A Bibliát hamarabb tanították, mint ahogy írták. A tízparancsolatot ugyanis nagy valószínűséggel a Tóra teljes írásba foglalása előtt már oktatták, a Törvény anyagát is tanították a bíróknak, a pátriákra-történet pedig kötelező ismeretanyag volt minden, magát a jahvista vallásgyakorlathoz tartozónak valló izraelita számára.

Ezdrás a Kr. e. 4. században a babiloni fogságból visszatérő zsidóknak a zsinagóga-hálózatban elrendelte a kötelező írásoktatást és szombatonkénti közös olvasást. Jézus korában a Biblia minden zsidó számára kötelező oktatási anyag volt. A palesztinai és a szórványzsidóság között Jézus korában a különbség az volt, hogy az utóbbiak a LXX-t olvasták rendszeresen.

A keresztények átvették a zsidók Ószövetségét, és a keresztény Bibliának hamarosan minden könyvét – ugyanolyan szent gyűjteményként – szombatonként, később vasárnaponként oktatták. A keresztény Biblia 3000-nél több ószövetségi idézete arról tanúskodik, hogy a Kr. u. 1. században olyan körben keletkezett, ahol a LXX ismerete általános volt.

A Constantinus által elfogadott, hamarosan pedig államvallássá lett kereszténység a 4. században ilyen mértékű bibliaismerettel már nem rendelkezett, csak a szerzetesházak és a remeték között, később pedig a szerzetesek között találunk ilyen alapos ismerettel bíró személyeket, Nyugaton elsősorban a bencések között juthattak el hasonló szintű oktatásra.

Az oktatott Biblia Keleten a LXX és a görög Újszövetség volt, Nyugaton Jeromos után a latin Vulgata lett az oktatás anyaga. Ehhez azonban egyháztörténet, liturgiatörténet és ún. hellén műveltségi tárgyak – mint pl. filozófia, matematika stb. – is kapcsolódott. A szerzetesházakban az oktatásnak csak egy részét képezte a Biblia.

Beda Venerabilis (673-735) egész életében tankönyveket írt, és oktatási programjában a Biblia a történelemkönyvek közé került. A városi köznép vallásoktatásában is – a szentek élete mellett – a középkorban háttérbe szorult a Biblia oktatása. Ennek tudható be, hogy a városi népszónoklatban és oktatásban oly járatos Jacobus a Voragine (1228-1298) Legenda Aureája több szentet tartalmaz, mint bibliai személyt, még akkor is, ha a szentek életébe morális oktatási anyagként újra és újra belefűzte a bibliai szövegeket. A népnyelvű bibliák iránti érdeklődés a keresztény körökben az eretnekmozgalmakban kezdődött, a valdiak, katharok, husziták és ebioniták között.

Magyarországon az első a huszita Biblia Tamás és Bálint ferencesektől származik. Szilveszter János Újszövetség-fordítása és Komjáthy Benedek paulinum-fordítási kísérletei után a protestánsok számára Károli Gáspár (1530-1591), a katolikusok számára pedig – rendtársai kísérleteit felhasználva – Káldi György (1573-1634) jezsuita fordította le nemzeti nyelvre a Bibliát. Ezt követően még sokan próbálkoztak fordítással, többek között Guzmics Izidor (1786-1839) Ószövetség-fordítással és sokan mások zsoltárfordításokkal. A leghíresebb zsoltárfordításunkká Kecskeméti Végh Mihály (1561) munkája vált azzal, hogy Kodály a Psalmus Hungaricusban megzenésítette.

A műveltségképet előbb a humanisták változatták meg. A Biblia főhelyre került, az oktatásban Rotterdami Erasmusnak (1469-1536) a műveltségről kialakított humanista elképzelései, illetve az oktatási reformra váltott reformáció következtében, amelynek vezéralakja és fő iskolaalapítója Philip Melanchton (1497-1560) volt. Ez utóbbi sokat átvett a németországi domonkos és ferences oktatási programból. A katolikus oktatási rendszert Petrus Canisius (1521-1597) katekizmusa, a tridenti zsinat után pedig Robert Bellarmini (1542-1621) Catechismus Romanusa (1566) határozta meg. A katolikus és protestáns egyházban ekkor változott meg alapvetően a viszony a Biblia oktatásához. A középiskolai és egyetemi oktatásban pedig a jezsuiták, domonkosok és ferencesek lettek a mérvadók, akik a nevelésben a katekizmusra helyezték a fő hangsúlyt a bibliaismeret helyett. Későbbi jelentős katekizmusok szerzői katolikus körökben G. Witzel (1532-1542), aki Canisius, P. (1521-1597) elképzelését követte.

