“...mert a Szentlélek abban az órában megtanít majd titeket arra, amit mondanotok kell.” (Lk 12,12) | Keresztény Értelmiségi Kör | Keresztény Értelmiségi Kör Ugrás a tartalomra

“...mert a Szentlélek abban az órában megtanít majd titeket arra, amit mondanotok kell.” (Lk 12,12)

Megyei Magyar Drámai Színház

A Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház vendégjátéka a Zentai Magyar Kamaraszínházban

Az előadás meghirdetését követően napokon belül szétkapkodták az ingyenes belépőket a Zentai Magyar Kamaraszínházban vendégszereplő kárpátaljai előadásra. A mintegy 250 férőhelyes nagyteremben Verebes Ernő: Gerendák című drámáját mutatta be a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház.

     Különleges volt a mű színpadig vezető útja: először 2012-ben felolvasó színház keretein belül került színre, a Vajdasági Magyar Színjátszás napjának alkalmából. Ezt a változatot Táborosi Margaréta rendezte. A szöveg felolvasásra kerülhetett, Gyarmati Kata drámai szövegével egyetemben. Majd a debreceni Deszka Fesztiválon láthatta a közönség, a beregszászi Kárpátaljai Drámai Magyar Színház színészeinek előadásában. Ez is felolvasószínház volt, szintén jelentősebb színpadi elemekkel. Majd még egyszer felolvasták ezt a darabot, méghozzá a budapesti Nemzeti Színházban, ahol a komáromi Jókai Színház művészei szerepeltek. Vagyis a mű szavakban, végigutazta a Kárpát-medencét. Az első igazi „előadás” viszont 2017-ben született meg újra a beregszásziakkal, Beregszászon. Ez már igazi színház volt, mégpedig szép sikerrel. Ezt az igazi színházat hozták el a beregzsászi művészek Zentára.

     Rideg Zsófia, a darab rendezője, aki a szerzőhöz hasonlóan a magyar Nemzeti Színház dramaturgja, többször is kézbe vette a Verebes művet. Ugyanis felolvasószínházi változatát megrendezte már a Nemzeti Színházban a beregszászi színészek közreműködésével. Saját bevallása szerint, ekkor fogalmazódott meg benne, hogy érdemes elvinni egy térbeli megvalósításig, mert nagyon izgalmas, rétegzett darabnak tartotta. Szerinte a mű költészet, de a kezek költészete, azoké, akiknek az évszaknak megfelelő szerszámaik vannak. Hétköznapi tárgyaik (mosdótál, őrlőgép, asztal), amelyek átlényegülnek: hangszerekké, liturgikus eszközökké. Az előadással kapcsolatban legismertebbé vált nyilatkozata szerint: A búza lisztté lesz, a liszt lélekké változik a szélmolnár templommá alakuló malmában. A darab fő története szerint ugyanis a malomból templom lesz és ez fontos jelentést hordoz magában. Rideg Zsófia szerint ez a szélmalom, ami templommá alakul, az mi magunk vagyunk, és tulajdonképpen, ha templommá tudunk alakulni, akkor fogunk megmenekülni a külső fenyegetettségtől. Éppen ezért számára ez az előadás egy ima. Hasonlóan, mint a Szentírás írja: “... de tekints szolgád imájára s könyörgéseire, Uram, Istenem: hallgass e dicséretre s imádságra, amellyel szolgád ma előtted imádkozik,...” (1Kir 8,28). A rendező hozzátette még, hogy tulajdonképpen két egymásba fonódó síkon játszódik az előadás, a nagyhét történései vízjelként húzódnak a realista történet mögött. A két sík állandó párbeszédet folytat egymással, hol ironikus, hol magasztos párbeszédet. Szerinte a külső világ fenyegetésére a belső terünket kell templommá alakítanunk – a zene, az ének, az alkotás ebben segíthet. És ez lehet az a közösségi mondanivaló, amelynek jegyében ez az előadás megszületett. Mert a Szentírás szerint is: “Akármerre akart is lélek járni, amikor a lélek elindult, felemelkedtek egyúttal a kerekek is és követték őt ugyanoda, mert az élet lelke volt a kerekekben.” (Ez 1,20). A nagypénteki történet lebegtetett karakterek köré épül és így jelzi a dráma szakrális dimenzióját. A mondanivalót a testi és a lelki táplálék összefüggése kovácsolja egybe, amit az emberarcú ördög ellenpontoz.

