Krisztus király ünnepe

Ünnepnap a katolikus egyház liturgikus naptárában és más keresztény egyházaknál is. A katolikusoknál A katolikusok fõ ünnepei közül a "legfiatalabb". XI. Piusz pápa vezette be 1925. december 11-én Quas Primas címû enciklikájában. A pápa elhatározásának háttere, hogy ebben az idõben erõsödni látta az ateista kommunizmus és a szekularizmus eszméit és ezt a Krisztustól és az egyháztól való elfordulás veszélyeként értékelte. Eredetileg a Mindenszentek ünnepe elõtti vasárnap tartották, a II. Vatikáni Zsinat után, 1969-ben került az advent elõtti utolsó vasárnapra. (Korábban ez a nap "a pünkösd utáni utolsó vasárnap" nevét viselte, saját speciális misével, amelynek bizonyos részeit a Krisztus király miséjébe is beleillesztették.) Az ünnepen a megelõzõ vasárnapoktól eltérõen, zöld helyett fehér ruhában miséznek a papok. Ez az egyházi év vége, adventtel új év kezdõdik. Bár ünnepként új, az alapgondolat az elsõ keresztény közösségek idejére vezethetõ vissza és az Újtestamentum számos része utal rá, többek közt Jézus és Pilátus párbeszéde János evangéliumában, amelyben Pilátus kérdésére, hogy valóban király-e Jézus, õ ezt válaszolja: "Az én országom nem e világból való." A filippiekhez írt levélben idézett himnusz a feltámadás által megdicsõült Krisztus méltóságát a királykoronázás mozzanataival írja le. [1] Krisztus az utolsó ítélet bírája is. (Ezt jelképezi, hogy a II. Vatikáni Zsinat után Krisztus király ünnepe lett az egyházi év jelképes vége.) "Krisztusról mint királyról a liturgikus év folyamán többször megemlékezünk, ez az ünnep azonban más, hiszen nem csak kiemeli Krisztusnak a világmindenségre kiterjedõ hatalmát, hanem az egyházi év végén elõremutat a történelem végsõ, nagy napja felé, mikor mint Úr, s Király jön majd el megítélni mindeneket" – írta az ünneprõl Somfai Elemér. Az ünnep tartalmát kifejezi az ekkor tartott szentmisékben gyakran felhangzó himnikus latin röpima: "Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat", azaz Krisztus gyõz, Krisztus kormányoz, Krisztus uralkodik". [2] Más egyházaknál Az ünnepet a Church of England, a Rómától független angol katolikus egyház is megtartja az advent elõtti utolsó vasárnapon, tehát ugyanakkor, amikor a római katolikusok. Az amerikai Presbiteriánus Egyház a liturgikus év utolsó vasárnapján tartja. Bizonyos metodista naptárakban Krisztus király ünnepe a Királyság nevû liturgiai idõszak utolsó vasárnapja és egybeesik a katolikus ünnepnappal. Október utolsó vasárnapja, az ünnep korábbi napja sok protestáns felekezetnél a reformáció vasárnapja. Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat keresztény trikolon, "röpima" [1], amely az 1925-ben bevezetett katolikus Krisztus Király ünnepén (az advent elõtti vasárnapon) mindig elhangzik. Más alkalmakkor évszázadok óta használják, katolikus miséken gyõzelmi himnuszra emlékeztetõ énekelt formában is. Jelentése: "Krisztus gyõz, Krisztus kormányoz, uralkodik". Gyakran Jézus és Pilátus párbeszédével kapcsolatban említik, amikor a kérdésre Jézus azt mondja: Az én országom nem e világról való. A trikolón arra emlékezteti a keresztényeket, hogy Krisztus királysága a leghatalmasabb és eljön akkor is, ha az emberek hatalma, az elnyomás és a szenvedés legyõzhetetlennek látszik. Ünnepélyes alkalmakkor, a szentmisén általában a Credo után, az egyetemes könyörgés helyén éneklik együtt a szólista és hívek, illetve éneklik bármely vallásos összejövetel kezdetén, vagy végén. [2] Feliratként nagyon sok helyen felbukkan. Szerepel például a római Szent Péter bazilika elõtti téren álló obeliszken. Egyike a katolikusok gyakran használt benedikcióinak. Már a középkorban gyakori amulettszöveg volt Európában, ráolvasásokban is sokhelyütt alkalmazták. Mivel Magyarországon is nagyon régen elterjedt, több fordításváltozata ismert. A Pray-kódex például így ismeri: "Cristus orzagol + Cristus paranchol + Cristus goz". Krisztus Király ünnepe Krisztus király ünnepe az Úr ünnepei között a legfiatalabb, XI. Piusz pápa rendelte el 1925-ben, s Mindenszentek ünnepe elõtti vasárnapra helyezte. Csak a II. Vatikáni Zsinat után helyezték át ádvent elõtti utolsó vasárnapra. A királyság fogalma - fõként a folyamatosan cserélõdõ miniszterek korában - az állandóságot képviseli. Ahogy telnek az évtizedek, s évszázadok a történelemben, egy-egy uralkodóház stabilitása mindig hozzájárult egy nemzet önazonosság-tudatának kialakulásához, s alátámasztásához. A mai politikai nyelvben a "király" szó azonban sokakban unszimpátiát kelt. Idejétmúlt hatalmi vagy hatalom nélküli parádét idéz föl, melyet a "világ urai" hóbortos szórakozásként ûznek. Krisztus azonban nem ebben az értelemben vett uralkodó. Õ az a király, akit megrugdaltak, keresztre szögeztek egykor és egyre ma is. Õ mégsem száll le szent keresztjérõl, ott hal meg értünk ég és föld között lebegve. Õ király, nem a keresztje dacára, hanem épp általa: a "sokakért", minden alattvalójáért kiontott vére árán. Általa kibékültünk Istennel, testvéreinkkel, áldozata által szabaddá lettünk, s az Õ béke-országába jutottunk. Krisztusról mint királyról a liturgikus év folyamán többször megemlékezünk, ez az ünnep azonban más, hiszen nem csak kiemeli Krisztusnak a világmindenségre kiterjedõ hatalmát, hanem az egyházi év végén elõremutat a történelem végsõ, nagy napja felé, mikor mint Úr, s Király jön majd el megítélni