Egy szombat reggel egy kisfiú a homokozójában játszott. Ott volt nála egy doboznyi autója és teherkocsija, a mûanyagvedre és egy fényes, piros mûanyag lapát. Ahogy utakat épített és alagutakat ásott a puha homokban, talált egy nagy követ a homokozó közepén. A fiúcska körülásta a követ, és így sikerült kiszabadítania a homokból. Nem csekély veszõdséggel nyomta-taszigálta a követ a lábával. (A fiúcska nagyon kicsi volt, a kõ meg nagyon nagy.)
Amikor a homokozó láda falához ért a kõvel, azt látta, hogy nem tudja átgurítani rajta. A kisfiú csak tolta, nyomta, és a lapáttal feszítve emelte, de valahányszor azt gondolta, hogy elõbbre jutott, a kõ megbillent, és visszaesett a homokozóba. A kisfiú morgott, küszködött, taszította, lökte, de csak annyit ért el, hogy a kõ visszagurult, és meghorzsolta pufók ujjait. Végül csalódottságában sírva fakadt.
Közben édesapja a nappali ablakából követte az események alakulását.
Ahogy eleredtek a könnyek, egy óriási árnyék vetõdött a homokozóban a sírdogáló kisfiúra.
A fiúcska édesapja volt az. Szelíden, de határozottan kérdezte:
- Fiam, miért nem vetettél be minden rendelkezésedre álló erõt?
A kisfiú megsemmisülten zokogta:
- De hát azt csináltam, apa, hát azt csináltam! Minden erõmet beleadtam!
- Nem fiam - helyesbített az apa kedvesen. - Nem adtad bele minden erõdet. Nem kértél meg engem! Azzal az édesapa lehajolt, megragadta a követ, és kirakta a homokozóból.

Nem  így vagyunk mi is sokszor  a jó Istennel?
************************
A munka elfárasztja testedet és nem tudsz imádkozni. -- Mindig Atyád jelenlétében vagy. -- Ha nem tudsz vele beszélni, nézz rá néha-néha, mint a kis gyermek... Rád mosolyog majd.  / Josemaria Escriva /

Róma, 2012. február 10.
Szeretettel és mindennapi imáimmal: Dávid M. Bernadette nõvér