A közelmúltban, amikor baráti körben a zarándoklásról beszélgettünk, meg arról, miért is indulunk zarándoklatra, különféle meghatározásokat fogalmaztunk meg, de mindannyian egyetértettünk abban, hogy a zarándok megerősítést és válaszokat szeretne találni. Válaszokat a kérdésekre, pl., hogy miért élünk, honnan az öröm, a szenvedés, hogyan tudnánk napról napra értelmesebben, őszintébben, tökéletesebben élni, szeretni, érezni. Útra kelünk, elmegyünk találkozni Istennel. Tudjuk, Isten mindenütt van. Ő ott van mindig velünk, csak paradox módon, mi nem vagyunk ott mindig Vele. A zarándoklat ősi tapasztalata szerint, minden újjal való találkozáshoz azért kell elmennünk otthonról, hogy csak az igazán fontos dolgokra, a nagy válaszokra figyelhessünk. Válaszokra, olyan sorsdöntő válaszokra, melyek nem is annyira szellemi síkon megmaradó,„intellektuális válaszok” – bár ez nem kizárt. Az ember lelki válaszokat keres, amelyek azután jobbá teszik. Válaszokat, melyek a jó őszinte keresésére indítják. Ezért hoz áldozatot, amikor útra kel, és vállal fáradalmakat – testi és lelki erőfeszítést egyaránt, hogy kinyíljon a szíve, a lelke, a füle. Így lesz képes leküzdeni fáradtságot, távolságot, a keményen tűző napot, a hőséget és az esőt, a váratlanul felmerülő akadályokat, meghallva a neki szóló üzenetet.
Amikor Szabó Károly, a szabadkai székhelyű Keresztény Értelmiségi Kör elnöke felhívott és felvázolta annak lehetőségét, hogy a Délvidékről mi is, a KÉK szervezésében részt vehetünk az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson, Budapesten szeptember 10. és 12. között, tudtam, hogy én ott leszek. Semmiféle, szavakba önthető célom nem volt, csak csendes hívás a szívemben. Nem titok, ugyebár, minden zarándoklat annyi történet, ahányan vagyunk. Mindenki más céllal érkezik, más lelki állapotban, más imaszándékokkal a lelkében vagy a céduláin, és más ajándékokat kap, más csodákat él át, máshogy tapasztalja meg a Jóisten szeretetét. Kezdetben volt bennem némi kétely a felől, hogyan fogok én – parányi homokszem - itt csendet találni, vagy imádkozni a sok-sok szándékra, amit magammal hoztam. Annyi hang, mozgás, fény és kép lüktet körülöttem! De az égben kavargó áhítat szentségi varázsa megfogta a hömpölygő tömeget, és egy emberként borult le a mennyei hatalmak áramlásába kerülve, az Oltáriszentség életet formáló, hatalmas, lenyűgöző és lendítő erejétől vezérelve.
Úgy érzem most, egy héttel később, minden képzeletemet felülmúlta az Eucharisztikus Kongresszus élménye. A hömpölygő tömegben, (szinte elveszve kicsinységem megtapasztalásától) úgy éreztem, Jézus korában vagyunk, és mi, a tömeg, mint a tanítványok kísérjük Őt! Tanítványok, akik hisznek Benne, akik hisszük, hogy ő a Messiás, akik az Ő tanterve szerint, Tőle szeretnénk tanulni. Tanulni békességet, szelídséget, alázatot, szeretetet. S mi, 2021-ben, mai tanítványok tízezrei köszönthettük Budapest utcáin Szent Péter utódját, Ferenc pápát, Krisztus helytartóját. Ott álltam tőle hat méterre. Nagyon közel volt. Csendben, a könnyeimen keresztül mosolyogtam. Nem számítottam erre meghatottságra, se a könnyekre. Teljesen váratlanul – parányiságom tudatában - Isten hatalmas voltát éltem meg ebben a találkozásban.
Egy héttel Eucharisztikus Kongresszus után, végtelen hála tölt el. Hála az útért, útitársakért, minden nehézségért és apró ajándékért. Hála, hogy Ő a kezdete és vége mindennek. Hiszen a Jóisten kegyelme és az otthon maradtak imája három napon át kísért. Jó volt megtapasztalni az emberek jóságát, szeretetét, összefogását. A szívembe zártam a nagy díszfelvonulások selymes, díszes áramlását, a vendéggondozások kedves áldozatát, az önkénteseket, cserkészeket, a világ minden tájáról érkezett híveket, akikkel együtt imádkozhattam, a könnybe lábadt szemű néniket az ablakban. A sok mosolyt, biztatást, imát, finom falatot, vizet és minden más figyelmességet. A sok, megannyi felejthetetlen élményt, amelyben megfürdették lelkünket.
Miért is indul tehát az ember zarándoklatra? Mert megerősítést és válaszokat szeretne találni. Útra kel, mert találkozni szeretne Istennel. Tudja, hogy Isten mindenütt van. De az újjal való találkozáshoz, vagy a már meglevő megerősítéséhez, el kell menni otthonról, hogy az igazán fontos dolgokra, a nagy válaszokra megnyílt szív, lélek és fül meghallja a neki szóló üzenetet. Sok mindenre taníthat egy zarándoklat. A három nap, amit az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson, Budapesten tölthettem, megerősített. Egy héttel utána, még mindig Ferenc pápa egyik mondata él bennem, mely szerint „A valódi Jézus követés azt jelenti, hogy az élet útját azzal a jézusi bizalommal járjuk, hogy Isten szeretett gyermekei vagyunk”, mely engem, a parányi homokszemet, megerősített a Jézust követésben. Jóllehet, a meglepettség könnyet csal a mosolyomba, de tanítványként az élet útjának tanulmányait továbbra is az Ő mennyei tanterve szerint jézusi bizalommal folytatom.
Imádságos szeretettel
Klemm Valéria
