A. év – Virágvasárnap, az Úr szenvedésének vasárnapja

Szerkesztette: Kormányos Zoltán

Az emberi élet során a visszatérő legrosszabb dolog a szenvedés. Szeretjük jól érezni magunkat, azt ha minden rendben van. De ez az idillikus állapot ritkán tartós, bármennyire is igyekszünk meghosszabbítani azt, akár különféle vegyi anyagokkal. A szenvedés mindig visszatér, mint a bumeráng. Jobb tehát ha elfogadjuk, hogy jelen van életünkben, mondhatni megtanulunk élni vele. Hiszen „Krisztus értünk szenvedett, nektek példát adva, hogy kövessétek” (1Pt 2, 21b). Az Ő szenvedései, amiről a keresztúti ájtatosság és a fájdalmas rózsafüzér kapcsán elmélkedünk igen sokat, magában rejtik mindazon kínokat, melyben gyakorta a keresztény ember is részesedik, elszenved. Igaz, koronként másikat. Az első századok keresztényei főképpen a szenvedés első formáját, azaz a testi szenvedést élték, ahogy Krisztushoz hasonlóan ostorral, korbáccsal és más eszközökkel okoztak fizikai fájdalmat, míg végül életüket kioltották. Korunkra ez már nem jellemző, de annál alattomosabb módon érnek minket a lelki támadások és az ezekkel együtt járó lelki szenvedések. Bármily meglepő, Jézus a szenvedés ezen másik formáját is átélte, igen mélyen. Kezdődött ez már a Getszemáni kertben, ahova elhívja tanítványait imádkozni. Nem tudják, hogy erre azért kéri őket, mert lelki támogatásra van szüksége küldetése beteljesítéséhez. Őmaga is az Atyához fordul, hogy elfogadja akaratát. Ezzel már egy kicsit előre átéli szenvedéseit, amelynek gondolatának fizikai manifesztációjaképp izzadságával vér vegyül (ld. Lk 22, 44). A mi életünkben ennek a leggyakoribb formája, mikor aggodalmaskodunk, hogy jaj ez meg az a rossz dolog fog történni velünk, hogy elüt minket az autó, kirabolnak, megvernek stb. Pedig ezzel csak magunknak teszünk rosszat, hiszen saját magunkban vetjük el a lelki kín magvait és jól meg is locsoljuk. Fő a nyugalom, meg az is, hogy többet ér az Isten akaratára való ráhagyatkozást kérő imádság, mint az aggodalmaskodás. Jézus is ezt teszi, ezzel fogadva el küldetésének utolsó feladatát. De szomorúság fogja el, mikor tanítványai nem követik példáját, s nem imádkoznak. Milyen gyakran látjuk mi is, hogy szeretteink életéből hiányzik az ima, pedig buzdítjuk őket, de ők csak egyre jobban távolodnak Istentől. Egy igaz hívőnek ez a legnagyobb lelki fájdalom, amit csak szerettei okozhatnak. Nem meglepő, hogy miért ott rombol legerőteljesebben a gonosz, ahol a legérzékenyebbek vagyunk.

Jézus keresztútja során fizikai kínzása dominál, azonban megfeszítését követően nagy lelki próbatételben részesül: „Jöjjön le a keresztről és hiszünk benne!” (Mt 27, 42b). Ez az utolsó megkísértés talán a legnehezebb. Fizikai és lelki ereje fogytán, haláltusáját vívja. Gyűlölet kellene eltöltse mindazok iránt, akik ide jutatták. Miért ne élhetne isteni hatalmával, s szállhatna le a keresztről? De nem ez történik, hanem „még egyszer hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét” (Mt 27, 50). Bevállalta a halált, nem tett idő előtt csodát. Mert a keresztről csak halálát követően jöhetett le, s feltámadása után valóban már sokan hittek benne. Az emberi ígéret ezen alkalommal beteljesül sokak részéről. Ám, hogy korunk emberei mernek-e hinni egy ilyen szenvedő Fiúistenben csak azon múlik, hogy mennyire félik a szenvedést, azt ha nem fogadja el nézeteit, hitét a többség. Mert nincs nagyobb szégyen, mint a társadalmi megvetettség, ám az koronként változik, hogy mi a megvetendő dolog. Manapság a hit. Krisztust nemcsak keresztre feszítésekor vetették meg, hanem korunkban is. Ezzel persze az örök élet jutalmát is eldobja magától az ember. Döntenünk kell, hogy Vele vagyunk vagy nélküle. És ha Vele vagyunk, akkor legyünk kitartóak, amiképpen Ő is az volt, s így szent keresztje által megváltotta a világot.

Kormányos Zoltán atya

Eseménynaptár

Augusztus 2019
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31