B. év – Évközi 13. vasárnap

Szerkesztette: Kormányos Zoltán

Bölcs 1, 13-15; 2,23-24 Zs 29, 2.4-6.11-13 2 Kor 7.9.13-15 2 Tim 1, 10 Mk 5, 21-43 Az ember élete során elõbb-utóbb szembekerül egy olyan eseménnyel, mellyel nem szívesen foglalkozik, sõt mi több nem is szeret róla beszélni, mert ösztönösen félelemmel tölti el. Pedig a halál, az elmúlás is része az ember életének, ahogy a születés és a növekedés is. Ha megfigyeljük a természetet vagy az emberi környezetet, ott is jelen van az elmúlás. Még a tárgyak is, a jármûvek is kopnak, megsérülnek, elromlanak, s egy idõ után már használhatatlanná válnak. Mert minden ami földi mulandó. Elfogadni azt, hogy az aki eddig ott volt mellettünk már nincs többé, eltûnt az életünkbõl, nem könnyû feladat. Az embert ilyenkor erõs érzések fogják el, a gyász aminek erõssége sokmindentõl függ: az ember természetétõl, hogy mennyire szerette az elhunytat, s, hogy miképpen történt az elhalálozás. Egy hosszas leépülõ betegség, öregség után már az ápolásban lelkileg, testileg belefáradt ember elhunyta bár nem mentes a fájdalomtól, de legalábbis felkészültebb. A váratlan elhalálozás, ha fiatalt ér balesetben, vagy középkorú családapát még ha súlyos betegsége is volt sokkalta jobban megviseli a szeretteit. Gyász idején tevõdik igazán próbára az ember feltámadásba és örök életbe vetett hite. Sajnos van aki ilyenkor elvesztést haragként éli meg, s ez a harag az Istenre irányul. „Miért vette el tõlem!” Panaszkodják. Ilyenkor válik hitetlenné az ember, mert elfordul Istentõl. Pedig a mi hitünk másra tanít. Isten teremtett bennünket erre a világra. Az Övéi vagyunk. (vö. Zs 100, 3) Okkal és céllal, hogy növekedjünk a szeretetben és mind inkább hozzá hasonlóvá váljunk. E célt szolgálja földi életünk. Ám mivel a Sátán irigysége megbontotta az Isten és ember közötti harmóniát (ld. Bölcs 2, 24 Ter 3), ezért tölti el az embert ösztönös félelemmel a halál gondolata. Pedig a halál csak átmenet, visszatérés az Úrhoz, aki bennünket e világra küldött és életet adott, mert Õ maga az Élet, a Lét. Ezen bölcsességet már jó 2500 évvel ezelõtt felfedezték a hívõ emberek és leírták: „A halált nem Isten alkotta” (Bölcs 1,13). A halál számunkra a nemlétet, az elmúlást és a megszûnést jelenti. De ami az örökéletre van teremtve, az meg nem halhat. Éppen ezért a halál csak átmenet a földi létbõl a mennyországba. Az Úristen magához szólítja az ember, az Õ tervének és gondolatainak megfelelõ idõben és helyen. Van akit fiatalon, van akit idõsen. Hinni a feltámadásban ilyenkor kell, mikor szembesülünk a halállal. Nem elfordulni és haragudni az Istenre, hanem még inkább Belé kapaszkodni az imádságon keresztül és vigasztalását kérni. Így tenni nem könnyû, de ez az Úrtól jövõ próbák egyik legnehezebbike. Ilyenkor gyenge az ember, de ha az Úrban bízik, akkor lesz igazán erõs lelkiekben (ld. 2Kor 2, 10), és túl tud lépni az elválás fájdalmán, a gyászon, s megerõsödhet a feltámadás hitében.

Eseménynaptár

Október 2019
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31