mindeneket. Az Õ színe elõtt játszódik a történelem, s Isten akarata, hogy hatalma a "világ végén" nyilvánuljon ki teljesen. Az utolsó ítéleten Õ lesz a Bíró, aki összefoglal mindent, és átad az Atyának. A középkori hívek "minden tagját" üdvös félelem járta át, mikor az utolsó ítéletre gondoltak. Ennek a lelkületnek tanúja a gyászmise szekvenciája, melyben a következõ szavakkal imádkozzuk:"Reszket akkor holt meg élõ, ha megjön a nagy Ítélõ, mindeneket számonkérõ." Az õsegyház vágyakozott, a középkor rettegett, mi viszont nem tesszük egyiket sem! Vissza kell térnünk hittel Üdvözítõnk szándékához, vagyis az Õ eljövetelének tudatában kell élnünk! Erre a tényre világítanak rá az ünnepi mise liturgikus énekei. A kezdõének szavai túlmutatnak minden emberi méltóságon, elismerjük Krisztus királyságát, a szentmise nyitányában feltárul képzeletben elõttünk az Õ mennyei dicsõsége: "Az Õ országa örökké való ország; s minden király szolgál neki, alleluja, alleluja." (Dán 7, 14) "Uralkodik a tengertõl tengerig a folyóvíztõl a földkerekség határáig." - énekeljük a válaszos énekben. Krisztus királysága az egész földkerekséget ebben a dicsõséges országában egyesíti. Ezt akarja kifezezni a "tengertõl tengerig" kifejezés. Kiindulópontja egyetlen választott nép volt, a zsidóság. Innen, a folyóvíznek, a Jordánnak a partjáról indul el Országának növekedése, hogy aztán elérjen a "tengerig" a "földkerekség határáig". Vagyis uralma az egész világon egyetemessé válik. Somfai Elemér Az ünnepet elrendelõ pápai bulla magyar szövege: Quas Primas XI. PIUS PÁPÁNAK a KRISZTUS-KIRÁLY ünnepét elrendelõ apostoli körlevele 1925. december 11. (fordította és kiadta a Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója) APOSTOLI KÖRLEVÉL A TISZTELENDÕ TESTVÉREKHEZ: A PÁTRIÁRKÁKHOZ, ÉRSEKEKHEZ, PÜSPÖKÖKHÖZ ÉS A TÖBBI RENDES JOGHATÓSÁGOT GYAKORLÓ FÕPAPOKHOZ, AKIK BÉKÉBEN ÉS KÖZÖSSÉGBEN ÉLNEK AZ APOSTOLI SZENTSZÉKKEL, A MI URUNK JÉZUS KRISZTUSNAK MINT KIRÁLYNAK TISZTELETÉRE BEÁLLÍTANDÓ ÜNNEPRÕL XI. PIUS PÁPA Tisztelendõ Testvérek! Üdvöt és apostoli áldást! Az elsõ körlevélben, amelyet a pápai trón elfoglalása után az összes püspökökhöz intéztünk, az emberi nemet sújtó és gyötrõ bajok legfõbb okait kutatva, világosan rámutattunk, hogy ama bajok árja azért zúdult a világra, mert az emberek nagy része az Úr Jézust és az Õ szent törvényét számûzte a magánéletbõl, a családból és a közéletbõl, s hogy mindaddig nem ragyoghat föl a népek közt a tartós béke biztos reménye, amíg az egyének és az államok az Üdvözítõ uralmát elvetik és elutasítják. Azért, amint hangsúlyoztuk, hogy «Krisztus békéjét Krisztus országában kell keresni»; úgy a cél eléréséért minden lehetõnek elkövetését ígértük. Krisztus országában – mondjuk – mert úgy láttuk, hogy a béke fölújítására és megszilárdítására nem törekedhetünk hathatósabban, mint a mi Urunk országának helyreállításával. Közben jobb idõk kétségtelen reményét keltette Bennünk a népek részint ébredezõ, részint hevesebben föllángoló vágyakozása Krisztus és az Õ egyedül üdvözítõ Egyháza iránt. Amibõl következtethettük, hogy sokan, akik a Megváltó országát megvetvén, hazátlanok lettek, készülnek és sietnek az engedelmesség útjaira visszatérni. S valóban mindaz az örökké emlékezetes dolog, ami a szentév folyamán történt és lezajlott, nemde az Egyház Alapítójának, az Úrnak, a Királyok Királyának tiszteletét és dicsõségét növelte? Például a szent missziók nyilvános kiállításán az emberek lelkét és szívét bizony nagyon meghatotta az Egyháznak szakadatlan törekvése az õ isteni Jegyese országának folytonos terjesztésére az egész kontinensen és az óceán legtávolabbi szigetein; a területek nagysága, amelyeket hõs és törhetetlen akaratú misszionáriusok sok verejtékkel és vérrel a kereszténységnek meghódítottak; s azoknak az országoknak kiterjedése, amelyeket még a mi Királyunk szelíd és üdvösséges uralma alá kell haj tani. Azután mi egyéb lehetett a sok zarándoknak célja, akik a szent idõben püspökeik és papjaik vezetése alatt Rómába jöttek, mint lelküket megtisztítva, az apostolok sírjánál és a Mi színünk elõtt nyilvánosan megvallani, hogy Krisztus országának tagjai és azok is kívánnak maradni. S akkor is új fényben tündöklött a mi Üdvözítõnk országa, midõn hat hitvallót és szüzet hõsi erényeik elismerésével az égi szentek sorába iktattunk. Mily gyönyörûség és vigasztalás töltötte be lelkünket, midõn Szent Péter fényes bazilikájában a hívõk megszámlálhatatlan tömege elõtt elhatározásunk nyilvánítása után fölhangzott a hálaadó imádság: Dicsõség Királya, Úr Krisztus! Mert amíg az Istentõl elidegenedett emberek és államok az égõ gyûlölködés és belsõ zavarok folytán a romlásba és végpusztulásba rohannak, addig Isten egyháza a lelki élet eledelét nyújtja az emberi nemnek, s a férfiak és nõk nemébõl szent nemzedéket szül és táplál Krisztusnak, aki meg nem szûnik mennyei országának örök boldogságába hívni azokat, akik földi országának hû és engedelmes alattvalói voltak. Mivel továbbá a jubileumi esztendõre esett a niceai zsinatnak 1600-ik évfordulója, a századforduló megünneplését annál szívesebben rendeltük el és ültük meg Magunk is a vatikáni bazilikában, mert ez a zsinat mondotta ki az egyszülött Fiúnak egylényegûségét az Atyával, azt hitágazattá avatta, és a Hiszekegybe beszõtte a szavakat «s országának nem leszen vége», s így Krisztus királyi méltóságát