A KÉK (Keresztény Értelmiségi Kör) még a télen meghirdetett egy háromnapos zarándoklatot Nagyváradra, a Szent László év központi ünnepségére. Hamarosan jelentkeztem is; még soha nem csalódtam a KÉK zarándoklatban, most sem szerettem volna lemaradni az utazásról. Ahogy múlt az idő, lassan készültem, és olvasgattam az interneten, mit is rejt a „központi ünnepség”. Megtudtam: Nagyváradon Szent Lászlót minden évben húsvét ötödik vasárnapján (idén V. 14-én) ünneplik, és most szentté avatásának 825. évfordulójára emlékeznek. Erre a napra Győrből elhozzák a fejereklyéjét (szaknyelven: hermáját), ezt fogják körmenetben vinni a városon keresztül. Aztán újabb információhoz jutottam: a szentmisét Erdő Péter bíboros úr fogja bemutatni. Tudtam, nagy ünnep lesz! Ekkor már vártam a napot, hogy indulhassak.
Május 12-én gördült ki a zarándokbusz Szabadkáról 53 utassal: legtöbben Szabadkáról, majd Orom, Doroszló, Zombor, Újvidék, Palics, Óbecse, Törökbecse, Kishegyes, Kúla, Kisorosz körzetéből (lehet, hogy valakit kihagytam, elnézést!), tehát mi képviseltük Délvidéket. Lelki vezetőnk ft. Szakály József volt, aki már ismeri a KÉK csapatot, többször vezetett bennünket. Első napon Aradot tekintettük meg, idegenvezetővel nagy sétát tettünk a szemerkélő esőben, ismertette velünk a várost. Azután a Vértanúk emlékművét koszorúztuk meg borult időben, imádkoztunk értük is, meg mindenkiért, aki életét áldozta a magyar hazáért. Jutott eszembe Czékus nagytatám, aki Doberdón halt hősi halált…
A következő állomásunk Nagyszalonta volt; Arany János születésének 200 éves jubileumát ünnepeljük, ezért döntött a KÉK vezetősége, hogy ide látogassunk el. Ugyancsak idegenvezetővel néztük meg a nagy költő nádfedeles, piciny ablakos, muskátlis szülőházát, benne a korabeli bútorokkal, rongypokrócokkal, stelázsikkal, agyagedényekkel. Azután átmentünk a templomba, ahol már az ajtóban ünneplőbe öltözött, mosolygós hölgyek köszöntöttek, és meghívtak bennünket a mise után a plébániára, teára. Szentmise előtt kijött az oltárhoz a helyi plébános, szívélyesen üdvözölt bennünket, bemutatta az oltárképet: Szent István, előtte a korona, fölötte Szűzanya, legfelül pedig a Szentháromság. Az atya is hívott bennünket a teára, vízre, felfrissülésre, majd Isten áldását kérte a szentmisén felajánló szándékainkra. Szent László- misét mondtunk, már ünnepeltünk. Azután átmentünk az agapéra, a plébános pedig fokozta a hangulatunkat: elmondta, 40 püspök lesz jelen az ünnepi szentmisén, Erdő Péter bíboros úr fog misézni. Szólt még Szent Lászlóról: „Nem csak hitte a feltámadást, hanem élt is benne. Hitte azt az országot, melyen a pokol kapui nem vesznek erőt.” Közben tálalták az ízes, langyos teát, diószselés-mazsolás kuglófot… 53 személyt vendégeltek meg! Mindenkinek volt ülőhelye. Mi tudnánk ilyen meglepetést okozni? Velem szemben, a terem másik falánál egy vitrin tetején nagy szobor ékeskedett: ezüstös brokátruhába öltöztetett Szűzanya, dupla gyöngysorral a nyakán, vállán bordó palást, karján az újszülött Kisjézussal. Különösen szép volt az Édesanya, divatos és csinos – ilyen ábrázolásban még nem láttam.
