B. év – Évközi 12. vasárnap

Szerkesztette: Kormányos Zoltán

Jób 38, 1.8-11 Zs 106, 23-26.28-31 2 Kor 5, 14-17 Lk 7, 16 Mk 4, 35-41 Az ember élete nem mentes az élet viharaitól, s itt most nem az idõjárásra kell gondolnunk, noha egy-egy váratlan villámlással vegyes zápor is jól megtudja lepni az ember. Az emberi élet viharai azok a nehézségek, azok a próbatételek, amelyek élete során érik õt. Nem kellemesek, s mégis utolérnek bennünket, függetlenül attól, hogy mennyire kerüljük a konfliktusokat, a problémákat. De az isteni próbatétel elõl elmenekülni nem lehet, ezt Jónás próféta esete kapcsán érthetjük meg igazán. Mégis gyakorta még a hívõ emberrel is megesik, hogy nem hitének megfelelõ módon áll helyt egy-egy lelki vihar alkalmával. Nem ritka, hogy az ember ilyenkor káromló szavakkal van Isten iránt, hisz úgy érzi magát, mint az apostolok: „Mester, nem törõdsz azzal, hogy elveszünk?” (Mk 4, 38) Pedig éppen az Õ türelmérõl és nyugalmáról kellene példát vennünk. Mert az emberi nyugtalanság is a félelembõl származik. Félünk, hogy bajunk eshet, félünk a holnaptól, hogy megéri-e az ember épségben. Jézus szava épp az effajta viselkedés ellen szól: „Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” (Mk 4, 40) Bizony, a hit gyengesége folytán lesz úrrá a félelem a hívõ emberen. Mert az ember megijed a világ keltette félelemhullámtól. Nem biztos abban, hogy át tudja vészelni, hanem attól tart, hogy az felborítja, és maga alá temeti, mint a hajót egy tengeri vihar. Pedig ilyenkor lehet csak igazán meglátni az Úr nagy tetteit! (vö. Zs 106, 24) Nem szabad tehát félnünk! Zsoltároshoz hasonlóan kell cselekednünk: „Gyötrelmünkben felkiáltottak az Úrhoz, aki szorongatásukból kiszabadította õket.” (Zs 106, 28) Ez jó kifejezõdése annak az Istenhez való odaforduló bizalomnak. Nem a félelembõl jön, ami az Istenre való haragot szüli, hanem épp ellenkezõleg, az Istenhez való imádságos odafordulást. Ez pedig már a hitnek a jele! Mert nem elfordul az Istentõl és ezzel azt fejezi ki, hogy nem hisz abban, hogy õt az Úr meg tudná segíteni. Hanem éppen ellenkezõleg, odafordul hozzá, bízik benne, hogy igenis Isten segítségével át tudja vészelni életének ezen viharát. Mi következik ezután? „Örvendeztek, mert csendesség támadt, és a várva várt révbe vezette õket. Nagy jóságáért adjatok hálát az Úrnak, az emberek fiaival tett nagy csodáiért.” (Zs 106, 30-31) Aki kapott, az köszönje is meg azt. Ha élethelyzetünk rendezõdött, ne felejtsünk el hálát is adni, megköszönni Neki a szabadulást, hogy megoldódtak a problémáink. Mert ez is a hívõ ember hitének része. Kérni könnyû, megköszönni nehéz lenne? Ne legyen! Életpéldánkkal adhatunk igazán hálát a Jóistennek. Mert így szeretjük viszont Õt, aki bennünket is annyira szeret. Ezen isteni szeretetet tapasztalhatta meg Zakariás is, Keresztelõ Szent János apja. Bár a próbát nem hibátlanul állta ki, hisz az Isten szavában való kételkedése folytán gyermeke névadásáig megnémult, mégis mikor Isten akarata szerint cselekszik, és írótáblájára felírja: „János az õ neve!” (Lk 1, 63) akkor már újra a hit magaslatán áll, s tesz tanúságot és add hálát az Úristentõl kapott legnagyobb ajándékért, a gyermekért. Azt pedig tényleg csak remélhette, hogy ez a gyermek lesz elõfutára a Megváltónak. Ezzel is a hit igazi tartalmát fejezi ki: az elõre nem látható jövõre úgy tekinteni, hogy abból az Úristen a mi számunka a lelkünk üdvözüléséhez legszükségesebb dolgokat fogja véghezvinni. Ha így tudunk hinni, akkor valóban helyes módon fogunk tudni helyt állni az élet viharaiban.

Eseménynaptár

Június 2019
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30