hirdette. Tehát ez a szentév több módot nyújtott Krisztus országának megvilágítására. Azért hitünk szerint apostoli hivatásunknak nagyon is megfelelõen járunk el, ha a sok bíbornok, püspök és a hívõk serege által egyenkint és közösen Elénk terjesztett kérelemnek engedve, ezt az évet úgy zárjuk be, hogy az egyházi ünnepkörbe az Úr Jézus Krisztusnak mint Királynak külön ünnepet iktatunk be. Ebben a tárgyban annyi gyönyörûségünk telik, hogy róla Hozzátok, Tisztelendõ Testvérek, hosszasabban kívánunk szólani. A ti dolgotok lesz, hogy amit Krisztusnak, a Királynak tiszteletérõl mondunk, azt a nép értelméhez és lelkivilágához szabjátok, hogy az elõírandó ünnepnek évenkint való megünneplése sok lelki hasznot hajtson. Már régi általános szokás Krisztust bizonyos értelemben Királynak nevezni a kiválóság ama legfõbb foka miatt, amellyel az összes teremtmények fölé emelkedik. Így mondjuk, hogy az emberi ész fölött uralkodik nemcsak elméjének éle és tudásának gazdagsága miatt, hanem azért, mert Õ az Igazság maga és szükséges, hogy a halandó emberek az igazságot tõle merítsék és engedelmesen elfogadják. Hasonlóképpen uralkodik az emberek akarata fölött nemcsak azért, mert benne az isteni akarat szentségével tökéletesen egyezik az emberi akarat tisztasága és alárendeltsége, hanem azért is, mert sugalmazásával szabadakaratunkat úgy befolyásolja, hogy a legnemesebb elhatározásokra jutunk. Krisztus végül a szívek királya minden tudományt fölülhaladó szeretete, a szíveket megnyerõ szelídsége és jósága miatt. Soha senkit úgy nem szerettek, nem szeretnek s nem fognak szeretni, mint Krisztus Jézust. De hogy mélyebben a tárgyba merüljünk, mindenki kénytelen elismerni, hogy Krisztusnak mint embernek a szó szoros értelmében is királyi nevet és hatalmat kell tulajdonítanunk, mert csak mint emberrõl mondhatjuk Róla, hogy az Atyától nyerte a hatalmat, a tisztességet és az országot. (Dán 7,14) Az isteni Ige ugyanis egylényegû lévén az Atyával, szükségképpen mindent közösen birtokol az Atyával, tehát a teremtmények fölött a legfõbb és legteljesebb uralmat is. Ugyebár, lépten-nyomon olvassuk a Szentírásban, hogy Krisztus király? Róla mondja az Írás: Jákobból lesz az uralkodó (Num 24,19), aki az Atyától királlyá rendeltetett Sionon, az õ szent hegyén, s megkapja a pogányokat örökségül és birtokul a föld határait. (2 Zsolt) A nászének, amely igen gazdag és hatalmas király képében Izrael eljövendõ valódi királyát magasztalja, így szól: „A te széked, Isten, mindörökkön örökké áll, igazság pálcája a te országod pálcája.” (Zsolt 44,7) Több hasonló helyet elhagyva, még azt idézzük, amely Krisztus ismertetõjeleit világosabban jelzi és megjósolja, hogy országa, amelynek nem leszen határa, az igazság és béke javaiban bõvelkedik. „Az õ napjaiban kivirágzik az igazság és a béke bõsége. És a tengertõl tengerig fog uralkodni és a folyóvíztõl a földkerekség határáig.” (Zsolt 71,7-8) Fölsorakoznak ide még a próféták gazdagabb jóslatai, s különösen Izajás közismert jóslata: Kisded született nekünk és fiú adatott nekünk, kinek vállán vagyon a fejedelemség; és hivatik az õ neve csodálatosnak, tanácsadónak, Istennek, erõsnek, a jövendõség atyjának, a békesség fejedelmének. Gyarapodni fog birodalma és a békességnek nem lesz vége; „Dávid királyi székén és az õ országában ül, hogy megerõsítse és megszilárdítsa azt az ítélet és az igazság által mostantól és mindörökké.” (Iz 9,6-7) Izajáshoz hasonlóan jövendölnek a többi próféták is. Így Jeremiás Dávid igaz csemetéjének föltámadását jósolja, aki országlani fog mint király és bölcs leszen, s ítéletet és igazságot tesz a földön. (Jer 23,5) Dániel elõre hirdeti az Isten által alapítandó országot, amely föl nem oszal mindörökké, megmarad mindörökké, s kevéssel azután hozzáteszi: „Láttam az éjjeli látomásban, hogy íme az ég felhõiben jöve egy mint az ember fia és az Ösöreghez közeledék, és az õ színe elé vivék õt. Ki hatalmat ada neki és tisztességet és országot, hogy minden népek, nemzetségek és nyelvûek neki szolgáljanak; az õ hatalma örökkévaló hatalom, mely el nem vétetik, és országa, amely el nem enyészik.” (Dán 7,13-14) S Zakariás jóslatát a szegény királyról, ki szamáron, a szamár fiatal vemhén ülve jõ Jeruzsálembe a nép vigadása mellett mint igaz és Üdvözítõ nemde beteljesedettnek hirdetik és bizonyítják az evangéliumok szent írói? Ugyanaz a tan a Krisztus-királyról, amelyet az Ószövetség könyveibõl kimutattunk, éppenséggel nem hiányzik az Újszövetség lapjain, sõt azokon csodálatos és fényes megerõsítést nyer. Elsõként rögtön az arkangyali üdvözletben, amelybõl a szent Szûz megtudja, hogy fiút szül, akinek az Úr átadja Dávidnak, az õ atyjának királyi székét, és országlani fog Jákob házában mindörökké és országának nem leszen vége. (Luk 1,32-33) Hiszen Krisztus maga tesz tanúságot a királyságáról; midõn utolsó beszédében a néphez a jutalmakról és büntetésekrõl szólt, amelyek az igazak és bûnösök örök osztályrésze lesznek; midõn a római helytartónak válaszolt, aki nyilvánosan kérdezte tõle, vajon Király-e õ; vagy amikor föltámadása után apostolainak megbízást adott minden népek tanítására és megkeresztelésére: az adott alkalmakkor mindig Királynak nevezte magát. (Mt 24,31-40) Nyíltan megerõsítette és ki nyilatkoztatta, hogy õ igenis Király (Jn 28,37), s hogy neki adatott minden hatalom az égben és a földön. (Mt 28,18) S ezek a szavak