden, a hagyományok, a bölcsességek mondanak valamit, de a valóság Isten nyelve. Az érett hittel élő ember kihallja a mindenségből Isten akaratát, hangját, az összhangot. Ezt tanulni is kell.
A csoda nem más, mint amit Isten művel velünk a hit által. Sok minden van életünkben, de tudjuk, hogy Istent keresni jó, van bizalom, van remény, őszintének lenni jó. A hit akkor kezd elmélyülni, amikor a szenvedésekben is képesek vagyunk meglátni Istent, és ragaszkodni hozzá. Ebből merítünk erőt – megsegít az Isten.
Az előadó a húsvét misztériumával fejezte be előadását. Isten mellénk szegül, kíséri életünket – ismételte. Fontos a visszaemlékezés, hol kaptunk lelkületet, erőt, mikor éreztük az igaz forrás létét életünkben. Isten fáradhatatlanul újra és újra mellénk áll, megvigasztal, megsegít, reményt, hitet ad, hogy mehetünk tovább. A csoda a jelenségek mellett azok összességében az, hogy ezt képesek vagyunk meglátni. A csoda Isten általunk felismert ereje. Merjetek rácsodálkozni Isten tevékeny jelenlétére! – mondta Horváth Árpád SJ.
A lelkinap szentmisével, gyónási lehetőséggel zárult.
Köszönet az előadónak, a szervezőknek és a megjelenteknek.
A Pannon RTV riportja