     Ferenci Attila, színművész, Jósika, az egyik főszereplő nyilatkozata szerint neki meg kellett harcolnia a Jósikával, a figurának az előadás közben meg kellett harcolnia a kísértéssel, meg kellett harcolnia azzal a döntéssel, hogy a családot otthagyva feláldozza-e magát a templomért.Mert: “A milyen a bűnért való áldozat, olyan a vétekért való áldozat is, egy törvényök van nékik. Azé a papé az, a ki engesztelést szerez vele.” (3Móz 7,7)

     Verebes Ernő, a szerző a drámáról, annak alkotói folyamatáról és színre viteléről többször is nyilatkozott. A zentai alkotó, aki a budapesti Nemzeti Színház dramaturgja, többek között elmondta, hogy egyetlen kérdés adta a Gerendák kiindulópontját. Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója egyszer megkérdezte tőle: vajon miért tudnak egyesek szebben énekelni, mint mások? Zavarba ejtő felvetés, mondta hiszen mindez a tehetség, az isteni adomány mindenki független képességét fordítja vissza, galád módon, az emberi életre. Mintha mi tehetnénk saját tehetségünkről vagy tehetségtelenségünkről. (A tehetetlenség, nyilván, mást jelez). És ennek alapján gondolt arra Verebes, hogy maga az áldozathozatal az, ami a tehetség csúcsát jelenti, mert az már emberi, a tudatos élet levonata. A szépen éneklés szalon-pillanata ugyanis itt átúszik egy „valakiknek szóló” éneklésbe, ami viszont már az ember által irányított isteni szikra. Így vált “gyakorlattá”: “Betöltötte őt isteni lélekkel, bölcsességgel, értelemmel és képességgel mindenféle munkára,” (2Móz 35,31). Vagyis az áldozathozatal pillanatában az emberi szépségnek életigenlő célja van, mert a szépség a formába öntött életszerűség. Verebes úgy véli ez egy állandó folyamat. Tehát ez az átalakulás, ez a transzformáció, ez gyakorlatilag a liszt és a szellem közötti valamiféle fiktív kapcsolatot próbál elemezni és “megfejteni”.

     A mű tartalma egyszerű: egy kis alföldi faluban imaházzá alakítanák a helyi szélmalmot. Jósika, a malom szélmolnárja, munka híján családjával együtt a malomban szeretne maradni (más munka nincs és így az egész család marad a templommá változtatott malomban, arról nem is beszélve, hogy a molnár személye egyre titokzatosabb, és már nem tudni, hogy ki is áll közelebb ahhoz a világhoz, amelyben hinniük kellene). A plébános először hezitál és tulajdonképpen nem tud velük mit kezdeni, hát maradnak (a pap alakja sem mindennapi: a püspök ugyanis egy börtönviselt, kétes előéletű papot, András atyát helyezi oda, lássa el a lelkipásztori feladatokat). Így a templom sekrestyése és karbantartója lesz Jósika. A molnár személyisége lassan kezd igazán megmutatkozni – legalábbis az atya előtt, aki azon is eltöpreng, kettejük közül vajon melyik erősebb a hitében, az őskeresztényi értékek képviseletében. Jósika tevékenysége ugyanis nem nélkülözte a szakralitást: a búzából liszt, a lisztből lélek vált a keze alatt. Arról sem lehet elfeledkezni, hogy az 1900-as évek elején történik a cselekmény, vagyis a szélmalmok ideje, éppen végleg lejárt. A törtenet egyszerűen és a cselekmény  “közepén” kezdődik: a tulajdonos eladja a malmot, amely a templommal szorosan állnak egymás mellett. Az új tulaj, az egyház odaküld egy börtönviselt papot, aki félholtra verte az unokahúgával erőszakoskodó Vilmost, aki késöbb viszatér, hogy a molnárt elvigye az édesapjához, akiről alig tud valamit. A pap unokahúga néma az édesanyja halála óta. Vilmos a lányát kiskorában az akkor gyermek molnártanoncra hagyta, aki mára felnőtt és feleségével Magdolnával közösen nevelik a fiukat. A törtenet ennyi lenne, ha a molnár misztikus körülmények között nagypénteken el nem távozott volna, és a színdarab végén ki nem derül, hogy a molnár gyermeke volt az a fiú akinél Vilmos otthagyta a lányát, vagyis a molnár gyermeke maga a felnőtt molnár.

