Dino Buzzati: A „colombre”

Tizenkettedik születésnapjára Stefano Roi azt kérte hajóskapitány apjától, hogy vigye magával a szép vitorlásán.
– Ha nagy leszek – mondta –, én is a tengereket akarom járni, akárcsak te. Még szebb is, nagyobb is lesz a hajóm, mint a tiéd.
– Adja Isten, hogy úgy legyen, fiacskám – felelte az apja. S mivel épp aznap kellett tengerre szállnia, magával vitte a fiát.Gyönyörû, verõfényes nap, tükörsima tenger. Stefano elõször volt a hajón, boldogan bóklászott hát föl-le a fedélzeten,  ámulva nézte a bonyolult vitorlásmanõvereket. Hol erre, hol amarra volt kíváncsi, a tengerészek meg mosolyogva válaszolgattak, lassan elmagyaráztak neki mindent tövirõl-hegyire. Amikor aztán a tathoz ért a sétafikálásban,csodálkozva megállt a kisfiú. A hajó szántotta barázdában, két-háromszáz méternyire, föl-fölbukkant valami a víz felszínén.A bárka immár röpült a nagyszerû hátszélben, az a valami mégis egyre tartotta a távolságot. S noha Stefano nem is sejtette, mi lehet az, olyasféle megmagyarázhatatlan érzése támadt, hogy vonzza õt, igen erõsen vonzza.A kapitány, mivel már jó ideje nem látta körbejárni a fiát, elõbb fennhangon szólongatta, majd pedig otthagyva a parancsnoki hidat keresésére indult.
– Stefano, mit csinálsz? Úgy állsz ott, mint a cövek! – kiáltott rá, amikor végre megpillantotta a hajó végében; csak állt a fiú, s nézte merõn a habokat.
– Gyere ide, papa, nézd!
Odament hát a kapitány, s meregette is a szemét abba az irányba, melyet a fiú mutatott, de hiába, nem látott semmit.
– Idõnként felbukkan valami sötét tárgy a nyomdokvízben – mondta a gyerek. – Követ bennünket.
– Bár negyvenesztendõs is elmúltam – mondta az apa –, a szemem még kifogástalan. De nem látok semmit, az égvilágon semmit.
Mivel azonban a fiú tovább erõsködött, hozta a távcsövét, s most már azzal vizsgálgatta a habokat. Egyszerre csak látja ám Stefano, hogy elsápad az apja.
– Mi ez? Miért vágsz ilyen arcot, papa?
– Ó, bár ne hallgattam volna meg a kérésedet! – kiáltott föl a kapitány. – Most aztán reszkethetek érted. Nem tárgy az, amit föl-fölbukkanni látsz a víz színén, s ami követ bennünket. Hanem egy colombre. Ettõl a haltól fél legjobban minden tengerész az egész világon. Titokzatos, szörnyû cápa, ravaszabb, agyafúrtabb az embernél. Nem lehet tudni, milyen meggondolás alapján, tán sose derül rá fény, kiválasztja az áldozatát, s minekutána kiválasztotta, hosszú-hosszú esztendõkön át követi, egy egész életen át, míg csak nem sikerül fölfalnia. És a legfurcsább az egészben: senki sem látja, csak az áldozat, s az, akit vérségi kötelék fûz az áldozathoz.
– Nem mese ez?
– Nem mese. Sosem láttam, de az annyiszor hallott leírásokból most rögtön felismertem. Ez a bölénypofa, ez a szüntelenül tátogó, nyíló-csukódó száj, ez az irtózatos fogsor! Sajnos, semmi kétség, Stefano, a colombre téged szemelt ki, s míg csak a vízen tartózkodol, nem fog neked békét hagyni. Hallgass rám: most tüstént visszatérünk a partra, te kiszállsz, s többé nem hagyod el a szárazföldet, semmi áron. Ezt meg kell ígérned. Nem való neked a tengerészélet, fiacskám, nyugodj bele szépen. Egyébként derék ember lehetsz te a szárazföldön is, sokra viheted ott is.
Így szólt az apa, s azon nyomban partnak irányította hajóját, visszatért a kikötõbe. Itt hirtelen rosszullétre hivatkozva kirakta a fiacskáját. S már fordult is, röpült a nyílt tenger felé, nélküle.
