B. év Virágvasárnap

Szerkesztette: Kormányos Zoltán

Mk 11, 1-10 / Jn 12, 12-16 Iz 50, 4-7 Zs 21, 8-9.17-20.23-24 Fil 2, 6-11 Fil 2, 8-9 Mk 14, 1-15, 47 Elõttünk állnak a Nagyhét eseményei, Jézus utolsó földi napjai, amirõl elmélkednünk szükséges, noha olyan mély és bõséges, hogy csak néhány gondolatot emelek ki. Az élet sosem egyszerû. Nem írható le egyszavas kifejezéssel. Sokkal inkább barokkos körmondat. Egy élet vége sem csak egy pillanat. Hosszú folyamat mûve, amíg el nem érkezik az utolsó pillanat. Az ember vágyik a dicsõségre, a népszerûségre, arra, hogy megbecsüljék az emberek, hogy értékesnek tartsák. Mai világunkban sok ember számára ez még a pénznél is fontosabb. Ha úszhat más emberek bizalmában, dicséretében, hogy piedesztálra van állítva. Olyankor érzi magát valakinek, értékesnek. Bár normális emberi vágyaink beteljesednek, mégis jellemrombolóvá válhatnak, mert az ember, ha uralkodhat mások felett, hajlamos visszaélni hatalmával. Uralkodni ugyanis nemcsak országok népei felett lehet, hanem szeretteink felett is. Amikor az egyik fél akaratát rákényszeríti a másikra, amikor vágyait a másik kárára éli ki. Aki így tesz nem szeretetbõl teszi, hanem önszeretetbõl. És ha megbukik uralma, tönkremegy a kapcsolat, akkor jön a keresztút, a kapcsolat halála. Családok mennek tönkre, emberek válnak bizalmatlanokká más emberek és az Isten felé, akit csak szidnak, pedig ha mélyen önmagukba tekintenének és mernének igaz lelkiismeretvizsgálatot tartani, akkor ráébredhetnek hol hibáztak. Mégis, míg naiv az ember megtéved, s mikor ráébred tévedésére, inkább másban keresi a hibát, nem önmagában. Láthatjuk, hogy a csúcson lenni jó dolog, ott megmaradni ellenben az ember szenvedélyévé válik. Mégis, a népszerûség megnyerése és megtartása koránt sem egyszerû feladat, mert az ember természete nagyon szeszélyes. Másképpen viselkedik, mikor egymagában van, és másképpen mikor tömegben van. A közhangulat könnyebben magával ragadja az embert, olyan érzések és viselkedési formák felé, amiknek talán egymagában ellent tudna állni. Ezt tapasztalhatjuk Jézus esetében is. A nép hatalmas örömujjongással köszönti Jézust, mikor megérkezik Jeruzsálembe: „Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön!” (Mk 11, 10) Ez az a tömeg, amely majd pár nap múlva már ezt kiálltja: „Feszítsd õt keresztre!” (Mk 15, 13) Milyen változékonyak vagyunk mi emberek! Akiért ma rajongunk, holnap már közömbös a számunkra. Akinek ma hiszünk, akit ma szeretünk, meglehet, hogy holnapra egy pletyka hatására már utáljuk és hazugnak tartjuk. Könnyebb elhinni azt, hogy valaki rossz, mint sem azt, hogy valaki jó. Jézusra is könnyebb volt azt mondani, hogy káromolta az Istent, és lázadó, mintsem hinni, hogy Õ a Messiás, az Áldott Isten fia. Mi is érezhettünk már így: „egy közületek… elárul engem” (Mk 14, 18) Amikor az akiben megbíztunk olyat tesz velünk, amit az ellenségünktõl várnánk, nem a barátunktól. Halovány vigasz, hogy ebben is osztozunk Krisztus urunk példájában. Különösen ünnepekkor gyakori, hogy a család összeveszik. Mert ahányan vagyunk, annyiféleképpen ünneplünk. Van, aki hatalmas bulit csap születésnapján, névnapján. Van akinek a közös étkezés az ünnep. Van akinek az ivászat az ünnep. Van pedig aki már nem tud ünnepelni. Az ünnep része az elõkészület, ami legalábbis azt jelenti, hogy takarítunk. Hálátlan egy feladat, mert megesik, hogy nincs segítség, hogy a háziasszonynak egymagának kell mindent megoldania. Ilyenkor nagy a stressz, könnyebb haragra gerjedni, mondhatni egy új gyónóbúcsút kellene szervezni a sok morgolódás miatt. Bizony, önmagunk felkészítése az ünnepre nemcsak a szép ünnepi ruhában kell, hogy meglátszódjék, hanem lelkünk tisztaságában is. A tanítványok is felteszik a kérdést: „Hogy készítsük el a húsvéti vacsorát?” (Mk 14, 12) Jézus megadja az instrukciókat, tanítványai hisznek szavának és „mindent úgy találtak, ahogy megmondta” (Mk 14, 16). Hozzá teszik a maguk részét, de Õbenne bíznak, nem aggodalmaskodnak, hogy rossz lesz az ünnep. Mert ami szükséges az ott van a szívükben: a szeretet. Szeretet nélkül az ünnep tartalom nélküli, az igazi tartalmat az emberek adják. Nem a lufik, a színes szalagok ünnepelnek, hanem az emberek. Nem az italtól vagy drogtól kell tudni ünnepelni, hanem szívbõl. Önmagunkat adni azonban sokkal nehezebb, mint érzelmeket generálni, mert könnyebben megsérülhetünk, védtelenné válunk. Még az Isten elõtt sem merünk õszintének lenni! Így inkább Isten az, aki õszinte velünk, és nyit felénk, emberek felé. Nekünk adja az Õ testét, nekünk nyújtja az Õ vérét. Önmagát adja, hogy