Franciaországban C. Fleurynél (1640-1723), találjuk nyomát annak, hogy bibliai történeti megalapozású katekizmust adott ki, amelyben a történetek szereplőit pszichológiai módszerekkel igyekezett jobban megvilágítani. A 17. századi protestáns oktatási szisztémára a Magyarországot is megjárt J. A. Comenius (1592-1670) tette a legnagyobb hatást, akire viszont a pietizmus gyakorolt meghatározó benyomást, olyannyira, hogy oktatási elveit illetően saját egyházával is meggyűlt a baja. A másik jelentős Bibliai pedagógus W. Ratke volt. A legfontosabb kritérium a heti egy bibliaóra volt, amely legtöbbször újszövetségi bibliai történet elbeszéléséből állt. Tőlük különbözött J. Hübner (1751-1804) felvilágosult katolikus író gyakorlata, aki az oktatást heti kétszer két bibliai történetre építette fel, és kísérletet tett a bibliai történet és a mai élet közötti kapcsolat megteremtésére. Munkája 270 kiadást ért meg és 15 nyelvre fordították le. Természetesen az ő hittankönyvében is fennállt a veszély, hogy a Biblia egyszerű erkölcsi szemléltető eszköz lesz.

A francia forradalomtól kezdve, az általánossá váló állami oktatási intézményekben a vallásellenesség mint a liberalizmus kísérőjelensége határozta meg az oktatás szemléletét. Erre a bibliai történetek kritikai-történeti megalapozásával Benedict Strauch (1777) válaszolt először. Igyekezett a bibliai történeteket egymásra épülő elbeszélésekké tenni, hihetővé alakítani és természetesen erkölcsi mondandójukat felerősíteni. J. M. Sailer (1751-1832) katolikus teológusnak és püspöknek a bajor iskolák számra készített bibliai történetei hat kötetben (1801) főleg megragadó, fantáziadús nyelvével igyekezett közelebb vinni ezeket a történeteket a gyerekek képzeletéhey. J. B. Hirscher (1788-1865) katekézisében nyer elsőnek fontos szerepet az „Isten országa” vezéreszme bevezetése.

A porosz középiskolai oktatási szisztémát a bibliatudósként ismert, de oktatási miniszterként tevékenykedő Adolf Harnack (1851-1930) dolgozta ki, ő hozta létre a „humanisztikus” gimnáziumi oktatási rendszerét (1888), amely mély nyomokat hagyott a magyar oktatási rendszerben is. Átgondoltan állapította meg az antik műveltég, a nyelv-, a történelem-, a természettudomány- és a vallásoktatás arányát az általános és középiskolai rendszerben.

A 19. században a katolikusok a legtöbb esetben magát a Biblia szöveget tették közzé nemzeti nyelven és a bele fűzött művészi illusztrációkkal igyekeztek hangulatot teremteni a Biblia olvasása számára. J. Deharbe SJ (1847) a müncheni püspök megbízásából készített katekizmust, amelyet 15 nyelvre fordítottak le; ő szintén ezt a módszer követte.

A liberális iskolai oktatási programok pedig gyakorlatilag kiiktatták a Biblia korát a kötelező tananyagok sorából – vagy minimálisra szűkítették. Csak Leo Taxil (1854-1907), - eredeti neve Gabriel-Antoine Jogand-Pagès, - modorában nevetséges tézisek tárházának tüntették fel a Bibliát, amivel csak konzervatív, maradi, bigott vallásos emberek foglalkoznak. A felvilágosodással már G. Salzmann (1744-1811), a felvilágosult katolikus filantróp igyekezett szembeszállni a maga hittankönyvével (1780), amelyben a bibliai történetek arra szolgáltak, hogy a vallási fogalmakat könnyebben megértsék a tanulók, illetve ezeken keresztül tegyenek szert vallási érzékre.

