Egy õszi hideg, szeles késõ délután egy férfi  ballagott hazafelé a nyirkos utcán. Magányos volt.  Hideg szíve senkit sem szeretett, és senki sem szerette. Kigyúltak már az utcai fények, s erõsebben fújtak a fagyos szelek. Fejét lehajtva kabátját összehúzta, lépteit jobban megszaporázta. Kopott vaskapujához érve zsebében kulcsát keresgélte. Megtalálta, elõvette, ám leejtette. Morgolódva lehajolt, hogy a kulcsot felvegye. S akkor a kerítése tövében egy elõbújó kis virágot észre. - Mindenhol csak a gazok nõnek, mormogta félhangosan. A szomszéd kislány szólt rá szeretettel, nem haragosan:

- Bácsi kérem, azt a virágot én ültettem neked.

A férfi a vállát rándítva mondta:

- Én ilyet nem kértem. Azzal bement a fûtetlen, hideg házába. Kopott kabátját hanyagul ledobta, és kályhájában tüzet rakva a kislány mondata kabargott benne.- Minek nekem virág? - mormogta. Éjszaka lett, nem jött álom a szemére, mindig a szomszéd kislány jutott az eszébe.

- Virágot nekem? Nekem? Nekem ültette. Majd felkelt, konyhájából a nagy kést magához vette, kiment, s a kis virágot óvatosan a földbõl kivette. Bevitte a házba és gondosan elültette. Másnap, mielõtt dolgozni ment, köszönt a virágnak. Odakinn mosolytalanul bólintott a kislánynak. A kislány szelíden szólt és rámosolygott:

- Látom bácsi, bevitted a virágot.

- Be - válaszolta, majd elballagott. Este sietett haza, mert tudta, hogy már nincs egyedül, várja a kis virág, mely az ablakában ül. A virág napról napra cseperedett, majd narancssárga virágot hozott, s a férfi boldog lett, hisz ragyogásával szürke napjaiba színt lopott. Egy nap a boltba betérve nem csak a szokásos vacsoráját vette meg, hanem egy nagy tábla csokit vett le a polcról és kosarába tette. Másnap reggel toporgott kapujában a kislányra várva. Órájára pillantott párszor és várt és várt, de hiába. Este nem is haza sietett, hanem egyenesen a szomszédjához csengetett be. Idõs néni jött elébe.

- Jó estét, a kislányt keresem, a szomszédból vagyok.

- A kislány beteg lett, kórházban van - mondta a nénike – én a nagymamája vagyok. A férfi elsápadt, beleremegett, majd összekapta magát és a kórházba sietett.

- Hová-hová? - szólt egy nõvér.

- Egy kislányt keresek,  ma beteg lett.

- Ma délután meghalt.  Megállt a pici szíve. Sajnos, az Ön késve érkezett.

Hazafelé hatalmas koszorút köttetett színes, tarka virágokból. Eljött a temetés napja! Lógó orral felvette fekete öltönyét, a csokit is elõvette táskájából, majd letépett egy szirmot a kislánytól kapott virágból. Könnyes szemmel lépett a parányi sírgödörhöz és a csokit meg a szirmot beledobta.

- Köszönöm - összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel, de hangosan, érthetõen mondta. Hetente friss virágot vitt az aprócska sírhalomra.  Köszönöm – mindig csak ezt az egy szót mormolta. Tavasszal a féltett és nagy gondossággal ápolt kis virágját magához vette, a temetõbe kivitte és a kislány sírjára könnyezve elültette.

- Köszönöm! Ezt a virágot Tõled kaptam. Látod? Most ezt visszaadom, mert már tudom, hogy mi az hogy szeretni, hogy néha meg kell állni és másokkal is törõdni!

********************************

Róma, 2012. június 22.

Szeretettel és mindennapi imáimmal:

Dávid M. Bernadette nõvér