Eucharisztikus csoda nyomában

Szerkesztette: dr. Czékus Margit

     Szabadkától csupán 31o kilométerre, Horvátországban van egy kisváros, ahol eucharisztikus csoda történt a múltban. A KÉK (Keresztény Értelmiségi Kör) vezetősége készül a jövőre megrendezendő Eucharisztikus Kongresszusra, ezért a zarándoklat célpontjául Ludbreget választotta. Már áprilisban meghirdette az utazást a Kör tagjainak, de bárki jelentkezhetett. Július 12-én, pénteken indultunk; mint mindig, most is több település híveiből kovácsolódott össze a társaság. Lelki vezetőnk páter Harmath Károly volt, tehát újvidéki utas is tartott velünk. Jöttek társaink Kikindáról, Törökbecséről, Kishegyesről, Oromról, Oromhegyesről, Zentagunarasról, Kúláról, Bezdánból, Szabadkáról – talán nem felejtettem ki senkit. Buszunk megállt Zombor bejáratánál, valamint Bezdánban, és ott egészült ki a csapat. 


     A határt Batinánál léptük át, és a Dráva mentén haladtunk. Csak rövid pihenőket tartottunk, és a terv szerint, 14 óra felé már meg is érkeztünk Ludbregbe, szép hotelunk elé, levendula-illatot szippantva a bejáratnál. Átvettük szobáinkat, majd igyekeztünk a szentmisére. Azt hiszem, kevesen hallottak még olvasóim közül erről a városkáról, így hát röviden bemutatom: Koprivnica közelében van, közel a magyar határhoz, mintegy 3ooo lakosa van. 1411-ben eucharisztikus csoda történt: a pap a szentmise alatt, amelyet Szent Kereszt kápolnában (Batthyány család kastélyában) mutatott be, kétségbe vonta, vajon átváltozás alatt a kenyér és bor valóban átváltoznak-e Krisztus testévé és vérévé. Aztán szeme láttára a kehelyből valódi emberi vér csöppent. A pap nagyon megijedt, és Krisztus Szent Vérét egy üvegcsében elrejtette a kápolna falában. Csak halálos ágyán árulta el, mi történt, mit tett, és elárulta a rejtekhelyet. A hívő nép hamarosan kezdte tisztelni a relikviát és fogadalmakat tett. A hír eljutott az akkori pápához, aki elemeztette a vért. Bebizonyosodott, hogy emberi vér, majd a többi elismerés kiadásával engedélyezte az ereklye tiszteletét, körmeneteken való kiemelését. A Szentháromságról nevezett templomban állították ki. Jobb oldalt látható, piros háttérrel bélelt üvegvitrinben, egy grófnő ajándékaként kapott drágakövekkel díszített monstranciában, magasan, Szűzanya és Kisjézus szobra felett. Előtte már több csoda is történt. Az oltáron nagy Jézus Szíve-szobor áll, Jézus jobb kezében az ostya, balban a kehely – és nyújtja felém. Fölötte a Szentháromság freskója. Természetesen, mindenütt rengeteg friss vágott virág (péntek volt, de nem vasárnapról maradt ott!), többnyire fehér kardvirág, meg sárga liliom. A slingelt oltárterítő csillogóan, fénylően, vakítóan fehér, frissen vasalva (nem úgy, mint Bácskában egy kápolnában láttam néhányszor, amely „sötétfehér” volt, és… fájlalom még most is, amikor eszembe jut, azon az oltáron is naponta mutatnak be szentmisét…). Szentmisénket azokért ajánlottuk fel, akik imáinkba ajánlották magukat, családjainkért, jótevőinkért, rokonainkért. Két szín alatt áldoztunk, és ezzel még ünnepélyesebbé tettük bemutatott áldozatunkat. Következett a szentségimádás. Páter vezetésével, elmélkedéseivel közelebb kerültünk Jézushoz, meghitt társalgás volt, személyes ima, közben egy-egy rövid csenddel, amely még közvetlenebbé tette találkozásunkat az Úrral. Elimádkoztuk az Oltáriszentség litániáját, majd következett a nekem legmeghittebb ima: páter lejött az oltártól, megállt az ereklye előtt, és elmondtuk a Jézus Vére litániát. Ott, a Vér előtt! Persze, a szentségi áldás sem maradt el, és mivel búcsújáró helyen voltunk, aki nem felejtette el az imákat a pápa szándékára, teljes búcsút is nyerhetett.
     

     Szentmise után elsétáltunk a felújított Batthyány kastélyhoz, majd az üde sétányon, parkon áthaladva megtekintettük a fogadalmi kápolnát. Utunk mentén jobbról, balról az ugyancsak felújított stáció állomásai vezettek bennünket. Az egyikre épp rásütött a nap… Fénylett!
Alig érkeztünk a hotelba, zuhogott az eső!

