A. év – Advent 3. vasárnap

Szerkesztette: Kormányos Zoltán

„Bátorság! Ne féljetek!” (Iz 35, 4). Bizony, nagy szüksége is van a félelemtől elcsüggedt embernek a bátorításra. Mert van, hogy ténylegesen féltenie kell életét, testi biztonságát, akár egy vadabbul száguldó autó miatt, akár más miatt. Azonban az esetek többségében félelmeink alaptalanok. Hogy mégis vannak, annak az a fő oka, hogy erre vagyunk trenírozva. Hiszen az újság, a tv-híradók gyakorta csak rossz hírekkel, tragikus események beszámolóival vannak tele. Akaratlanul is a sok-sok hír hatása alá kerülünk, minthacsak fizetnének az efféle reklámért. Csoda hát, ha már a saját árnyékunktól is félünk? Ha teli vagyunk aggódással? Pedig teljesen értelmetlen viselkedési formák. Az aggódás, idegeskedés nem más, mint valami rossz eljöttének várása, hogy valami szörnyűség fog történni velünk vagy kedves szeretünkkel. Kell ez nekünk? Nem hiszem. S akkor csodálkozunk, hogy depresszív a hangulatunk, hogy az állandó jellegű aggódás és félelem defenzívvé teszi viselkedésünket, bezárkózottá, elzárkózottá, úgy lelki téren, mint ténylegesen. Az a sok lakat, zár, meg kamera nem csak a lopástól való félelem miatt kerül fel a házakra, hanem alapvető emberfélelemből is. Szomorú dolog, hogy félünk egymástól, holott az eredeti isteni elgondolás szerint éppenhogy szeretnünk kellene egymást, és nyitnunk a másik felé. De még a hívő emberrel is megesik, hogy elfogja a félelem. Ez megtörtént egy alkalommal Jézus tanítványaival is, mikor éppen a Genezáreti-tón hajózva viharba kerültek. Félelmük reális volt, hogy a habok elnyelik őket, vagy lesodorják a bárkából és odavesznek. Jézus jött segítségükre, a vízen járva, bátorítván tanítványait: „Én vagyok! Ne féljetek!” (Mt 14, 27). Jézus szavára nem csak a vihar csendesedett el, hanem a tanítványok lelkének nyugtalansága is. Igen, Jézus az, aki képes feloldani félelmeinket. Nem is buzdíthatná másképpen a csüggedőket, mint bátorító szóval. Ám a kegyelemmel élni is tudni kell, mégpedig úgy ha bátrak vagyunk. Igen ám, de kiket is tartanak igazán bátornak? Akik valami nagy hősi dolgot tettek, pl. megmásztak egy magas hegyet, vagy lemerészkedtek egy barlangba, vagy társait megmentő, gránátra rávetődő katonát stb. Nagy tettek ezek, kétségtelen, mégis alapvetően nem a hősies cselekedet maga a bátorság, hanem, hogy az ember legyőzi a magasságtól, mélységtől való félelmét, avagy magát a halálfélelmet. Magyarán: a félelem érzése ellenére tud cselekedni, tud jót tenni, mert uralja félelmét, nem engedi, hogy ez az érzés irányítsa. Maga a bátorság sem más. A bátor ember is fél, csak le tudja küzdeni az érzést. S így már érthető, hogyan is lehet a hétköznapi keresztény ember is bátor. Mert bátorsággal, vagy legalábbis emberi nyitottsággal kell lennünk a világ felé, azért, hogy tudjuk szeretni a szegényt, a rászorulót. Mert gyakran ahhoz is bátorság kell, hogy meglátogassuk a nem túl kedves rokont, vagy szóba álljunk zsémbes természetű szomszédunkkal stb. Ahhoz, hogy túllépjünk korlátainkon és merjünk jót tenni másoknak. Ne féljünk attól, hogy megszólnak azért, mert a rongyos, torzonborz fickónak segítettünk. Jót tenni nem szégyenletes dolog! Tegyünk is bátran minél több jót embertársainknak!

Kormányos Zoltán atya

Eseménynaptár

Október 2019
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31