vajon mit jelentenek, ha nem hatalmának teljességét és országának határtalanságát? Csodálkozhatunk-e tehát rajta, ha – akit szent János apostol úgy nevez: a föld királyainak fejedelme (Jel 1,5) – annak ruháján és ágyékán írva van: Királyok Királya és uralkodók Ura, amint ugyanannak az apostolnak a titkos látomásban megjelent? (Jel 19,16) Mivel az Atyaisten Krisztust mindenek örökösévé rendelte (Zsid 1,2), azért neki uralkodnia kell, míg a világ végén minden ellenségét az Atyának lábai elé teszi. (1 Kor 15,25) A Szentírás ilyen általános tanításából következik, hogy Krisztus országa a földön, a katolikus Egyház – amelynek az egész emberiség közt és az egész földkerekségen el kell terjednie – az õ Alkotóját és Alapítóját az egyházi év folyamán a tisztelet legkülönfélébb formái közt Királynak, Úrnak, a Királyok Királyának szólítja. S amint ezeket a megtisztelõ jelzõket, amelyek a szavak csodálatos változatossága mellett is ugyanazt jelentik, az Egyház a régi zsolozsmás és szertartásos könyvekben használta; úgy a fölséges Úristenhez intézett nyilvános imádságokban és a szeplõtelen áldozat bemutatásakor most is használja. Krisztusnak mint Királynak állandó tiszteletében gyönyörû összhang van a nyugati és keleti szertartások közt. Úgy hogy ebben az esetben is áll a mondás: Legem credendi, lex statuit supplicandi – a hit törvényét az imádság módja mutatja. Ami az Úr Krisztus eme méltóságának és hatalmának alapját illeti, alexandriai szent Cyrill találóan jegyzi meg, hogy Krisztus az uralmat az összes teremtmények fölött nem erõszakkal vagy bármiféle egyéb módon szerezte, hanem saját lényegénél és természeténél fogva bírja. (In Luc. X.) Királysága abban a titokzatos egyesülésben találja magyarázatát, amelyet lényegileg való egyesülésnek nevezünk. Ebbõl ugyanis nemcsak az következik, hogy Krisztust mint Istent imádni tartoznak az angyalok és az emberek, hanem az is, hogy Krisztusnak mint Embernek uralma alatt állnak s neki engedelmeskedni kötelesek, mert Krisztusnak az emberség és istenség lényegileg való egyesülése címén hatalma van az összes teremtmények fölött. De egyébként is mi volna kellemesebb és édesebb annál az elgondolásnál, hogy Krisztus nemcsak természetes, hanem szerzett jogon, a megváltás által szerzett jogon is uralkodik rajtunk? Bár mindig eszében tartaná a feledékeny emberiség, mibe kerültünk a mi Megváltónknak: „Nem veszendõ aranyon vagy ezüstön váltattatok meg, hanem Krisztusnak, mint hiba nélkül való, szeplõtelen báránynak, drágalátos vérén.” (1 Pét 1,18-19) Már nem vagyunk a mieink, minket, még a testeink is Krisztus tagjai. (1 Kor 6,15) Midõn most Krisztus királyságának tartalmát és természetét röviden magyarázni akarjuk, alig kell megemlítenünk, hogy ez hármas hatalomból áll, amely nélkül valódi királyságról nem lehet szó. A Szentírásból Krisztus egyetemes uralmáról idézett tanúságok a szükségesnél is bõvebben bizonyítják, de azonkívül katolikus hittétel is, hogy Krisztus az emberiségnek mint Megváltó adatott, akiben bízzék és mint törvényhozó, akinek engedelmeskedjék. (Trid. zsinat. 6. ülés. 21. can.) A szent evangéliumok Krisztusról nem csak elbeszélik, hogy törvényeket hozott, hanem õt egyenesen mint törvényhozót is bemutatják. S az isteni Mester különbözõ alkalmakkor más és más szavakkal kijelentette, hogy akik parancsát megtartják, azok az iránta való szeretetükrõl tesznek tanúságot, és megmaradnak az Õ szeretetében. (Jn 14,15; 15,10) Hogy a bírói hatalmat is megkapta az Atyától, azt az Úr Jézus nyíltan kijelenti a zsidóknak, akik az inaszakadt csodálatos meggyógyítása miatt a szombat megszentségtelenítését vetették szemére: „És az Atya nem is ítél senkit, hanem minden ítéletet átadott a Fiúnak.” (Jn 5,22) Ebben bennfoglaltatik a jog az embereket még életükben megjutalmazni vagy megbüntetni, mint olyan jog, amely a bírói hatalomtól el nem választható. Azonkívül a végrehajtó hatalmat sem vitathatjuk el Krisztustól, mert Krisztus akaratának mindenki engedelmeskedni köteles. És Õ már elõre meghirdette a makacsokra a büntetést, amelyet ezek el nem kerülhetnek. Krisztus országa elsõsorban lelki, és ezért a lelki dolgokra vonatkozik, amit egyfelõl a Szentírás idézett szavai is világosan jeleznek, másfelõl az Úr Jézus viselkedése is bizonyít. Midõn a zsidók, sõt maguk az apostolok több adott alkalommal azt a téves hitet nyilvánították, hogy a Messiás a zsidó népet fölszabadítja és Izrael földi országát helyreállítja, Õ maga oszlatja el e téves véleményt és dönti le a hiú reményt. S mikor az õt kísérõ bámulók sokasága királlyá akarja kikiáltani, elutasítja a királyi nevet és dicsõséget, menekül és elrejtõzik. A római helytartó elõtt pedig kinyilvánítja, hogy országa nem e világról való. Országa az evangéliumokban úgy jelenik meg, mint amelybe az emberek a bûnbánat gyakorlásával készülnek, s csak hittel és a keresztség fölvételével lépnek be, amely külsõ szertartás ugyan, mégis belsõ újjászületést jelent és okoz. Ez az ország egyedül a sátán országával és a sötétség hatalmával van ellenkezésben, s polgáraitól megköveteli azt, hogy szívüket a gazdagságtól és a földi dolgoktól elvonva, a szelíd erkölcsöket többre becsüljék, s az igazságot éhezzék és szomjúhozzák, sõt önmagukat is megtagadják és keresztjüket hordozzák. Krisztus mint Megváltó az egyházat saját vérével szerezte s mint Fõpap önmagát a bûnökért áldozatul bemutatta