Hangsúlyozta, hogy nem csupán a bibliai szavak a fontosak, hanem inkább a történet mondandójának megértetése, az, hogy itt Isten üzenetéről van szó. J. F. R. Herbart (1776-1841) és főleg a Pestalozzi-tanítvány T. Ziller (1817-1882) lipcsei pedagógia-professzor nagy hatással volt a müncheni katekétákra, míg W. Rein (1847-1929) enciklopédikus orientáltságú pedagógus Jénában szabott új irányt a bibliaoktatásban.

A 19. században előtérbe került az oktatási módszer kérdése. Legfőképpen E. Thrädorf fogalom-képző módszere keltett nagy feltűnést. Ennek alapja, hogy a bibliai történetek segítségével kell kialakítani a hallgatók etikai fogalmait és nem filozófiai módszerek felhasználásával. Ez a kísérlet ma is megszívlelendő lenne. A vita a helyes bibliai didaktikáról és a módszerről megélénkült a 20. században, az egyre fejlődő oktatási elméletek kapcsán. F. Niebergall (1886-1932) arra törekedett, hogy Jézus világát közelítse a gyermekek világához, és legalább egyszer megragadja történeteivel fantáziájukat. Ez azt jelentette, hogy a bibliai történeteket igyekezett pszichológiailag feldolgozni. R. Kabisch (1868-1914) nevét pedig az ún. élménytanítással tette világhírűvé. Arra törekedett, hogy a bibliai történetek később is iránymutató etikai élményekké váljanak hallgatói számára. K. Barth (1886-1968) módszerét gyakorta félreértették. Ő azt tanította, hogy az igehirdetőnek egyszerre kell egyik kezében a Bibliát, a másik kezében a napi sajtót tartania. És az előbbit az utóbbi nyelvére lefordítania.

F. J. Knecht (1839-1921) katolikus iskolapedagógus, aki két katekizmust is kiadott 1882-ben, összekötötte a bibliai történeteket és a dogmatikus tantételeket. A katekizmus és a Biblia „versenyben” állt a katolikus oktatásban – a 20. században is. Legtöbb esetben válogatott szövegek tanításával oldották meg a kérdést. J. Ecker (1851-1920) egzegéta a bajor egyházmegyékben iskolai használatra készült Bibliájával vált híressé. Igen érdekes hatást tett korára a protestánsból lett bencés apát, J. Krug (1838-1908), aki Pennsyilvaniát is megjárta, majd visszatért Európába, s Montecassinóban adott új lendületet az olasz bibliaoktatásnak. Az apátság segítségével nagy spirituális reneszánszt indított el Olaszországban.

Az osztrák császár, II. József oktatási reformja két szempontból befolyásolta a Biblia oktatását Magyarországon. Egyrészt az összes szerzetes- és apácarendnek be kellett kapcsolódnia a nép-, középiskolai és felsőoktatásba. Másrészt II. József a papoknak előírta, hogy a prédikációt használják népművelésre. Az 1920-as évektől Magyarországon a kultúrprotestantizmus volt az uralkodó kulturális trend, ami azt jelentette: meg kellett tanulni fejből bizonyos bibliai szöveget, néhány zsoltárt, főleg a „Te benned bíztunk eleitől fogva” kezdetűt, de nem nagyon illett hinni a „bibliai mesékben”.

A 20. század eleji katolikus katekizmusokban a dogmatikus morális szemlélet erősödött meg. A kelet-európai kommunista országok oktatási rendszere gyakorlatilag kulturális inkvizíciót alkalmazott, amikor a Bibliát kiiktatta az oktatási anyagok közül. Az ókortörténetek és irodalomtörténetek kihagyták, később néhány epizód erejéig visszavették a Biblia egyes részét.

1960 után a Biblia megismertetése egyre inkább a feltörekvő egyéb vallási könyvek oktatásának kereszttüzébe került: az oktatási rendszerben a zsidó-keresztény Biblia, a Korán és az indiai vallási iratok, valamint az ezoterikus irodalom azonos kategóriába került. Az 1960 után újra megjelenő magyar katolikus hittankönyveket a dogmatikai és morális oktatás ismét eluralta, és a Biblia oktatása második helyen maradt meg. Jelentős eltérés mutatkozik a bibliatudományban feldogozott kritikai bibliaszemlélet és az általános és középiskolákban oktatott bibliai hittankönyvek szemlélete között Magyarországon.


Prof Dr. Benyik György atya