Punchinello, a kétkedõ manó

A vemikek (más néven manók) apró faemberkék voltak. Mindegyiküket ugyanaz a mester, Eli faragta, akinek a mûhelye egy közeli dombról nézett le falujukra. Mindegyik faemberke különbözött valamiben a többitõl. Voltak közöttük nagy orrúak, nagy szemûek, magasak, alacsonyak, kalapot, vagy éppenséggel faragott kabátkát viselõk. Két dologban voltak hasonlók: mindnyájan ugyanabban a faluban éltek és mindegyikük Eli faragványa volt.
A vemikek minden napja, hasonlóképpen telt: matricákat ragasztottak egymásra. De nem ám akárhogy! Mindegyiküknek volt egy doboza telis-tele aranyszínû csillagokkal, és egy másik, amelyben csúnya, szürke matricákat tartottak. Egész nap fel s alá jártak az utcákon, matricákat osztogatva a többi vemiknek. Csillagokat azok kaptak, akiknek a fája simára csiszolt és szépen festett volt. De aki durvább fából készült, vagy testén megkopott a festék, az bizony szürke pöttyöt kapott a többiektõl. A tehetségeseknek is csillagmatrica járt: azoknak, akik nehéz súlyokat tudtak a fejük fölé emelni, magas akadályokat ugrottak át könnyedén, okosan tudtak beszélni, vagy szépen énekeltek. Õket mindenki aranymatricával jutalmazta. Néhány faemberkét már teljesen elborítottak a fénylõ csillagok és a siker örömétõl megrészegülve már nem is volt számukra más fontos, csak hogy újabb és még több matricához jussanak. Mások azonban nem voltak ilyen ügyesek, ezért társaiktól szüntelen szürke pöttyöket kaptak. Punchinello is az ügyetlenebbek közé tartozott.. Hiába próbált ugyanolyan magasra ugrani, mint néhány vemik, neki sosem sikerült. Ráadásul minden sikertelen próbálkozás után körbeállták a többiek és csak gyûlt rajta a sok szürke matrica. Egyik próbálkozása után olyan szerencsétlenül esett, hogy megrepedt a fája. Erre még több szürke pöttyöt aggattak rá. Amikor pedig próbálta volna megmagyarázni az esés okát, valamit rosszul mondott és a többi vemik ezt is ronda pöttyökkel büntette. Egy idõ után már annyi volt rajta a szürkeség, hogy nem is igen mert az utcára menni. Attól félt, hogy megint rosszul csinál valamit. Például elõfordulhat, hogy elfelejti felvenni a kalapját, vagy belelép egy pocsolyába. Akkor pedig újabb szégyenmatricák kerülnek rá. Így is voltak már olyan vemikek, akik azért is adtak volna neki szürke pöttyöt, mert olyan sok szürkeség gyûlt már össze rajta.
– Nem is érdemel mást – értettek egyet a többiek – nem egy jó vemik
Kis idõ múltán Punchinello maga is elhitte ezt, s mondogatta magában: „Nem vagyok én jó vemik. Mi hasznom van nekem? Nem vagyok sem szép, sem bölcsen szóló, semmi érzékem a zenéhez és még ugrani sem tudok. Senki sem örül nekem.” Ha nagy ritkán kimerészkedett, csak szürkepöttyös vemikekkel beszélgetett. Közöttük egy kicsivel jobban érezte magát. De valahogy mégiscsak rossz volt így.
Egy napon furcsa dolog történt. Egy olyan vemikkel találkozott, amilyennel azelõtt még soha. Ugyanolyan faragvány volt, mint õ, de ennek az emberkének nem voltak sem arany, sem szürke matricái. Luciának hívták. Õrá is próbálták volna csillagokat ragasztani, de a matricák egyszerûen nem maradtak meg rajta. Néhányan csodálták ezért a lányt és szerették volna csillagocskákkal jutalmazni, de mind a földre hullott. Mások lenézték õt, de hiába büntették volna szürke pöttyökkel, azok sem ragadtak meg rajta.
– Én is olyan szeretnék lenni! – gondolta Punchinello – nem akarom folyton mások ítéletét hordozni magamon. Megkérdezte hát Luciát, mi a titka annak, hogy rajta sem a csillagok, sem a ronda szürke pöttyök nem tapadnak meg.
– Egyszerû – mondta a lány – minden nap elmegyek Elihez.
– Elihez? – Igen, a fafaragóhoz. Beszélgetünk a mûhelyében.
– Miért?
– Menj el hozzá Te is. Majd meglátod. Mindig a mûhelyében van, bármikor meglátogathatod – válaszolta Lucia és vidáman szökdécselt tovább.
– De hát akar egyáltalán találkozni velem ez az Eli? – kérdezte a furcsa vemiktõl Punchinello, de ezt a másik már nem hallotta. Így hát fogta magát és hazament. Leült otthon az ablak mellé és nézte, hogyan osztogatják a faragványok a csillagokat és a pöttyöket. „Nincs ez így rendjén” – mormogta maga elé, és elhatározta, hogy másnap meglátogatja Elit.
Szûk ösvényen sétált a domb tetejéig. Amikor belépett a mûhelybe elkerekedtek a szemei, olyan hatalmas volt minden. A sámli akkora volt, mint õ maga. Nyújtózkodnia kellett, hogy egyáltalán megláthassa a munkaasztal tetejét. Egy óriási kalapácsra tévedt a tekintete. Nyelt egy nagyot, nagyon megijedt. „Jobb lesz inkább hazamennem!” – mondta, és már éppen fordult volna vissza, amikor valaki a nevén szólította.
– Punchinello, te vagy az? – erõs és mély volt ez a hang. A kis faemberke megtorpant. – Punchinello! Milyen jó újra találkozni veled! Gyere közelebb, hadd nézzelek meg! – Punchinello lassan megfordult és ránézett a hatalmas, szakállas mesterre. – Te tudod a nevemet? – csodálkozott a kis vemik. – Hát persze, hogy tudom. Jól ismerlek, hiszen én faragtalak.
Eli lehajolt és feltette Punchinellot az asztalra. – Hmm – mormogta sokatmondóan a mester, ahogy a szürke pöttyöket meglátta – látom kaptál néhány rosszpontot. – Nem tehetek róla, Eli, én igazán megpróbáltam nagyokat ugrani. – Nem kell mentegetõdznöd gyermekem. Nekem nem számít mit gondolnak rólad a többiek. – Nem? – Nem bizony, és neked sem szabadna, hogy számítson. Kik õk, hogy megítélnek téged? Hiszen ugyanolyan faragványok, mint te vagy. Nem az a fontos, amit õk gondolnak felõled, hanem az, amit én gondolok. És szerintem te nagyon is értékes kis vemik vagy. Punchinello elnevette magát.
– Értékes? Én? Miért? Sem gyors, sem ügyes, sem okos nem vagyok és már a festék is pattogzik rólam. Miért számítanék én, neked, vagy bárki másnak? Eli Punchinellora nézett, kezeit az apró favállacskákra tette és lassan ezt mondta: „Mert én teremtettelek téged és az enyém vagy. Ezért vagy nekem fontos.”
Punchinellora még senki nem nézett ilyen szeretettel. És pont a mester, aki õt kifaragta. Nem is tudta, mit mondjon.
– Minden nap vártam, hogy elgyere – mondta Eli.
– Azért jöttem, mert találkoztam egy olyan vemikkel, akirõl leperegtek a csillagok, meg a szürke pöttyök.
– Tudom, mesélte, hogy találkoztatok.
– Õrajta miért nem tapadnak meg a matricák?
– Mert õ úgy döntött, hogy az én véleményem sokkal fontosabb a többi vemik véleményénél. A matricák csak akkor maradnak rajtad, ha hagyod õket.
– Hogyan?
– Csak akkor ragadnak rád, ha számít neked a többiek véleménye. De minél inkább bízol az én szeretetemben, annál kevésbé foglalkoztatnak az õ ragasztványaik.
– Nem egészen értelek.
– Majd megérted, de idõbe telik. Nagyon sok szégyenpötty van rajtad. De azért gyere csak el minden nap, had emlékeztesselek, milyen fontos is vagy nekem. – Eli felemelte Punchinellot a mûhelypadról és letette a földre. A kis vemik elindult az ajtó felé.
– Emlékezz arra, amit mondtam neked. Nagyon is értékes vagy. Hiszen én teremtettelek. És én nem követek el hibákat. Punchinello már nem állt meg, de magában azt gondolta: „Azt hiszem tényleg így gondolja.”  És egy szürke pötty lehullt ekkor a porba.