     Szombaton a reggeli után Varazsdinba látogattunk el. Megtekintettük a főteret, városházát, Mária mennybemenetelének pompás templomát, majd Európa legszebb temetőjét. Rendezett, sugárutak ágaznak, gondozott sírok, sehol nincs szemét. Az emlékművek alig látszanak, csak ha épp elé állunk, mert összeérnek a tuja-bokrok. Egy fiatalasszony szedte az elvirágzott szirmokat, helyezte a nagy ikebanába a több színű, friss kardvirágot, melyek elterültek a kripta fedelén. Megtudtam tőle: legutóbb édesapját temették ide 199o-ben (immár 3o éve). Hetente többször is kilátogat. A sövényeket a Park Közvállalat dolgozói rendszeresen nyírják, azért ilyen szépek.
Utunkat folytatva gyönyörködhettünk a természetben. Leánder-ligetek, hortenziák, a szép új házak erkélyei pompáztak a kúszó, ápolt muskátliktól, petúniáktól. Minden udvar valóságos park volt, sok zöld növénnyel. Az utak is mindenütt kiválóak voltak, nagy, nyugati autók száguldoztak. És haladtunk Marija Bistrica, Horvátország legismertebb Mária kegyhelye felé. Mivel aznap épp búcsú volt, nagy volt a nyüzsgés az utcákon, a bazárosok üzletei előtt, a vendéglők sátrainál, teraszaiknál. Buszunk távol állhatott meg, a kiépített parkolón. Hosszú sétával indultunk a templom felé. Előttem, a hegy felett felhőket láttam, egy feketét is, szerény meteorológiai tudásom alapján zivatarfelhőnek véltem. Nem mertem senkinek szólni, csendesen kocogtam át az aszfalton, pusztaságon – a közelben sem ház, sem fa nem volt, de még egy folyócska hídján is át kellett mennünk. Féltem, hogy az esőig nem érünk el a templomig. De odaértünk, misénk is elkezdődött a bazilika közelében, a Szent Péter-kápolnában. Hálaadó szentmise volt, megköszöntük létünket, az eddig kapott kegyelmeket Istennek, meg Szűzanyának, hogy elfogadta Jézust. Közben már a villámok fénye behatolt az ablakokon, zörgött, csattogott az ég, zuhogott az eső, pattogott a jég. Sokáig időztünk még a templomban, az ügyeletes kispappal beszélgettünk, ő is az eső fogságában rekedt, ismertette velünk a kegyhelyet. Amikor elállt az eső, szabadon sétálhattunk. Soknak véltem a lépcsőket, bátortalanul indultam fel a bazilikába, de „csak” 56 volt, felsétáltam. A látvány máris feledtette velem a fáradtságot: az oltáron áll Szűzanya szobra, karján a Kisjézussal, fehér ruhában, „arannyal átszőtt ruhában”, sokkal szebb, mint Szabadkán a székesegyházban. Pedig a miénk eredeti nagyságban, másolat. Valószínű csinos ruhájuk miatt tűnt szebbnek, meg az erős szívdobogásom miatt. Sokan, még szabadkaiak sem tudják, hogy nálunk is van Bisztricai Szűzanya-szobor, a sekrestye bejáratánál, az oltár mellett, a Jézus Szíve oltárnál. 


     Amikor kijöttünk a templomból, a búcsúsok már mind elmentek, minden bezárt; vendéglők, árusok. A vasárnapot Zágráb megtekintésére terveztük. A székesegyháznál szálltunk ki az autóbuszból, ott kezdtük sétánkat, imánkat. Tartott a szentmise, ezért csak csendesen vonultunk végig a templomon (aki mert), hogy ne zavarjunk. Az oldalhajóban kissé előre mentem, hogy egy pillantást vessek boldog Stepinac bíboros sírjára. Aztán a templom előtt találkoztunk, és egy nagy, hosszú sétát tettünk az óvárosban. Lépcsőztünk, nézelődtünk, majd lejtőn ereszkedtünk vissza a központba, a Ferencesek templomához, szentmisére. Hangulatos templom, mint mindegyik. Az oltárképen Szent Ferenc térdel, arca fényben ragyog, előtte a kereszt, meg a földön a Biblia, lapjait fújja a szél. Az ablakokat vitrázsüvegek díszítik, a Naphimnuszból vett képekkel: Nap-bátyánk, Hold-nénénk, Szél-öcsénk, stb.


     Ezzel programunk majdnem véget is ért, már csak haza kellett jönni. Útközben, ragyogó napsütésben vonultunk be az autóút mellett egy benzinkút üzletébe, ahol ismét rabul ejtett bennünket egy zápor. A kapott fél óra szabadidőt meg kellett toldanunk, nem tudtunk visszamenni a buszhoz. Kissé csendesedett, akkor elkocogtunk a buszig. Aztán folytatódott a zápor, az ablaktörlő nem tudott olyan gyorsan dolgozni, hogy lehetett volna látni. 


     Hálát adtunk Istennek a kapott kegyelmekért, a kiránduló időért, a szerencsés utazásért, a szép találkozásokért. Megvédett bennünket a záporoktól, szinte figyelte, bent van-e már mindenki, megnyithatja-e az ég csatornáit. És mivel pénteken a Reggeli himnusszal indultunk, meg zsoltárral, vasárnap az Esti himnuszt imádkoztuk, meg a következő zsoltárt, melyről ebben a három napban mi is meggyőződhettünk:  


„Teljes szívemből áldom az Urat, 
az igazak tanácsában és közösségében.
Nagyszerűek az Úr művei 
mindazok szemében, akik szeretik azokat.
Minden cselekedete dicsőséges és fönséges, 
és igazságossága örökre megmarad.”
Páter áldással bocsátott el bennünket. 
                                                   

 

Eseménynaptár

November 2019
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30