A gyerek ugyancsak zaklatott szívvel maradt a parton, s ott állt mindaddig, míg el nem merült a fõárboc csúcsa is a látóhatár peremén. Künn, a mólón s a hullámtörõ gáton túl, puszta volt a tenger, tökéletesen elhagyatott. Ám ahogy jobban kimeresztette a szemét, Stefano egy idõnként felszínre bukkanó fekete pontocskát pillantott meg a távolban: az „õ” colombréját. Ott körözött, ott úszkált föl-alá, lomhán, kitartóan, s várt reá.
Ettõl fogva minden úton-módon irtották a gyerek tengerre vágyakozását. Apja az ország belsejébe, a parttól több száz kilométernyire küldte tanulni. S az új környezet hatása alatt Stefano nem is gondolt egy ideig a szörnyre. Mindazonáltal a nyári szünidõt otthon töltötte; s alighogy megérkezett a szülõi házba, már égett a türelmetlenségtõl; az elsõ szabad percében már szaladt is ki a partra, a móló végébe. Mintegy ellenõrzésképpen, bár alapjában véve fölöslegesnek tartotta a szemlét. Ennyi idõ után – még ha igaz is, amit apja mesélt róla – a colombre minden bizonnyal felhagyott az ostrommal.
De azért csak maradt, kõvé dermedve, dobogó szível. Mert, lám, két-háromszáz méterre a mólótól, a nyílt tengeren, ott úszkált a baljós hal, igen, lassan úszkált föl-alá, idõnként kiemelve pofáját a vízbõl, s a part felé kémlelve: mintha csak azt figyelte volna türelmetlenül, vajon Stefano Roi megérkezett-e végre.
Így az ellenséges lény, mely éjjel-nappal vár reá, afféle titkos rögeszméjévé vált Stefanonak. S megesett vele a messzi városban is, hogy az éjszaka kellõs közepén arra riadt, nyugtalanság szorítja össze a szívét. Biztonságban volt, persze, több száz kilométer választotta el a colombrétól. S mégis, tudta, hogy túl a hegyen, a síkságokon, erdõkön, mezõkön túl, ott vár reá a cápa. S ha a Föld legfélreesõbb zugába költözik is, a colombre lesben fog állni az oda legközelebb esõ tenger tükrén, a végzet eszközének kiapadhatatlan türelmével, engesztelhetetlen makacsságával.
Komoly fiú volt Stefano, készséges, jóindulatú, eredményesen folytatta tanulmányait, s alighogy felnõtt megemberesedett, tisztességes, jól fizetett hivatalt kapott ama város egyik kereskedelmi vállalatánál. Közben atyját elvitte valami betegség, özvegy édesanyja pedig eladta a remek vitorlás hajót. Csinos kis vagyon várományosa lett Stefano. Munka, szórakozás, barátok, elsõ szerelmek; immáron kialakította az életét. Ám a colombre gondolata csak nem hagyta nyugton; ama balkörmû ábránd, gyászos és megigézõ lidérc; s hiába teltek-múltak a napok, nem foszlott szerte, nem tûnt tova, ellenkezõleg, mintha egyre megátalkodottabbá vált volna.
Nagy elégtétel a dolgos élet, a jólét, a nyugalom, de a szakadéknak még nagyobb a vonzása. Betöltvén huszonkettedik esztendejét, Stefano – miután felmondta állását, s elbúcsúzott városi barátaitól – visszatért szülõvárosába, s közölte édesanyjával szilárd elhatározását, hogy folytatja atyja mesterségét. Az asszony boldogan fogadta fia döntését – Stefano sosem tett neki említést a titokzatos cápáról. Hogy a gyerek odahagyta a tengert a város kedvéért, ezt szíve mélyén mindig a családi hagyomány elárulásának tekintette.
Így hát Stefano megkezdte a hajóséletet, s tüstént bizonyságát adta jó tengerészképességeinek: hogy remekül bírja a fáradalmakat, s rettenthetetlen lélek. Járta, járta a tengereket, s a hajója szántotta fehér barázdában éjjel-nappal, ha vihar volt, ha szélcsend, ott settenkedett a colombre. Tudta Stefano, jól tudta, hogy átok leselkedik reá, ítélet, de talán épp ezért nem bírt elszakadni tõle. S rajta kívül senki sem látta a vitorlásról a szörnyet.