föláldozzák azért, hogy mi élhessünk. A szövetségért! Nem az ember kéri az új szövetséget, az Isten adja. S minthogy az Isten örök, így szövetsége is örök. Nem olyan, mint az emberi szövetségek, amiket folyton folyvást megszegnek. Az eucharisztia, a hálaadás, fejezi ki talán legjobban az ünnep fogalmát. Mert nem lehetünk eléggé hálásak Krisztusnak azért, hogy megváltott minket. A szentmise voltaképp nem Istent emlékezteti, hanem minket arra az estére, amikor mindez végbement. Nem véletlenül imádkozzuk újra és újra ugyanazokat a szavakat, amiket Jézus mondott. Ki sem tudjuk fejezni örömünket ezért az ajándékért: magasba emelkedõ szentostya és kehely, csengõszó, esetleg a harang szava, s a térdhajtás. S mit gondol ilyenkor az ember? Talán egyik népénekünk sorait: „Most lett a kenyér Krisztus testévé. Most vált a színbor Jézus vérévé.” Ez a misztérium nem csekélyebb annál, ahogy Jézus eljött közénk. „Krisztus Jézus, mint Isten” (Fil 2, 6) mégis „hasonló lett az emberekhez, külsejében olyan volt, mint egy ember” (Fil 2, 7). Az emberi test isteni lényeget kapott, mondhatni átváltozott. Ez már az ember megváltásának elõképe, valósággá azonban feltámadásakor fog kinyilvánulni. Az ember viszont nem ilyen elõre látó, hogy Istene mellett mindig kitartson. Méltán helytálló Jézus megállapítása: „Mindnyájan megbotránkoztok bennem” (Mk 14, 27) Mi emberek gyakorta viselkedünk úgy, mint Ádám és Éva. Mi magunk akarjuk eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz, mi a helyes és mi a helytelen. Így vannak dolgok, amik idén jók és helyesek, de jövõre már megvetendõ és bûnös dologgá lesznek. Ha az ember formálja az erkölcsöt, abból embertelen jogi törvények születhetnek, ami nem az ártatlant, a megkárosítottat védi, hanem a megkárosítót. Az Isten sem különb, hiszen a megbocsátásra int, minden bûn kapcsán! Mi erre gyakorta nem vagyunk hajlandóak. A bosszú hajt bennünket. Igazságot akarunk szolgáltatni, pedig mi magunk is rászorulunk az irgalomra. Ilyenkor épp hitünk tanítását utasítjuk el, nem tudjuk azt úgy elfogadni, ahogy Jézus adja nekünk. Bezzeg ha mi szenvedünk, egybõl a gyógyulásért imádkozzunk: „Atyám! Neked minden lehetséges. Vedd el tõlem ezt a kelyhet! De ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd.” (Mk 14, 36) Jézus imája áll szembe az emberi viselkedéssel. Bár Õ maga is remeg és gyötrõdik és halálosan szomorú, mégis imádkozik. Mi sem vagyunk mentesek a félelemtõl, különösen, ha a létfenntartásunkról van szó. Mégis az egyik legnagyobb hibánk az, hogy elõre félünk. Most úgy tûnik, hogy holnap már nem lesz kenyérre való. Pedig ki tudja mit hozz a holnap! Bízni abban, hogy az Õ akarata legyen meg sokkal nagyobb hitet kíván meg néha, mint az gondolnánk. Mégis üdvösséges, mert ilyenkor válik élõvé a hit. Ilyenkor érezhetjük az Istent Atyának, aki gondoskodik rólunk, s nem csak megvalljuk, hogy Õ az Atya. Az ember legnagyobb bûne, hogy maga is kísértõvé tud válni. Még Krisztus urunkkal szemben is, akinek ezt kiálltja a tömeg: „szabadítsd meg magadat, szállj le a keresztrõl!” (Mk 15, 30) Ez Jézus utolsó megkísértése. Teljes megszégyenülés, vér, haláltusa. Az ember vajon nem kívánná az õt elítélõinek halálát? Bizonyosan. Ha tehetné elpusztítaná õket. Jézus megtehette volna. Mégsem teszi meg, hanem „engedelmes a halálig, a kereszthalálig” (Fil 2, 8). Nekünk embereknek mégis mennyire nehéz kitartanunk az Isten mellett a szenvedések idején. Elérkezik az utolsó pillanat, „kilehelte lelkét” (Mk 15, 37). Az ellentétje az ember teremtésének, mikor Isten életet lehelt az emberbe. (ld. Ter 2, 7) Jézus most visszaadja a maga életét. „Atyjához az égbe szállva kitárja a mennyország ajtaját” (szentmise prefáció). A mi megváltásunkért teszi. Azért, hogy a római századoshoz hasonlóan mi is felismerhessük: „Ez az ember valóban az Isten Fia volt.” (Mk 15, 39) Felismerés, ráeszmélés már csak halála után történik meg. Mi magunk is gyakran csak az ember halála után tudunk róla jót mondani. Pedig még életében volt arra szükség, volt igazán értéke tettei jutalmául. Mennyivel jobban kellene törekednünk arra, hogy szeretteinkrõl jót is tudjunk mondani. A közelgõ ünnep erre kiváló lehetõséget nyújt. A szeretetbõl való szenvedés Krisztus óta nem értelmetlen, hanem üdvösségszerzõ. Életünk folyamán tehát meg kell tanulnunk Krisztusi módon szenvedni, s nem engedni, hogy a rossz dolgok bennünk a gyûlöletet halmozzák fel. Mert aki gyûlöl, az nem tud megbocsátani. De aki szeret, még ha bántják is, meg tud bocsátani.

Eseménynaptár

Június 2019
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30