Nagyböjt 03. vasárnap

Szerkesztette: Kiss Ullrich SJ

Adj innom! Jn 4,5-42 Abban az idõben: Jézus Szamaria egyik városába, Szikárba érkezett, közel ahhoz a földhöz, amelyet Jákob adott fiának, Józsefnek. Ott volt Jákob kútja. Mivel Jézus útközben elfáradt, leült a kútnál. Az idõ dél felé járt. Közben odajött egy szamariai asszony, hogy vizet merítsen. Jézus megkérte: Adj innom! Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy ennivalót vegyenek. Az asszony elcsodálkozott: Hogyan kérhetsz te, zsidó létedre tõlem, szamariai asszonytól inni? A zsidók ugyanis nem érintkeztek a szamaritánusokkal. Jézus így felelt: Ha ismernéd Isten ajándékát, és tudnád, hogy ki mondja neked: Adj innom!, inkább te kérnéd õt, és õ élõ vizet adna neked. Az asszony ezt felelte: Uram, hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vennéd az élõ vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki nekünk ezt a kutat adta, amelybõl õ maga is ivott, meg a fiai és az állatai? Jézus erre megjegyezte: Mindaz, aki ebbõl a vízbõl iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízbõl iszik, amelyet én adok neki, nem szomjazik meg soha többé. Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellõ vízforrás lesz benne. Erre az asszony megjegyezte: Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne legyek szomjas, és ne kelljen ide járnom vizet meríteni. Látom, hogy próféta vagy! Atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálem az a hely, ahol imádni kell õt. Jézus ezt felelte: Hidd el nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor az Atyát nem itt és nem is Jeruzsálemben fogjátok imádni. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi pedig azt, akit ismerünk, hiszen az üdvösség a zsidóktól ered. De eljön az óra, sõt, már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát.. Mert az Atya ilyen imádókat vár. Isten ugyanis Lélek, azért akik õt imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk. Az asszony így szólt: Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek. Ha majd eljön, õ tudtunkra ad mindent. Erre Jézus kijelentette: Én vagyok az, aki veled beszélek. Abból a városból a szamaritánusok közül sokan hittek benne. Mikor kijöttek hozzá a szamaritánusok, megkérték õt, hogy maradjon nálunk. Ott is maradt két napig. Ezután így szóltak az asszonyhoz: Most már nem a te szavadnak hiszünk. Hallottuk õt mi magunk is, és tudjuk, hogy valóban õ a világ Üdvözítõje. Emlékezzünk vissza, mikor mondtuk utoljára: adj innom? Ugye, többnyire gyerekkorunkban? A gyermek sajátja, természetes élethelyzete, hogy kiszolgáltatott legyen, és kérjen. Jézus kér. Asszonytól kér. Idegen asszonytól kér. Ellenséges nép asszonyától. Ezt többnyire csak végsõ kétségbeesésünkben tesszük meg, néha akkor sem. Túl büszkék vagyunk ahhoz, hogy kérjünk. Egyébként, ha szükségleteink vannak, elõvesszük a pénztárcát, vagy a hitelkártyát. A tanítványok is a városba mentek, hogy vásároljanak. A vizet ma a plázából hozatjuk (s oda is néha földrésznyi távolságokról kerül!), amúgy a csapból folyik. Szikárban a kút, mint még alig száz éve Európa nagyobbik felében is, a közösség forrása volt, és így nem csak a fogyasztási cikk lelõhelye, hanem a közösségi kommunikációé is. Ma ez is különvált, és a kommunikáció egyirányú, bár nem a csapból, hanem a kábelbõl folyik. Nincs beszélgetés. Az Adj innom, egyúttal mesteri nyitás a párbeszédre. Annál is inkább, mert túl a kiszolgáltatottságon, a kérõ alázatát fokozza, hogy tabukat dönt meg. A kérdezett, az asszony ezt érzi, és ezért, bár teljesíthetné a kérést szó nélkül is, vallási-politikai vitát kezdeményez a két egymással ütközõ és rivális kultúra és rítusközösség hagyományait összehasonlítva. Bár egyértelmûen Jézus a kezdeményezõ, õ a provokátor, de az asszony tudva, vagy sem, az elsõdleges fiziológiai szükségeltek - itt a szomjúság - szintjérõl magasabb szintre, a közösség szintjére emeli a beszélgetést. S lám, meghazudtolva Maslowot, hogy megint õt idézzem, de ehhez a következõ hetekben hozzá kell szoknotok, hisz nagyböjt van, azaz anti-Maslow hetek - az elemi szint kielégítetlen marad, és mi mégis egyre feljebb haladunk szintrõl szintre: a párbeszéd útján haladva. A kommunikáció meghaladja, meghaladtatja velünk a szükségleti szintek hierarchiáját, sõt valóssággal felborítja. A piramis feje tetejére áll: szédületes sebességgel eljutunk a transzcendens csúcsra, ahol Istent lélekben imádhatjuk. S talán elkerülte figyelmeteket: a történet nem emlékezik meg arról, hogy végül is kapott volna Jézus vizet az asszonytól. Arról viszont igen, hogy az asszony elhagyja a korsóját, amivel vizet meríthetne, hogy a városba siessen, és elvigye a hírt övéinek: Lehet, hogy õ a Krisztus? Krisztus az, aki felemel a csúcsra, anélkül, hogy fáradságosan meg kellene másznunk fokról fokra a szükségleteink piramisát. Az Üdvözítõ a szabadító!

Eseménynaptár

Augusztus 2019
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31