B. év – Évközi 14. vasárnap

Szerkesztette: Kormányos Zoltán

Ez 1, 2-5 Zs 122, 1-4 2 Kor 12, 7-10 Lk 4, 18 Mk 6, 1-6 Ezekiel prófétához hasonlóan az Úristen minden keresztény embert meghív az Õ szolgálatára, a Lélek által. (vö. Ez 1, 2) Az Õ szolgálata tanításának követését jelenti, hogy legyünk jók másokhoz, segítsünk nekik és éljünk harmóniában az Úristennel. Jobban megérthetjük Isten szolgálatának tartalmát, ha szemrevételezzük Jézus egyik tanítását: „Aztán így szól a király a jobbján állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétõl nektek készített országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek. … Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25, 34-36.40) Elgondolkozva ezen az evangéliumi részen ráébredhetünk arra, hogy az Isten az emberekhez való jóságunkat, jó tetteinket úgy fogja fel, mintha Neki tettük volna, vagyis mintha Õt szolgáltuk volna. Így voltaképp az Isten szolgálata nem egy nehéz feladat, hiszen csak a rászoruló embereken kell segítenünk, s emellett Istenhez imádkoznunk. Azonban ez gyakorta nem valósul meg. Az ember ugyanis nem mindig veszi észre, hogy ki a legkisebb, ki az aki rászorulna a segítségére. És itt nem feltétlenül koldusra, nincstelenre kell gondolnunk, hanem környezetünkben élõ emberek testi-lelki problémáira, amit gyakorta észre sem veszünk, mert vagy teljesen hétköznapiak vagy egyszerûen közömbössé váltunk mások panaszára. Pedig nyitott szem és érzõ szív nélkül nem lehet észrevenni azt, akit valami bánt, pedig lehet csak meg kell õt hallgatnunk. A mátéi idézet bõséggel rámutat arra, hogy mik a jelei annak, hogy ki a legkisebb. Sajnálatos módon azonban a keresztény ember gyakorta szembesül azzal a viselkedési formával is, hogy az õ jóságát, jó szándékát nem fogadják szívesen. Az még a legkisebb gond, hogy elfelejtik megköszönni, noha ezt az illendõség is megkívánná, de gyakorta gyanús szemmel, sõt ellenségesen fogadják a jó szándékú közeledést, s bizony az ilyen viszonzás nem esik jól senkinek sem. Ugyanakkor ha tudjuk azt, hogy mikor embertársunknak segítünk valójában Istennek szolgálunk, rájöhetünk arra is, hogy ez fordítva is igaz: Istent úgy szolgálhatjuk, ha az embereknek segítünk, tehát az Isten szolgálata már elég tudat arra, hogy segítsünk, s, hogy ez a tudat már bennünket hálával töltsön el. Isten megadja nekünk jócselekedeteink jutalmát, másra az üdvösséghez nincs szükségünk. Mi emberek azonban nem vagyunk tökéletesek, de tökéletességre törekvõk lennünk kell. Így nem szabad csüggednünk mikor bennünket ér megpróbáltatás. Szent Pál apostol ezért írja levelében, hogy „tövist kaptam testemben” (2 Kor 12, 7). Ezzel magyarázza meg azon tapasztalatunkat, hogy bizony a keresztény ember sem mentes a próbatételektõl, amikor õ maga válik a legkisebbé, a leggyengébbé. De nem vagyunk elveszve! Erre már Pál apostol is rájött, ezt írván: „amikor gyöngye vagyok, akkor vagyok erõs.” (2 Kor 12, 10) Hogyhogy? Egyszerû. Amikor az ember ráébred, hogy emberileg semmivel sem tudja megoldani problémáját, s ráébred, hogy csak az Istenben bízhat és teljesen ráhagyatkozik, akkor az Úr az õ akarata és bölcs elõre látása szerint segíti meg az ember. Igaz az Úr néha a legutolsó pillanatban adja meg segítségét, de megadja és így a problémánk is megoldódik. Teszi ezt azért, hogy próbára tegye a hitünket, hogy vajon a nehéz idõkben hozzá fordulunk-e, vagy pedig haragvón és káromlón elfordulunk tõle, mint sajnos oly sok ember. Õk azok, akik csak az emberi erõben tudnak hinni, de aki Pál apostollal hiszi, hogy elég neki az Úr kegyelme, (vö. 2 Kor 12, 9) az el nem veszhet, hanem hitében még inkább megerõsödhet, s biztos úton haladhat az üdvösség útján az örök élet felé.

Eseménynaptár

Június 2019
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30