C. év – Évközi 26. vasárnap

Szerkesztette: Kormányos Zoltán

„Íme hitünk szent titka.” Ismétli minden egyes pap a szentmisében az Úrfelmutatás végén. Krisztus a titok, rá épül a hitünk. A hit önmagában nem teljes bizonyosság, vonatkozzék ez az Istenbe vetett hitre, avagy emberekbe, tárgyakba vetettre. A keresztény ember legnagyobb hitbéli titkaink egyike a mennyország, az örök élet kérdése. Legfőképpen, hogy van-e, s ennek ellentéte a pokol létezésének kérdése is foglalkoztat bennünket. Némi-nemű választ kérdéseinkrea szegény Lázár és a gazdag példázatából kaphatunk. Először is szembesülünk Isten igazságosságával. Aki földi életében szenvedéseket élt át, s mindezek mellett megmaradt az Istenben, az üdvözült. Erősnek bizonyult a lelke, talán ezért is tette ilyen komoly próbára életében az Isten. Ezzel szemben ott van a gazdag ember. Nagy földi jólétben él, megáldotta az Isten anyagi javakkal, mert sejtette, hogy lelkében kisebb a buzgalom a jó megtételére és a szenvedések elviselésére. Ám, hogy végül földi javait nem embertársai szenvedéseinek csökkentésére fordította, hanem saját önző céljaira használta fel, ez vált elkárhozásának útjává.Mert ahogy ebből a példázatból is jól kifejeződik, ha az ember már üdvözült avagy elkárhozott, ezen állapota halála után nem változik meg, az már véglegesítődött. Nincs átjáró, a pokol erői nem vehetnek erőt a mennyországon, nem támadhatják meg, mert túl nagy a szakadék (Lk16, 26). S legalább ekkora a földi világ és a túlvilág között a szakadék. A jó és gonosz lelkek (angyalok, démonok) még csak-csak működhetnek, a jóra avagy a rosszra kísértve az embert. De csak Isten különleges kegyelme engedheti meg, hogy egyeseknek az elhunytak lelkei megjelenhessenek. Másképpen nem lehetséges, semmiféle szeánsszal avagy mágikus rituáléval. Azok legfeljebb a gonosz lelkeket, a démonokat idézhetik meg, akik elég ravaszak ahhoz, hogy Oscar-díjas színészként eljátsszák az elhunyt rokont. Ennél többre nincs hatalmuk, nem enged meg többet az Isten, s ezzel is csak balgává válik az ember, nem pedig hívővé. De miért is hinnének, hiszen „…ha a halottak közt támad fel valaki, annak sem hinnének” (Lk16, 31b) Magában Jézus Krisztusban nem hisznek, arra történik itt utalás, nem pedig más holt lelkek megjelenésére. Pedig Krisztus a mi hitünk alapja, amire épül minden. Erre vagyunk meghívva az egykeresztség révén, és tettünk Timóteushoz hasonlóan hitvallást, nem is egyszer. Gondolhatunk itt éppen keresztelkedésünkre, igaz akkor talán még szüleink tették le nevünkben is a hitvallást. Elsőáldozóként és/vagy bérmálkozóként már saját ajkunkkal vallottuk meg hitünket, még ha nem is értettük annak minden titkát. Ám minden egyes alkalommal, mikor igaz szívvel imádkozzuk a Hitvallást, hitet teszünk az Isten mellett. Így válaszolunk az Isten hívására, aki minket az örök életre akar elvezetni. Ám ez nem könnyű feladat, valóban szinte harcolni kell hitünkért egész életünkön át. Bizonyára tapasztaltuk is, hogy van amikor annyira acélos a hitünk, s telve vagyunk lelkesedéssel, hogy hegyeket tudnánk mozgatni (Mt 17, 20). S elő-előfordul, a lelki sötétség idején, mikor magának az Istennek a létében is kételkedünk, vagy legalábbis az Ő szabadító kezének hiányában. Ezért a hit harca az élet, folytonos kitartás az Isten mellett, gazdagságban és szegénységben. Ám, aki kitart, az üdvözül! (vö. Mt 24, 13) Legyünk hát a példázatbeli Lázárhoz hasonlóan kitartóak, s higgyünk a feltámadott Krisztus szavának!

 

Kormányos Zoltán atya

Eseménynaptár

Október 2019
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31