Már este érkeztünk nagyváradi lakásunkra, magyaros szobáinkba. Éjjel többször zuhogott a zápor, mindenki azt hitte, „kieste magát”. Szombaton reggeli után indultunk, elsőként a székesegyházba. Idegenvezetőnk szerint KözépEurópa legszebb barokk székesegyháza, Mária mennybemenetele – Nagyboldogasszony tiszteletére szentelve. Az oltárkép mellett kétoldalt Szent István és Imre szobra, a vitrázsokon pedig László és Erzsébet képe. Felújított templom, élénk színekkel festve. Ekkor már díszítették a holnapi ünnepre. Rövid ismerkedés, fényképezés után felmentünk a templom tetőterébe, a Püspöki Kincstárba. Sok régi miseruhát őriznek, kelyhet, füstölőt, oltárkeresztet, képeket, szobrokat. Ami nekem a legszebb volt: hatalmas, ezüst Úrmutató (szentségtartó), melyet napjainkban is használnak, húsvétkor, meg Úrnapján viszik a körmenetben. Ott van egy hordozható, tábori oltár – ilyent sem láttam még. Mint egy nagy láda, fémborítással, lábakra helyezhető, teteje fölnyitható, majd három részben széthajtható a díszes oltárlap. Fiókjai nyithatóak, bennük elférnek a könyvek, kancsók, kelyhek, gyertyatartók, gyertyák, feszület – a szentmise kellékei. És amit elsőként kellett volna említenem, hiszen az első teremben van a legnagyobb kincs: Szent László fejereklyéje. Aranyfényű fémből készült, egy mellszobor, melyben a nagy király, Nagyvárad alapítójának, koponyacsontjának egy darabkáját őrzik. Ezt most az ünnepre kihelyezték: mint egy díszes ékszerdoboz, drágakövektől fénylik, és benne egy körömnyi, lapos csontdarab.
A csodás élmény után szentmisére igyekeztünk a főtérre, a Szent László templomba. Mivel nagyon távol van, többen taxival mentünk. Szeretek elől ülni a szentmiséken, akkor többet látok, így azt is észrevettem, hogy az oltár mellett felállított aranyos kereszt aranyos talapzatán valami kiemelkedik, fénylik. Közelebb mentem, és felfedeztem egy aranyrózsát. A kereszt lábához virág illik! A szentbeszédben Szakály atya emlékeztetett bennünket tegnapi vendéglátónk, a nagyszalontai plébános gondolatára, miszerint Szent László nem csak hitte, hanem élte is a feltámadást. Átadta magát Jézusnak, hogy általa alkosson az Úr. Soha nem a saját dicsőségét kereste. Tanuljuk ezt meg Lászlótól! Mise után egyesek elmentek a városháza kilátójába, ahonnan megcsodálható Nagyvárad. Tudtam, sok a lépcső, sőt csigalépcső, néhány társammal én a téren maradtam. Időnként esett az eső, sétánk közben szükség volt az esernyőre, esőkabátra. Itt ért bennünket a dél; 6 templomot láttam a közelben, pompás volt valamennyi harang egy-időben kondulását hallani! Ebédre igyekezett a csoport egy hangulatos vendéglőbe. Utána, amikor mentünk volna a buszhoz, eleredt az eső, de úgy zuhogott a langyos eső, amilyen záport még nem láttunk. Az esernyők semmit sem értek, szerencsések voltak az esőkabátosok. Így én is, de mi is jól eláztunk: nadrágom térdig, lábam vízben csicsegett a cipőben. Téren kocogtunk, ahol nem volt semmi, ami védhetett volna bennünket. Amikor arra a helyre érkeztünk, ahol vártuk a buszt, fal mellé húzódtunk, de nem védett bennünket: ott is folyt a víz nadrágunkra, tovább töltötte a cipőnket. A délutáni programban volt még a vár látogatása, sajnálom, de részemre ez elmaradt. Féltem az esőtől csúszós, nedves, köves úttól. Ott temették el Szent Lászlót, apró csontjai ma is ott vannak. Akik elmentek, boldogok lehetnek, hiszen oly lelkesen beszéltek róla a vacsoránál.
Vasárnap korán indultunk, így már 8.25-kor a templomban voltunk (a mise 11-kor kezdődött), így kaptunk ülőhelyet. A székesegyház már ismerős volt, hiszen tegnap jártunk itt. Az oltár virágdíszben, már rajta a nagyváradi herma. Az oltár előtt egy alacsonyabb asztal, fehér terítővel, körülötte szintén sárga meg fehér virágok, ide vártuk a vendég-ereklyét.