     A darab ismertetője: Szerző: Verebes Ernő: Gerendák. Szereplők: Jósika a szélmolnár: Rácz József András,  plébános: Varga József, Magdolna Jósika felesége: Vass Magdolna Fília, András atya néma unokahúga: Tarpai Viktória, Újságírónő W. Sorath lánya: Béres Ildikó, Szemző úr a malom tulajdonos: Tóth László, W. Sorath a tehetségkutató a Columbia Egyetemről: Kacsur András, Györköc Jósika és Magdolna fia: Csonka Benedek, Kisleány: Deák Alexandra, Népi énekek: Farkas Tünde, Zeneszerző: Wittek Béla, Rendező: Rideg Zsófia.

     A kritkusok csodálatos, újszövetségi ihletésű metaforának nevezik a drámát. A Bakos Ildikó tervezte látványtervet is erősen metaforikusnak nevezik, miután a kereszt alakban összeszegezett gerendáival, égbe vezető létrájával: a teljes malombelső szakrális jelleget öltött. Majd hozzáteszik: színházi jelzésrendszerében is remekül végigköveti az előadás a színművet, ami sokat segíthet a kevésbé avatott nézőnek a szöveg értelmezésében. Más színházi szakemberek szerint: A darab nagyot ütött. Ha egy író színdarabot ír várható, hogy esélytelen kitalálni a mű végét, de hogy Jézus, hogy kerül oda, és hogyan lehet a múltban történő események kimenetelét a jelenben bemutatni, az zseniális. Azt ugyancsak elismeréssel emlegetik, hogy templomra bárki bárhol rálelhet – sötét erdő közepén, napszikrázó tengerparton, de még véráztatta csatatéren is –, a lényeg, hogy nem a külső káprázatvilág kulisszái között kell keresni, hanem mélyen benn, önmagunkban, lelkünk legjavában, ezt sugallja az alkotás a színpadon és a színpadról. Ugyanakkor, vélik az értékelők, az előadás szövege, milliője nagyon különleges, mert nem szól konkrétumokról. A színpad közepén egy malom-szimbólum áll, mely a templom jelképe. (“Beburkolta a templom falait belülről cédrusdeszkával; a templom padlójától egészen a mennyezetig faburkolattal látta el belül, a templom padlóját pedig ciprusfa deszkával borította be.” 1Kir 6,15). A malomban őrlik meg a búzát, abból lesz a liszt, aztán majd a kenyér, ami szimbolizálja az életet, az átváltozást. Több párhuzamot találunk a Szentírás és a darab szereplői között, írják a kritikusok. A gyermek, az ördög is jelkép. A Szentlélek párhuzamára is rábukkanunk, habár hangtalanul van jelen, hiszen “Aki az Emberfia ellen szól valamit, annak megbocsáttatik, de aki a Szentlélek ellen szól, annak nem bocsáttatik meg sem ebben a világban, sem az eljövendőben.” (Mt 12,32)

     A rendező és a színészek egyöntetű véleménye szerint a darab eleve a beregszászi színészekre íródott. Ugyanakkor a zentai közönség érdeklődése a vendégjáték iránt, és reagálása az előadásra, azt bizonyítja, hogy a határon túli magyarok sorsa, élete összefonódik és összefügg. Verebes Ernő az író szerint, a szöveg nem úgy keletkezett, hogy ez megtörténhessen. Teljesen más síkon indult el, és a színpadon mégis megtörtént a “valóság”. Egy szövegben mindig több van, mint amit beleír az író. A világot jelentő deszkákon pedig önálló életre kelt a darab Rideg Zsófia rendezése és a munkatársai által, valamint a színészek által.

     A vastapssal végződő előadás után a szerző és a színészek részvételével közönségtalálkozóra került sor, melyre sokan kíváncsiak voltak. A rövid beszélgetés során a szerző, a rendező és a színészek közelebbről is megvilágították a darabot, beszéltek a mondanivalóról, a próbafolyamatról és a Kárpát medencei vendégszereplések hatásáról is. Az előadást ugyanis Beregszász mellett, Budapesten, Erdélyben és a Felvidéken is játszották már. A közönség mindenütt az anyaországban és a határon túli magyarok körében is szép sikert aratott. Abban egyet értettek a szereplőkés a nézők, hogy nem egy könnyed vígjátékról van szó. Ugyanakkor az előadás nem ad egyértelmű választ az élet nagy kérdéseire. Valójában kérdéseket sem vet fel. Inkább egy történet közepébe rántja bele a nézőt. A történetnek vége szakad, de nem világos, hogy hogyan. A nézőnek nem kell eldöntenie, hogy helyesen cselekedtek-e a szereplők vagy nem. Ez az előadás más szintre emeli az embert, a gondolkodását.

