A fenti állítás nem tőlem származik. Egy kedves ismerősöm mondta ki ezeket a szavakat nem oly régen, amikor évi szabadságon voltam. Azon a helyen a természet valóban szép, hiszen egy tengerparti városkáról van szó. Magas hegyektől ölelt, körülzárt öböl, melynek kapujából jól kilátni a végtelen vízre, a nyílt tengerre. Ez az idősödő hölgy sok emberi nyavalyával találkozott életében, hiszen orvosként dolgozott. Most maga is megtapasztalta a betegséget, annak igen súlyos változatát. Mégis, csodának érzi, hogy a sok akadályt viszonylag könnyen veszi, s harcol a kórral. Mélyen vallásos ember.

Igen, s akkor most jön a kérdés: Vajon mondhatjuk azt, hogy az emberek rosszak? Lám, kimondjuk. Beszélgetésünk során elmondta, hogy mi az, ami számára a leginkább visszataszító és érthetetlen az embereknél. Ez pedig nem más, mint az anyagi világ imádata. A fő témák: milyen házam van, kocsim, hány kiadó szobám. Ő maga is sokat szenved elhunyt férje rokonaitól, akik utcára akarják tenni, elvitatva a házukat, mint közös szerzeményt a férjével. Súlyosan érintette a betegsége első fázisában az érdektelenség az egészségügyben. S ami nagyon érdekes és megható volt a számomra, az életének egyik sajátos tapasztalata: minden szívességért mindig többszörösen meg kellett szolgálnia.

Mégis, most az jár az eszemben, hogy vajon az emberek valóban rosszak lennének. A természet viszont szép, s csodálni való. Pedig azt mondják a biológusok, hogy az ember is része a természetnek, de még mennyire. Az ember maga is teremtett lény, akár az egész világ.

A különbség csak ott van, hogy az ember szabad akarattal felruházott. A természet nem téved, nem gonosz, nem irigy, nem rossz. Benne a törvényszerűség, s ennek megfelelően nyílnak a virágok, eszik meg a nagy halak a kicsiket, s állampolgársággal nem törődve térnek vissza Afrikába a gólyák.

Csak mi emberek vagyunk abban a helyzetben, hogy választani tudunk a jó és a rossz között. Csak mi vagyunk képesek arra, hogy rácáfoljunk emberi természetünkre, s farkasokká váljunk.

A napokban hallgattam a Kossuth Rádióban egy műsort, melyben egy kislány a görényeiről mesélt. Szerinte roppant kedvesek, tanulékonyak. Amikor hazaérkezik, már az ajtóban ülnek és simogatásért pipiskednek.

Lám, ők nem rosszak! Mégis, milyen szomorú lenne, ha a szeretetünk jobban megnyílna az állatok felé, mint az emberek irányába. Ha az emberek helyett a kövek és a fák lennének igazi barátaink.

Mit tegyünk hát? Mert való igaz, hogy olykor kibírhatatlan a másik ember. Mit tette őket ilyenekké? Vagy éppen bennünket. Nem ismertük még fel méltóságunkat. Azt hisszük, hogy az élet a kísérletezések színtere csupán. Pedig Isten önmagának és egymásnak teremtett bennünket. A virág is odaajándékozza színét és illatát. A víz is egész magát. S a kő is mennyi terhet elvisel, némán, csendben, hogy betöltse hivatását.

Csak éppen mi emberek lennénk gyengébbek, értéktelenebbek. Nem szabad kiszakadnunk a természetből, elszakadni a teremtettség kötelékéből.

Ha képmásai vagyunk a Teremtőnek, akkor csak úgy leszünk szépek és jók, ha az ő közelségét keressük, mely megújítja bennünk ezt a hasonlóságot.

Isten pedig ott van mindenütt, mindenben. A rossz emberekben is. Lehet, kicsit halványabb a képe, de a szeretet látóvá tesz bennünket, s felismerjük Őt testvéreinkben. Csak ne adjuk fel a harcot, s ne mondjuk, hogy semmi értelme! Ha valakit megdobunk kenyérrel, biztosan nem fogja kővel viszonozni. Nem tudom, talán kicsit sok kő van a tengerparton?!

Ft. Dobó Tibor