Rövid tekintgetésünk után, hamarosan megjelent egy atya az ambónál, aki beszélt az ünnepről. 9 órakor megkondultak a harangok, tudtuk, érkezik Szent László győri hermája. Bordó bársonnyal bevont talapzaton hoztak férfi ak a vállukon egy üvegből készült, négytornyú templomot, amelyben volt a koponya. Gondosan az oltár előtt lévő alacsony asztalra tették, elé pedig a kincstárból az ékszerdobozt. Őrök álltak kétoldalt, időnként váltották egymást. Hamarosan az oltár elé tettek egy bordó bársonnyal bevont térdeplőt, erre térdelt egy püspök, és elimádkoztuk Szent László litániáját (nem tudtam, hogy ilyen is létezik). Leborultunk mi is, kértük segítségét. Bevonultak a lobogókat vivő fi atalok, majd népviseletbe öltözött, copfos leánykák (mostanában ismét divatos lett ez a hajviselet). Egy idősebb pap hosszasan, érdekfeszítően beszélt az ereklye történetéről: 1566-ig itt volt Nagyváradon, de amikor az akkori püspököt áthelyezték Győrbe, magával vitte, azóta ott őrzik. Lászlóról is sokat tanultunk, megtudtuk, hogy az ő uralkodásának idején, 1083-ban, egy időben avatták az első magyar szenteket: Istvánt, Imrét, Gellértet – aki, bár nem volt magyar, de hozzánk kapcsolódik. Megtudtuk a Lászlóról készült legrégebbi kőszobor történetét, melyet földbe ásva mentettek meg, ma pedig már kint van, felállítva a templom mellett. „Nem éppen szép, de értékes!” – mondta az atya. Sok csodás legendát is hallottunk Lászlóról. És mivel ő az itt élő minden nemzet királya, köszöntők hangzottak el románul, szlovákul, és németül, közben rövid énekekkel. A gyulafehérvári szeminaristák sokat énekeltek, emelték az ünnep hangulatát. Hosszú volt ez a ráhangolódás a szentmisére, de sokkal szebbé kerekedett, mintha „csak” misére érkeztünk volna. A templom megtelt imádkozó hívekkel, sőt a tér is a templom előtt, nagy kivetítőkön követhették a kint-rekedt hívek. Ünnepélyes bevonulás volt: ministránsok, szeminaristák, papok, püspökök, a nuncius úr, és Erdő Péter bíboros úr. Ő tömjénezte az oltárt, az ereklyét, a keresztet. A helyi püspök, Böcskei László köszöntött mindenkit, aki az ünnepre jött. Hangsúlyozta, ma is szükség van a megújulásra, az egészséges forrásokból való táplálkozásra. A nuncius úr Ferenc pápa üdvözletét hozta, aki kívánta, hogy merüljünk el a jubileum mélységes örömeiben.
Bíboros úr szentbeszédében tovább ismertette velünk a lovagkirály életét. Egyházmegyét alapított, törvényeket hozott, védte a magántulajdont, a házasság felbonthatatlanságát. Számára mindig az ország érdeke volt a fontos, valamint a hit, mely átjárta egész életét. A nép tisztelte, szerette. Végül a bíboros úr hálát adott Istennek, hogy adta nekünk Lászlót. Az ő gondviselésére ma is szüksége van minden népnek, az egész világnak.
Nem tudom, mennyit gyakorolt a kórus, de gyönyörűen énekeltek. És a hangszerek oly lágyan szólaltak meg, élvezet volt hallgatni. Volt ott hegedű, cselló, fuvola, trombita, kürt, dob, orgona, oboa, meg ki tudja, még mi. Felüdülés, boldogság volt hallgatni!
A hálaadást Böcskei László, Nagyvárad püspöke zárta: „A mai ünnep a hit és az összefogás jele. Gyökereink vannak, amiből jövőnk fakad. Ezt üzeni Szent László.” Elmondta még, hogy erre a jubileumra kérték Győr püspökétől a hermát, aki egy szóra engedélyezte. Éjjeli ima-élményével folytatta: „Tudjuk, hogy a májusi eső aranyat ér, de azért imádkoztam, hogy a mai napon ne essen. Borongós időben indultunk a herma elé, de mikor a határra értünk, kisütött a Nap!” Megjegyzem, mise alatt én is többször rápillantottam a templom ablakaira, megnyugtatóan fénylettek!
A Pápai, és a Magyar Himnusz eléneklése után felsorakoztunk a körmenetre. Én csak a kapuig kísértem az ereklyét, nem mentem a várba, bár a gyengékre is gondoltak a szervezők: buszt rendeltek számukra. Csoportunkat Szakály atya képviselte, nem tudom, más ment-e. Időnk sem adta volna, menni kellett az ebédre, majd indulni haza, hosszú út állt előttünk.
Ezen a napon mindenki boldog volt!
Zarándoklatunkon két meleg ebédet, két meleg vacsorát kaptunk, tehát négy alkalommal görög húsgombóc-levest tálaltak. Fantasztikus fi nom volt, forró, és repetázhattunk!
Mit hoztam haza? Az átázott cipőmet, meg életem legnagyobb záporának emlékét. Emellett sok-sok lelki élményt, a tanultakat, a vágyat, hogy mélyítsem tudásomat Szent Lászlóról, akiről oly keveset tudok, még most is. És a legszebb, amit a szívemben halálomig őrizni fogok: az áldozás élményét, mélységes, szépséges örömét…
Szeretettel, Margit