és folyton bemutatja. Ki nem látná tehát, hogy királyi méltósága is a megváltói és fõpapi méltóságnak természetét viseli magán és azzal egyformán lelki? Mégis súlyosan tévedne, aki az Istenembertõl elvitatná a polgári ügyek fölötti hatalmat is, hiszen neki az Atyától teljes hatalma van a teremtmények fölött úgyannyira, hogy minden az Õ akaratának van alávetve. Tény azonban, hogy amíg a földön élt, ennek a hatalomnak gyakorlásától teljesen tartózkodott, az ideiglenes javak birtoklását és intézését megvetette, azokat birtokosaiknak meghagyta s most is meghagyja. Szépen kifejezi ezt a vers: Non eripit mortalia, qui regna dat coelestia – nem foglal múló országot, ki adja a mennyországot. Tehát a mi Megváltónk királysága az összes embereket magában foglalja. Örömmel tesszük Magunkévá felejthetetlen emlékû elõdünk, XIII. Leó pápa idevonatkozó szavait: «Krisztus országa nemcsak a katolikus nemzetekre és azokra terjed ki, akik a szent keresztség fölvételével jogilag az Egyházhoz tartoznak, , hanem felöleli mindazokat is, akik nem keresztények – bár a tévedés eltéríti vagy a visszavonás elválasztja õket a szeretet közösségétõl –: úgyhogy Jézus Krisztus hatalma alatt áll az egész emberi nem». (Enc. Annum Sanctum 1899 május 25.) S nincs ebben a tekintetben semmi különbség az egyének, a családok és államok közt, mert a különféle közületek éppen úgy Krisztus hatalma alatt vannak, mint az egyének. Ugyanaz az egyéni, mint a közös üdvözülés forrása. „Nincs másban senkiben üdvösség, mert nem is adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben nekünk üdvözülnünk kellene.” (ApCsel 4,12) Ugyanaz az egyes polgárok és az államok boldogulásának és igaz boldogságának szerzõje. Nem lehet mástól boldog az állam, mint az egyes ember, mert az állam nem más, mint az emberek egyetértõ sokasága. (Sz. Ágoston, Levél Macedoniushoz 3. fej.) Tehát a nemzetek kormányzói ne vonakodjanak odahatni, hogy úgy õk maguk, mint népeik Krisztus, a Király iránt a tisztelet és a hódolat nyilvános adóját leróják, ha azt akarják, hogy csorbítatlan tekintéllyel fejleszthessék és növelhessék hazájuk javát és boldogulását. Mert amit pápaságunk kezdetén a tekintély és közhatalom tiszteletének meggyengülésérõl írtunk, az a mai idõkre nagyon is ráillik: «Miután Istent és Jézus Krisztust a törvényekbõl és a közéletbõl kizárták, s a tekintélyt már nem Istentõl, hanem az emberektõl származtatják; magának a tekintélynek alapjai rendültek meg, mert elvonták az alapokat, amiért egyeseknek joguk van parancsolni, másoknak kötelességük engedelmeskedni. Így szükségképpen megingott az egész emberi társadalom, amely nem nyugodott többé szilárd pilléreken». (Enc. Ubi arcano.) Pedig ha az emberek a magán- és a közéletben elismerik Krisztus királyi tekintélyét, hihetetlen elõnyök háramlanak a polgári társadalomra: a valódi szabadság, a fegyelem és higgadtság, a megértés és béke. Krisztusnak királyi méltósága a fejedelmek és kormányok emberi tekintélyét megszenteli, a polgárok kötelességérzetét és engedelmességét pedig megnemesíti. Szent Pál apostol, bár csak az asszonyoknak és szolgáknak parancsolta, hogy férjeikben és uraikban Krisztust tiszteljék, mégis úgy intette õket, hogy ezeknek nem mint embereknek engedelmeskedjenek, hanem mint Krisztus helytartóinak, mert a Krisztus vérével megváltott emberekhez másképp nem illik, hogy embereket szolgáljanak: „Nagy áron vétettetek meg, ne legyetek azért emberek rabszolgái.” (1 Kor 7,23) S ha a fejedelmek és a törvényes közhatóságok majd azt a meggyõzõdést vallják, hogy nem annyira a saját jogukon, mint inkább Krisztus megbízásából és nevében kormányoznak, könnyen elgondolható, mily szentül és bölcsen használják majd a hatalmat, s mennyire számolnak a közjóval és alattvalóik emberi méltóságával. Ennek következtében fölvirul és megszilárdul a béke és a rend; megszûnik a lázadások oka, mert ha a polgár a fejedelemben és az állami közhatóságokban magához hasonló, sõt bizonyos tekintetben méltatlan és gáncsolható embereket lát is, mégsem szegül ellenük, mert bennük Krisztusnak, az Istenembernek képviselõit és tekintélyének hordozóját nézi. Azután a megértés és béke szempontjából is fontos, hogy minél nagyobb egy ország s minél inkább átkarolja az egész emberiséget, az emberek annál jobban öntudatára ébrednek ama közösség fontosságának, amely õket egybefûzi. S a közösség tudata megelõzi és megakadályozza a gyakori összeütközéseket vagy legalább enyhíti és tompítja azok élét. Ha tehát Krisztus országa, amely jog szerint az egész emberiséget felöleli, a valóságban is mindenkit magához vonna, miért kételkednénk abban a békében, amelyet a Békesség fejedelme hozott a földre, aki eljött mindeneket megbékéltetni. És nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy Õ szolgáljon; aki bár ura mindeneknek, az alázatosság példáját mutatta, a szeretet parancsát tette alaptörvénnyé, s azt mondotta, hogy az én igám édes és az én terhem könnyû. Mily boldogság volna osztályrészünk, ha az egyének, a családok és államok alávetnék magukat Krisztus kormányzásának. Elõdünknek, XIII. Leó pápának szavait idézzük, amelyeket 25 évvel ezelõtt az összes püspökökhöz intézett: «Sok seb begyógyul, a jog visszanyeri régi tekintélyét, megtérnek a béke áldásai, kihull a kard és fegyver a kézbõl, mikor Krisztus uralmát mindenki elfogadja, annak szívesen hódol, és minden nyelv vallja, hogy