Hitismereti nap a KÉK szervezésében
A KÉK (Keresztény Értelmiségi Kör) alkalmanként hitismereti napot, lelki napot szervez, hogy felrázzon bennünket közömbösségünkből, és hogy oktasson. Így tett most is a NEK-re (Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra) készülve. Mint tudjuk, a világ szeme Budapestre tekint az ott megrendezésre kerülő találkozóra, a Világegyház szíve ott fog dobogni szeptember 13-2o-ig. Hogyne tekintenénk Budapestre mi, délvidéki magyarok? Mi is készülünk.
Február 15-én, szombaton Szabadkán jöttünk össze, a Diákotthon nagyterme megtelt a 2o településről érkezett 13o hívővel. Sok új arcot láttam, akik talán először vettek részt találkozásinkon. „Minden forrásom belőled fakad” címmel hallgattunk három előadást az Oltáriszentségről. Az elsőt Ft. mgr. Szakály József atya tartotta, ismertetve velünk az Eucharisztikus Kongresszusok történetét, és küldetését. Beszámolt az ugyancsak Budapesten megtartott 1938-as kongresszusról – épp akkor volt Szent István halálának 1ooo éves évfordulója. Az akkori szentatyát legátusa (a pápa után a legmagasabb rangú egyházi személy) képviselte a jól megszervezett ünnepségen. Képeket, rövid videókat láttunk, melyen megcsodálhattuk az imádkozó, éneklő, boldog tömeget, a Lánchíd oszlopán kivilágított kelyhet, fölötte az ostyát, a Dunai, éjszakai szentségimádást, körmenetet. Mindenkit összekapcsolt Jézus imádata. A nép ki mert menni az utcára, megmutatni, megvallani hitét. A körmenetet, mintegy lezárva az Oltáriszentség imádásának ezt a módját, nem tudták befejezni a nagy vihar miatt. Sokaknak ismeretes, az idei Kongresszus missziós keresztje 2o18 óta járja Kárpát-medence településeit, Szabadkán is megtekinthettük. Középen a Szent kereszt egy darabkája van, a kereszt ágain pedig a magyar szentek ereklyéi. A záró szentmise 1938-ban is Budapest megszentelt terén, a Hősök terén volt, most is ott lesz. A tér közepén áll egy obeliszk, annak a tetején pedig Gábriel arkangyal, jobb kezében tartja a Szent korona mását, még a csüngő díszek is ékeskednek rajta. Tépázták viharok, de nem tépték le! „A magyarságnak hatalmas védőszentje ő! Ott fog őrködni a nép felett, és befejezzük a `38-ban elkezdett körmenetet” – mondta Szakály atya, mintegy buzdítva, hogy legyünk ott minél többen. Hogy a Magyar Egyház túl tudta élni a kommunizmus őrületét, részben az Eucharisztikus Kongresszus érdeme is. Küzdöttünk, küzdünk a háború ellen, amint a himnuszban is énekeljük: Úr, s Király a föld felett, forrassz eggyé BÉKESSÉGBEN minden népet, nemzetet! – közösen énekelve fejeztük be az előadást.
Rövid szünet, társalgás után Ft. Világos Miklós atya kapott szót, a köztünk lakó Isten, a megfogható Végtelen bemutatásával. A világmindenség Királya, a teremtmény méhében fejlődött a végtelen Isten, aztán, felnőtté válva tanította az apostolokat, a híveket, majd látványos csodákat tett, mégis halálra adták. De mielőtt keresztre feszítették volna, ajándékul adta nekünk Önmagát, kenyér és bor színe alatt. Nem hagyott bennünket árván! Lehetőségünk van elérni magát az Istent. Mindannyian szeretjük a megfogható dolgokat, ezért Jézus látható alakban maradt itt. Az apostolok óta minden szentmisében bemutatja a pap az utolsó vacsorát, Jézus áldozatát, megjelenik benne Jézus Krisztus, a Megfogható. Az Egyház mindig változik – a Szentlélek működik. Az ő sugallatára, kb. 9oo évvel ezelőtt készültek az első szentségmutatók, monstranciák, akkor döntöttek az egyházi méltóságok, hogy szentmisén kívül is meg kell mutatni, hogy köztünk van az Úr. Ekkor indultak a szentségimádások. A szentségtartóban nem a kenyeret tiszteljük, hanem az átváltoztatott Krisztust. Nem „olyan”, meg „mintha”, hanem Ő maga van jelen. Az igazi, tömeges szentségimádások a Trentói zsinat után terjedtek el, amikor bevezették a Mindenség Királyának a díszes oltárra való kihelyezését, tömjénezését, énekekkel való köszöntését. Ekkor vált kézzel foghatóvá a Végtelen Isten. Hisszük, hogy akit az ostyában most még homályosan látunk, egykor majd színről-színre, fátyol nélkül fogjuk látni.