(Max Lucado)

 

Istenem segíts
Te adj erõt, hogy bízni tudjak, ha megbántanak, ne zokogjak.
Te add meg, hogy eltûrjenek, hogy hibáimmal szeressenek.
Te erõsítsd meg erõtlenségem, hogy hõsként vigyem a keresztem.
Te légy árvaságom erõs támasza, tudom, Te vagy a gyengék gyámola.

 

Túrmezei Erzsébet:
Fületlen bögre
Ma este elmosogattam éppen nyolcra.
Rakosgattam a bögréket fel a polcra.
Kettõ van fületlen, de elölrõl szépek,
Egészen olyanok, mint a többi épek.
Csak a fületlen részt hátulra kell tenni,
S nem kell azt a hibát úgy szemügyre venni.
Most eszembe jutott sok felebarátom,
Hogyha képletesen fületlennek látom,
Úgy teszem-e õket életem polcára,
hogy ne lássunk mindig arra a hibára?
Hanem csak a szépre, hanem csak a jóra,
Mert (csak ha így térek egyszer nyugovóra)
Akkor tesz el az igazságos Isten?
Ahogy a bögréket rakosgattam itt lenn ?
A mennyei polcra nagy irgalmú szemmel
Hátrafelé az én letörött fülemmel.


Róma, 2012. október 12.
Szeretettel és mindennapi imáimmal: Dávid M. Bernadette nõvér

Eseménynaptár

December 2019
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
 
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31