az Úr Jézus Krisztus az Atyaisten dicsõségében uralkodik». (Enc. Annum Sanctum 1899 május 25.) Éppen hogy ezeket az epedve várt eredményeket minél nagyobb arányban elérjük s azok a keresztény társadalomban gyökeret verjenek, szükséges a Megváltó királyi méltóságának ismeretét minél szélesebb körben elhinteni. E célból a legalkalmasabbnak véljük, ha a Krisztuskirálynak külön ünnepnapot rendelünk. Mert a szent titkoknak évenkint visszatérõ megünneplése sokkal hatályosabban segít a népet a hit igazságaira tanítani s azok boldog átélésére képesíteni, mint az egyházi tanítóhivatal legtartalmasabb megnyilatkozásai. Ezek ugyanis csak néhány mûveltebb emberre hatnak, ellenben az ünnepek az összes híveket megragadják és tanítják. Ezek ugyanis egyszer, az ünnepek viszont évenkint, sõt úgyszólván örökké beszélnek. A tanítás leginkább az észre hat, az Ünnep az értelmet és a szívet, tehát az egész embert üdvösen befolyásolja. S mivel az ember lélekbõl és testbõl áll, az ünnepnapok külsõ fényében kell megindulnia és föllelkesülnie, hogy az isteni tanítás a szent szertartások változatos szépségének hatása alatt jobban beleivódjék, és hússá, vérré váljék, s benne a lelki életben való elõrehaladás elhatározását megérlelje. Történelmi adatok bizonyítják, hogy az ünnepnapokat a századok folyamán egymásután úgy hozták be, amint azt a keresztény nép lelki szükséglete vagy haszna kívánta: akkor tudniillik, amikor a népet vagy általános veszedelem idején erõsíteni, vagy eretnekségek terjedõ tévelyei ellen megedzeni, vagy bizonyos hittitkoknak, illetve a jó Isten egyes jótéteményeinek mélyebb megfontolására indítani kellett. Így a megváltás után az elsõ századokban, midõn a keresztényeket kegyetlenül üldözték, szokásba jött az istentiszteletben a vértanúkról való megemlékezés, hogy – amint Szent Ágoston mondja – a vértanúk ünnepei buzdítások legyenek a vértanúságra. (Sermo 47. De Sanctis.) S késõbb a szent hitvallók, szüzek és özvegyek tiszteletére rendelt egyházi ünnepek jelentékenyen hozzájárultak a hívekben ama erényeknek ápolására, amelyek a béke idején szükségesek. Majd a Boldogságos Szûz tiszteletére elõírt ünnepnapok azt eredményezték, hogy a keresztény megtanulta az Istenanyát és készséges pártfogót bensõbb áhítattal tisztelni, s benne a Megváltó által végrendeletileg hagyott édesanyát több melegséggel szeretni. Az Istenanya és a szentek nyilvános és hivatalos tiszteletébõl fakadt gyümölcsök közül különösen azt kell kiemelnünk, hogy az egyház az eretnekségek és tévedések mételyét diadalmasan elhárította. S csodálnunk kell a gondviselõ Isten végzését, aki a rosszat is jóra tudja fordítani. S bár eltûrte idõnkint a nép hitének és buzgóságának ellanyhulását vagy hamis tanítások támadását a katolikus igazság ellen, de végeredményben az igazság mindenkor új fényben ragyogott föl és a nép az aléltságból fölébredve még nagyobb szentségre törekedett. Hasonló okokból létesültek és ugyanazokat a gyümölcsöket termelték azok az ünnepek, amelyeket újabb idõkben iktattak be az egyházi év ünnepkörébe. Így az Úrnap akkor született meg, amikor a legméltóságosabb Oltáriszentség iránt a tisztelet és áhítat lehanyatlott. Azért az Egyház rendelése szerint úgy kell megünnepelni, hogy a legnagyobb pompa kifejtésével és a nyolc napra terjedõ imádsággal a hívek az Úrnak nyilvános imádására ismét föllelkesüljenek. Továbbá az Úr Jézus Szentséges Szívének ünnepét akkor hozták be, mikor a janzenisták szomorú és rideg szigorától meggyöngült és megborzadt szívek fáztak, az Isten szeretetétõl és az örök üdvösség bízó reményétõl elriadtak. Midõn most az egész katolikus világ tiszteletét a Krisztuskirály iránt elrendelni szándékozunk, szintén a mai idõk bajain óhajtunk segíteni, s az emberi társadalmat megfertõzõ betegség ellen akarunk hathatós orvosságot nyújtani. Korunk betegségének tartjuk ugyanis az úgynevezett laicizmust, vagyis a világias szellemet, annak tévedéseit és végzetes törekvéseit. Jól tudjátok – Tisztelendõ Testvérek –, hogy ez az istentelenség nem máról holnapra támadt, hanem régóta lappang az államok vérkeringésében. Elõször Krisztus uralmát minden nemzetek fölött kezdték kétségbe vonni. Majd tagadták az Egyháznak magától Krisztus Urunktól nyert jogát az emberi nem tanítására, a törvények meghozatalára és a népeknek az örök üdvösségre vezetõ úton való kormányzására. Majd fokozatosan tovább haladva, Krisztus vallását a hamisakkal egyenlõnek nyilvánították s szégyenszemre azonosan ítélték meg, azután a világi hatalomnak alávetették, a fejedelmek és közhatóságok kénye-kedvének kiszolgáltatták. Még tovább mentek azok, akik az isteni vallást valami természeti vallással, természetes érzéssel akarták pótolni. Akadtak államok, amelyek azt vélték, hogy Isten nélkül is meglehetnek, s vallásuk az istentelenség és az Istennel nemtörõdés lett. Azokat a borzasztó következményeket, amelyeket az egyeseknek és az államoknak elpártolása Krisztustól megérlelt, fölpanaszoltuk már Ubi arcano kezdetû körlevelünkben, s itt újra elpanaszoljuk: tudniillik a viszálykodásnak mindenütt elhintett magvait, a nemzetek közt szított gyûlölséget és veszekedést, amelyek a béke megszületését annyira késleltetik; a féktelen szenvedélyeket, amelyek gyakran a közjó és a hazaszeretet álarcába rejtõznek, s azoknak szülötteit, a polgárharcokat. A vak és mértéktelen önszeretetet, amely csak a magánjólét