B. év - Évközi 6. vasárnap

Szerkesztette: Kormányos Zoltán

Lev 13, 1-2.44-46 Zsoltár 31, 1-2.5.11 1 Kor 10,31-11,1 Alleluja Lk 7, 16 Mk 1, 40-45 „Ha akarod, te meg tudsz tisztítani engem! … Akarom! Tisztulj meg!” (Mk 1, 40-41) Jézus meggyógyít egy leprást. Számunkra, kik már oly sokszor olvashatunk az evangéliumokban Jézus gyógyításairól, meglehet nem jelent sokat ez az esemény. Mégis, ha figyelünk az ószövetségi olvasmányra, megsejthetjük, hogy ez az esemény nem hétköznapi. Ugyanis a betegségek legsúlyosabbikának a leprát tartották. Túl azon, hogy halálos, fertõzõ betegség, s így gyógyítása még manapság is elég hosszadalmas és körülményes, minek okán a leprást ki kellett zárni a közösségbõl és legfeljebb más leprásokkal élhetett együtt közös háztartásban. A társadalom kitaszítottjai voltak, s mai világunkban is azok. Elég ha csak Kalkuttai Boldog Teréz anyára gondolunk, aki életét a leprások ápolására szentelte, így emlékeztette a világot arra, hogy még létezik a kór. Ami a hindu kultúrában a pária, a legalacsonyabb és legmegvetettebb osztály, az a ószövetségi felfogásban a tisztátalan jelzõvel van illetve. Lepra esetén pedig különösképpen is tisztátalannak mondhatták, ugyanis az illetõ ember biztos bûnösségének tudták be a legsúlyosabb betegséget. Hiszen a betegség a bûn következménye (ld. Ter 3, 16-19), és az ószövetségi értelmezésben a beteg ember valamilyen formában tisztátalan. Ugyanakkor azt állítani, hogy minden beteg ember bûnös lenne, nem biztos, hogy helyes lenne, hiszen a betegség is lehet próbatétel, mint bármely más szenvedés. Mi a tisztátalanság? Bûnösnek lenni, Isten kegyelmét elvetni. Tisztának lenni tehát bûntelenséget is jelent, vagy ahogy ma megfogalmazzuk: a kegyelem állapotában lenni. Mégis nap mint nap emberek kérik azt Jézustól amit a leprás is kér:„Ha akarod, te meg tudsz tisztítani engem!” Miért tesszük ezt? Mert nem olyan könnyû hiba nélkül élni. Még akkor sem ha az ember törekszik rá. Sõt mi több, a szentek is állandóan bûnösségük miatt ostorozták magukat, szemben a mai kor sok emberével, aki magát tökéletesnek, más szóval tisztának tartja, mert: nem öltem, nem loptam, nem törtem házasságot, nem csináltam semmi olyat, amit más sem csinált. Ez persze csak menekülés önmagunktól, hogy beismerjük azt, hogy igenis van bûn a mi életünkben is, nemcsak a világban. Az ilyen ember meglehet magát kiválónak gondolja, megszólalásait pedig a legnagyobb igazságnak, okosságnak. Aki azzal nem ért egyet, az ostoba és nem méltó rá, hogy szóba álljon vele. Az ilyen emberre lehet mondani, hogy megátalkodik bûnében, ragaszkodik hozzá, mondhatni ápolja, locsolgatja, mintha kertünkbõl a rózsát tépnénk ki és a gazt ápolnánk helyette. Mert nem mer önmagával szembenézni, mert fél, hogy rájön: õ sem különb a többi embernél, õ is ugyanolyan bûnös, egy közülük. De a jót sem képes meglátni másokban, mert mindig csak a hibákat keresi, legyen akár a legapróbb is, s ha nem is találna, még mindig rámondhatja azt, hogy az illetõ nem önzetlenül teszi a jót, hanem valamilyen önös érdekbõl. Miben mások a szentek? Sok szentrõl olvashatjuk, hogy mennyire megsiratták bûneiket, vezekeltek miattuk, hogy méltatlannak tartották magukat az Isten jóságára. Mert bûnösnek tartották magukat. Õk már helyes önismerettel bírtak, és valóban bemerték ismerni önmaguknak is bûneiket, különösen azokat, amikbe újból és újból visszaestek. A hívõ ember is felismeri ezt. De itt is lehet végletekbe esni. A túlzott bûntudat is helytelen, és meglátásom szerint ilyen állapotban történõ heti gyónások nem a javulást szolgálják, hanem az Isten kegyelmével való visszaélés. De akkor a szentek nem ugyanezt tették? Nem, mert volt még egy felismerésük. Megérezték Isten végtelen voltát, melyhez képest semminek érezték magukat, és méltatlannak tartották magukat az Õ ajándékaira. Mégis Krisztusban, aki kereszthalálával kiengesztelte Önmagával a világot, ráébredtek, hogy az Isten magához akarja emelni ezt a semmit, ezt a bûn tisztátalanságában szenvedõ embert, hogy keblére ölelje. Ez a megbocsátó szeretet az, ami õket sarkalta a bûnbánó életre és a jótettekre, nem pedig csak a bûneik miatt érzett félelem, vagyis: ha nem leszek jó, akkor a pokolra jutok, vagy ha rossz leszel, akkor nem szeret a Jézuska. „Akarom! Tisztulj meg!” Jézus ezen szavai csengnek vissza a feloldozási imában is: „És én feloldozlak bûneidbõl…” Ha Õ nem akarta volna megtisztítani az emberiséget bûneitõl, akkor nem gyógyított volna. Akkor tényleg csak a tisztákat kereste volna fel, és õket gyûjtötte volna össze. De Õ minden embert hív magához. Bennünket is „mikor még bûnösök voltuk” (Róm 5,8) már hívott, most is hív, hibáink ellenére is, amik még megvannak bennünk, de amik ellen kell küzdenünk az Õ kegyelmével. Ezt jelenti a megtisztulni, tisztának lenni. Nem korlátozhatjuk a tisztaság fogalmát csak a 6. parancsolat elleni bûnökre. Minden tekintetben a tisztaságra, a bûn kerülésére kell törekednünk! A leprából meggyógyult és bûneitõl megtisztult ember újra a közösség tagjává vált. Nekünk sem szabad engednünk, hogy a bûn elszakítson minket az Istentõl és keresztény testvéreinktõl való közösségbõl. Mert bár ma ez nem látványos, mint Jézus idejében történt, de az ember érzi a lelkében, hogy távolságot tart, mert fél bûne miatt. Ne féljünk megbánni hibáinkat, merjük kérni a lepráshoz hasonlóan: tisztíts meg engem. Ha igaz a mi bûnbevallásunk és bûnbánatunk, Õ megtisztít. Csak éljünk ehhez méltón életünk hátralévõ részében.

Eseménynaptár

December 2019
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
 
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31