Ebéd után került sorra a harmadik előadás, Ft Balcsák Szilárd atya következett, aki ismertette velünk a szentségimádás iskoláját. Ő volt a legfiatalabb atya, de máris csokorba szedte tapasztalatait. Tudja, hogy nincs időnk a szentségimádásra, nem találunk csendet, de nem ez a lényeg. A kérdés az: szeretem-e eléggé Istent az Oltáriszentségben? Ha igen, akkor találok módot az elcsendesedésre. Akit szeretünk, azért nem nehéz áldozatot hozni. A Jézussal töltött minőségi idő mutatja meg, mennyire szeretem Istent. Diakovár (Đakovo) 17o km-re van Szabadkától, ahol a zárdában 2o19-ben mind idős, beteg nővérek voltak, 7o-8o évesek. Közülük egy szorgalmasan olvasta Teréz anya tanítását az Oltáriszentségről. Valószínű, Szentlélek sugallatára, megkérdezett egy papot, a zárda nagytermét átalakíthatnák-e kápolnává, ahol kihelyezhetnék az Oltáriszentséget imádásra. Engedélyt kaptak, és az idős nővérek, akik már templomba nem tudtak menni, de a kápolnában, az Oltáriszentséget imádni igen. Augusztusig nyolc fiatal hölgy jelentkezett nővérnek, meg a következő hónapokban – máig, még hatan. „A közösségek, a közösségi emberek a kihelyezett Oltáriszentség előtt születnek!” Ez itt történt, a közelünkben. Rövid, szellemes választ adott az atya arra a problémára, mellyel gyakran találkozunk: nincs kedvem szentségimádásra. El lehet kezdeni kedv nélkül is! A szentek, pápák, teológusok tanításai segítenek a Jézussal való beszélgetésben; válasszunk ki egy mondatot, és azon elmélkedjünk. Avilai Szent Terézt idézte: Imádkozni imádkozva tanul meg az ember. Az atya plébániáján (szabadkai Kisboldogasszony templom) egész nap nyitott ajtó várja a híveket, 2o18 óta csütörtökönként pedig 8-16 óra között a kihelyezett Oltáriszentség előtt imádkozhat a közösség. Ha tudnánk, mennyi csoda történik az Oltáriszentség előtt!? – mondta. Náluk naponta tartanak hosszabb-rövidebb szentségimádást. Teréz anya, Foucauld atya, meg a Többiek, minden nehéz feladatukra a kihelyezett Oltáriszentség előtt kaptak megoldást.
Az előadások után átmentünk a székesegyházba, csendes szentségimádásra. Valóban csendes volt, senki sem moccant, „lángolt a szívünk”, nem kellett mondanunk semmit, hiszen most már mindenki megtanulta, hogyan tudunk legkönnyebben, legközelebb kerülni Jézushoz. Napunkat a zsolozsma éneklésével zártuk.
Talán a csoport nevében tehetem: köszönjük az atyáknak a tartalmas, érdekfeszítő, mindannyiunknak hasznos tanításokat! Mindhármuk hangjából, tekintetéből sugárzott az öröm, melyet kiterjesztettek ránk is. Mindenki feszülten figyelt. Ötleteket kaptunk, mit tudnánk megvalósítani közösségünkben, életünkben. Gyönyörű napunk volt! Számomra az Oltáriszentség nagyobb kincs, mint eddig volt. Azóta a mosolygó Jézussal találkozom. Rájöttem, milyen keveset tudok! Köszönöm Szabó Károlynak, a KÉK elnökének, hogy ismét engem kért meg a beszámoló megírására!
A közelmúltban, egyik gyónásomban panaszkodtam, bár nem tartottam bűnnek, hogy kényelemből gyakran távol maradok a szentségimádásokról. Az atya buzdított, hogy igyekezzek, vegyek részt, mert az otthon elmondott imákkal, elmélkedésekkel, a lelki olvasmányok tanulmányozásával ezt nem lehet helyettesíteni, pótolni. Gondolom, ennyi új tudással könnyebben rászánom magam, gyakrabban kimozdulok otthonomból, hiszen Szilárd atya megmondta: kedv nélkül is el lehet kezdeni!
Szeretettel, Margit