és kényelem után tör, s mindent annak mértékével mér; a családi kötelességek elhanyagolása és megvetése folytán megzavart házi békét; a közös és fölbonthatatlan családi élet meggyengülését és végül a megrendült és pusztulásnak szánt emberi társadalmat. De a Krisztuskirály tiszteletére szentelendõ ünneptõl mégis azt várjuk, hogy az emberi társadalmat a szeretettõl égõ Megváltóhoz visszatérésre bírja. A katolikusok kötelessége volna ezt a visszatérést szóval és tettel siettetni. De sokan közülük nem foglalják el a közéletben azt a szerepet és nem bírnak azzal a tekintéllyel, mint az hozzájuk, az igazság zászlóvivõihez illenék – ami bizony szégyenletes. Ezt a bajt talán a jók mozdulatlanságának és félénkségének lehet tulajdonítani, akik az ellentámadástól húzódnak vagy gyöngén állanak ellen, aminek következtében az Egyház ellenségei még jobban fölbátorodnak és nagyobb vakmerõségre vetemednek. Majd ha a hívek általában megértik, hogy nekik a Krisztuskirály zászlai alatt bátran és állandóan kell harcolniok, lángra lobban bennük az apostoli hév s igyekeznek az eltántorodott durva lelkeket az Úrnak visszaszerezni s az Õ jogait megvédeneni. Annak a nyilvános elpártolásnak elítélését és jóvátételét, amelyet a laicizmus a társadalom végtelen kárára okozott, ugyebár, nagyban elõsegíti majd a Krisztuskirály ünnepének minden népnél évenkint való megülése? Amennyire szégyenletes Megváltónk legszentebb nevének elhallgatása a nemzetközi összejöveteleken és az országgyûléseken, annyival hangosabban kell nekünk azt kikiáltanunk, s királyi méltóságának és hatalmának jogait hirdetnünk. S vajon nem látjuk-e, hogy a múlt század végétõl mily csodálatosan és tervszerûen készítették az utat ennek az ünnepnek elrendeléséhez? Közismert dolog, hogy a Krisztuskirály tiszteletét az egész világon a legkülönfélébb nyelveken megjelent könyvekben bölcsen és világosan kifejtették. Krisztus királyságának és uralmának elismerését tanúsítja az az általános jámbor szokás is, hogy számtalan család Jézus Szentséges Szívének szentelte és ajánlotta magát. S nemcsak családok tették ezt, hanem városok és országok is, sõt 1900-ban, a szentévben XIII. Leó pápa rendeletére és vezetése alatt az egész emberi nem az Isteni Szívnek szentelte magát. Meg kell még említenünk, hogy Krisztus emberiség fölötti nyilvános királyi hatalmának az elismerését kiválóan elõmozdították a gyakori eucharisztikus kongresszusok, amelyeket újabban azzal a céllal tartanak, hogy egyes egyházmegyék, vidékek, országok vagy az egész világ népei a legméltóságosabb Oltáriszentségben rejtõzõ Krisztuskirály imádására egybehivatván, gyûléseken és templomokban tartott szentbeszédek, a nyilvánosan kitett Oltáriszentség közös imádása s a fölséges körmenetek által hódoljanak Krisztusnak, az égbõl adott Királynak. Joggal mondhatjuk, hogy a keresztény nép valami isteni sugallatra a szent helyek csendjébõl és rejtekébõl diadalmenetben az utcára yiszi s összes királyi jogaiba visszahelyezni igyekszik azt az Úr Jézust, akit – bár tulajdonába jött – övéi befogadni nem akartak. (Jn 1,11) Már említett szándékunk megvalósításához a lehetõ legkedvezõbb alkalmat nyújtja a végéhez közeledõ szentév, amelyben a nagyirgalmasságú Isten a hívek lelkét a minden értelmet meghaladó mennyei javakhoz fölemelte, egyeseket kegyelmének ajándékával ismét megajándékozott, másokat a magasabb tökéletességre sarkalva, a jó úton való kitartásban megerõsített. Akár a Hozzánk benyújtott kérvények tömegét nézzük, akár a nagy jubileum idején történteket tekintjük, elegendõ okunk van annak megállapítására, hogy a várva várt nap végre megérkezett: az a nap, amelyen Krisztusnak mint az emberi nem Királyának tiszteletére a külön ünnepet meghirdessük. Ebben az évben ugyanis, mint elöljáróban mondtuk, az isteni Király, aki csodálatos az Õ szentjeiben, kiválóan megdicsõíttetett hûséges katonái új csapatának a szentek sorába iktatásával. A missziós kiállításon minden látogató megcsodálhatta a gyõzelmeket, amelyeket az evangélium hirdetõi Krisztusnak szereztek az Õ országának terjesztésével. Végül a niceai zsinat századfordulóján megünnepeltük a testté lett Ige és az Atya egylényegûségének kimondását, amely hitágazaton Krisztus királysága a nemzetek fölött alapszik. Azért apostoli hatalmunknál fogva az Úr Jézus Krisztusnak mint Királynak ünnepét elrendeljük, amely évenként október hó utolsóvasárnapján, tehát a Mindenszentek ünnepét megelõzõ vasárnapon az egész világon megülendõ. Ugyancsak megparancsoljuk, hogy azon a napon évenként megújíttassék az emberi nem fölajánlása Jézus Szentséges Szívének, amint azt szentemlékû elõdünk, X. Pius pápa már elrendelte. A folyó évben kivételesen e hó 31-én kívánjuk a fölajánlás megtartását, amely napon Mi magunk a Krisztuskirály tiszteletére ünnepies szentmisét mondunk és jelenlétünkben a fölajánlást elvégeztetjük. Méltóbb módon nem zárhatnók a szentévet, s Krisztusnak, az idõk halhatatlan királyának nem nyilváníthatnók jobban hálás szívünk érzéseit – beleértve az egész katolikus világ háláját – a szentévben Nekünk, az Egyháznak és a katolikus világnak nyújtott jótéteményekért. Tisztelendõ Testvérek! Fölösleges volna most nektek hosszasabban magyaráznunk, miért rendeltünk a Krisztuskirály tiszteletére külön, az Úr többi ünnepei mellett különleges ünnepet, holott azokban is föltalálható bizonyos mértékig az Õ királyi