     Az előadás a Bethlen Gábor Zrt., a magyarországi Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, valamint a vajdasági Keresztény Értelmiségi Kör közreműködésével valósult meg. (KÉK)

 

Részletek a műből:

     „Régen, van annak már vagy tizenöt éve, az apámmal jártam erre. Elhozott ide, hogy megmutassa ezt az uradalmi malmot. Azt mondta, úgy sem sokáig működik már. Bekopogtattunk, vagyis inkább vertük az ajtót, merthogy idebent elég nagy volt a zaj, éppen őröltek, zúgott, recsegett az épület, a vitorla sebesen forgott, mintha ki akarná tépni a földből, s el akarná repíteni az egész malmot, aztán mégis meghallotta valaki a dörömbölést, és kikiabált, hogy nyitva van. Amikor beléptünk, egy fiatal fiú állt előttünk, tetőtől talpig lisztesen. Csak a szemére, a tekintetére emlékszem. A kezében seprő volt, és megkérdezte, mennyi búzát hoztunk, merthogy későre jár már, de ha csak egy-két vékányit, elvállalja a megőrlését. Mire az apám azt mondta, hogy ő nem búzát hozott, hanem engem, ismerkedjek a malommal, hogyan működik, mi a titka. Ezért szívesen itt hagyna egy fél órára, s rákacsintott a molnárlegényre, az alatt megmutathatná nekem a lényegek lényegét, így mondta, a lényegek lényegét, és mire visszajön értem, már egy maradandó élménnyel volnék gazdagabb. Jó gondolta, hisz a gyerekek egy életre megjegyeznek mindent, azt is, ami még nem nekik való, szinte belenőnek az új tapasztalatokba, hogy idővel, elvesztett illúzióik ellenértékeként, maradéktalanul birtokba vegyék azokat. A fiú nem jött zavarba, talán megtisztelőnek érezte a feladatot, hogy egy magával egykorú lányt, ő, mint „felnőtt férfi”, megtaníthat valamire. Először megfigyelhettem, hogyan sepri össze a ládákból a huzat által kifújt lisztet. Azután felvitt a második szintre, ahol a búza teste szétporlad a garatokban, és lélekké válik. Majd a harmadik szint következett. Itt megcsodáltam a sebes-kereket, az azt forgató, bálványnak nevezett rúddal, amit a nagydob forgatott, ezt viszont a szélkerék hozta mozgásba, a szélkereket pedig maga a szél indította el, amint a hatalmas szárnyvitorlába kapott.”

     „Először megfigyelhettem, hogyan sepri össze a ládákból a huzat által kifújt lisztet. Azután felvitt a második szintre, ahol a búza teste szétporlad a garatokban, és lélekké válik. Majd a harmadik szint következett. Itt megcsodáltam a sebes-kereket, az azt forgató, bálványnak nevezett rúddal, amit a nagydob forgatott, ezt viszont a szélkerék hozta mozgásba, a szélkereket pedig maga a szél indította el, amint a hatalmas szárnyvitorlába kapott.”

 

Az íróról:

     Verebes Ernő, író, zeneszerző. Színpadi zenéket írt több vajdasági, magyarországi, és kárpát-medencei teátrum felkérésére. Zeneművei Szerbiában, a volt Jugoszlávia több utódállamában, valamint Magyarországon, Ukrajnában, Olaszországban, és Japánban hangzottak el. Eddig összesen öt prózai-, illetve verseskötete jelent meg, az Újvidéki Fórum, és a zentai zEtna kiadó gondozásában. Ezek közül az egyik, három színháznak szánt szöveget tartalmaz, melyek a Vidnyánszky Attilával való együttműködésnek köszönve, ugyancsak az ő rendezésében kerültek a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház folyamatosan költözködő színpadára (Sardaffas a hímboszorkány, Kioldás, Magzatlégzés). Egyéb színházi szövegek: Szkizofónia, Zöld nulla, Teremtőhadjárat. (Az utóbbit az Újvidéki Színházban László Sándor rendezte, 2003-ban). A budapesti Nemzeti Színház, amelynek fődramaturgja, az ő átiratában készítette el Cervantes Don Quijote előadását is.