méltóságának elismerése és ünneplése. Elég arra rámutatni, hogy ugyan az Úr összes ünnepeinél ugyanaz a Krisztus az anyagi tárgy, de a formai tárgy más, mint Krisztus királyi hatalma és neve. Vasárnapra azért tettük az ünnepet, hogy az isteni Királynak ne csak a papság hódoljon a szentmiseáldozatban és a szent zsolozsmában, hanem a rendes foglalkozásától szabad nép is szent örömmel az engedelmesség és alattvalói hûség bizonyságait nyilváníthassa Krisztus elõtt. Azonfelül október utolsó vasárnapja minden más napnál azért is alkalmasabbnak mutatkozott, mert vele az egyházi év úgyszólván bezárul, s így az egyházi év folyamán megünnepelt titkok az Úr Jézus életébõl a Krisztuskirály ünnepével nyernek hatásos befejezést. S mielõtt a mindenszentek dicsõségét ünnepeljük, annak dicsõségét hirdetjük és magasztaljuk, aki szentjeiben és választottaiban üli diadalát. Most már a ti dolgotok és kötelességtek lesz, Tisztelendõ Testvérek, arról gondoskodni, hogy az évenként visszatérõ ünnep elõtt minden plébánia híveinek bizonyos napokon szentbeszédeket tartassatok, amelyekben õket az ünnep természetérõl, sajátosságáról és jelentõségérõl kellõen kioktatják, hogy az isteni Király országának hû és engedelmes alattvalóihoz méltó módon rendezzék és irányítsák életüket. Tisztelendõ Testvérek! Jelen levelünk végén még azokat az eredményeket kívánjuk fölsorolni, amelyeket a Krisztuskirály nyilvános tiszteletétõl az Egyház, a polgári társadalom és az egyes hívek javára várunk és remélünk. Az Úr királyi méltóságának nyújtott tisztelettel okvetlenül eszükbe juttatjuk az embereknek, hogy az Egyház, amelyet Krisztus mint tökéletes társaságot alapított, veleszületett s általa föl nem adható jogon teljes szabadságot és függetlenséget igényel a világi hatalomtól, mert Istentõl ráruházott tanítói, kormányzói s Krisztus országának minden tagját az örök boldogságra vezetõ hivatásának gyakorlásában idegen hatalomtól nem függhet. Sõt az állam köteles ugyanilyen szabadságot biztosítani a mindkét nemû szerzetesrendeknek és társaságoknak, amelyek az Egyház papjainak hathatós támaszai, s Krisztus országának terjesztésén és megszilárdításán sokat dolgoznak. Hármas fogadalmukkal a világ hármas kívánságát küzdik le. A tökéletesebb élet követésével elérik, hogy a szentség – amelyrõl az isteni Alapító azt akarta, hogy Egyházának kiváló ismertetõjele legyen – az emberiség szeme elõtt állandó s napról-napra fokozódó fényben tündököljön és világítson. Az államokat az ünnep évenkint megismétlõdõ megülése figyelmeztetni fogja, hogy Krisztust nyilvánosan tisztelni és neki engedelmeskedni tartoznak, mégpedig a kormányok és a hatóságok csakúgy, mint a magánosok. A közhatalom képviselõit emlékeztetni fogja az utolsó ítéletre, amelyen a közéletbõl számûzött, sõt megvetésbõl elhanyagolt és félretolt Krisztus szörnyen megbosszulja az elszenvedett nagy igazságtalanságokat, mert az Õ királyi méltósága megköveteli, hogy az egész állam az Isten parancsaihoz és a keresztény elvekhez alkalmazkodjék úgy a törvényhozásban, mint az igazságszolgáltatásban és az ifjúság lelkének az igaz tanítás és erkölcs szellemében való nevelésében. Azonkívül a hívõk az erõnek csodálatos bõségét meríthetik mindezek megfontolásából, és így lelküket a valódi keresztény élet szabályai szerint alakítsák. Mert ha Krisztus Urunknak adatott minden hatalom az égben és a földön, ha a drágalátos vérével megváltott emberek újabb címen is a hatalma alatt állnak, ha hatalma az egész emberi természetre kiterjed: könnyen érthetõ, hogy egyetlen tehetségünk sem vonhatja ki magát uralma alól. Neki uralkodnia kell az ember eszén, amelynek kötelessége teljes megadással erõsen és szilárdan igaznak tartani a kinyilatkoztatott igazságokat és Krisztus tanítását; uralkodnia kell az akaraton, amely az isteni törvényeknek és parancsoknak engedelmeskedni tartozik; uralkodnia kell a szíven, amely a természetes kívánságok legyõzésével köteles Istent mindenekfölött szeretni s egyedül hozzá vonzódni; uralkodnia kell a testen és annak tagjain, amelyek mint eszközök – vagy, hogy Szent Pál apostol szavaival éljünk, mint az igazság Istennek szentelt eszközei (Róm 6,13) – a lélek belsõ megszenteléséért dolgozni tartoznak. Ha a híveknek mindezeket az igazságokat bõvebb megfontolásra és átelmélkedésre kellõen elõadják, akkor õk sokkal könnyebben térnek a tökéletesség útjára. Adja Isten – Tisztelendõ Testvérek –, hogy az Egyházon kívülállók is megkívánják és elfogadják Krisztus Urunk édes igáját Mi pedig, akik a nagyirgalmasságú Isten kegyelmébõl az Õ családjának tagjai vagyunk, viseljük azt nem teherként, hanem hõ vágyakozással, szeretettel és szentül. Életünket az Isten országának törvényei szerint berendezve teremjünk bõségben jó gyümölcsöket, hogy mint Krisztus jó és hûséges szolgái a mennyek országában vele együtt az örök boldogság és dicsõség részesei legyünk. Ez a jókívánság – Tisztelendõ Testvérek – legyen a karácsonyi ünnep elõtt a Mi Hozzátok való szeretetünk tanúbizonysága. Egyébként az isteni kegyelmek zálogául fogadjátok apostoli áldásunkat, amelyet szívbõl küldünk Nektek – Tisztelendõ Testvérek – valamint a gondjaitokra bízott papságnak és népnek. Kelt Rómában Szent Péternél, az 1925. szentév december 11-én, pápaságunk negyedik évében. XI. Pius pápa

Eseménynaptár

Május 2019
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
26
27
28
29
30
31