– Nem láttok arra semmit? – kérdezte idõnként a társaitól, a hajó mögött fehérlõ barázda felé intve.
– Semmit, az égvilágon semmit. Miért? – Nem tudom… Úgy rémlett…
– Csak nem colombrét láttál? – tréfálkoztak társai, s babonásan megragadták a kezük ügyébe esõ vasdarabot.
– Miért nevettek? S miért fogtok vasat?
– Mert a colombre nem kegyelmez. S ha, Isten õrizz, a hajónk után vetné magát, ez azt jelentené, hogy valaki közülünk elveszett.
De Stefano nem tágított. Sõt. A szakadatlan veszély, mely nyomába szegõdött, mintha csak megacélozta volna akaratát, felszította volna tengerszenvedélyét, növelte volna vakmerõségét a küzdelem s fenyegettetés óráiban.
Amikor úgy érezte, hogy már teljesen ura a mesterségének, atyjától örökölt vagyonkáján vásárolt felesben egy teherhajót, melynek azután egyedüli tulajdonosa lett, majd pedig, hála néhány szerencsés fuvarnak, sikerült egy komoly kereskedelmi gõzöshöz jutnia; mind merészebb célok felé tört. De a sikerek, a milliók nem bírták elûzni lelkének ama megátalkodott, gyötrõ szorongását; másfelõl sohasem csábította a kísértés, hogy eladja a hajót, s visszavonuljon a szárazföldre, új életet kezdjen.
Hajózni, hajózni – ez volt az egyetlen gondolata. Alighogy partra lépett egy-egy hosszú út után, máris égett a türelmetlenségtõl, hogy tengerre szálljon újra. Tudta, hogy odakint, a kikötõn túl, vár reá a colombre; s hogy a colombre a romlással, pusztulással azonos. Oda se neki. Valami lebírhatatlan belsõ ösztönzés hajszolta egyre tovább, tengerrõl-tengerre, óceánról-óceánra, percnyi nyugodalmat sem hagyva.
Míg végül egy szép napon Stefano észrevette, hogy megöregedett. Igen, vén lett, vénségesen vén; és senki sem értette környezetében, miért nem hagy fel már azzal az átkozott tengerészélettel, hisz gazdag, nagyon gazdag. Öreg volt hát s boldogtalan, megkeseredett, mert csak futott, futott esztelenül a tengereken át, az ellenség elõl való menekülésre tékozolva egész életét. Mert a nyugalom s jólét boldogságánál nagyobb erõvel hatott reá mindig a szakadék vonzása.
Történt pedig egyik este (pompás hajója épp szülõvárosának kikötõje elõtt horgonyzott), hogy úgy érezte, közeledik halála órája. Magához szólította a másodtisztet, akiben nagyon megbízott, s lelkére kötötte: bármit tesz, ne ellenkezzék, hagyjon mindent rá. A tiszt becsületszavát adta.
Ezen ígéret birtokában Stefano a másodtiszt rémüldözése közepette elmondta a colombre történetét, mint üldözte õt hiába majd fél évszázadon át.
– Fáradhatatlanul követett a világ egyik sarkától a másikig – mondta –, olyan hûséggel, melyre a legnemesebb barát is képtelen lett volna. Én most meghalni készülök. Bizonyára õ is rettenetesen öreg, fáradt már. Nem lehetek hûtlen hozzá.
Azzal elbúcsúzott kedves tisztjétõl, vízre bocsáttatott egy csónakot, s szigonnyal fölfegyverkezve beszállt.
– Most hát elébe megyek – jelentette ki. Így van ez jól, nem szabad csalatkoznia. De küzdeni fogok, utolsó leheletemig.
S már távolodott is a hajótól, gyönge evezõcsapásokkal. A tengerészek, a tisztek s a legénység, szemmel kísérték míg csak el nem tûnt a víztükör peremén, az éjszaka árnyainak ölelõ karjaiban. Az égbolton holdsarló fénylett.
Nem kellett sokáig fáradnia. A csónak oldalánál hirtelen fölbukkant a colombre rémületes pofája.
– Itt vagyok hát végre, nálad – mondta Stefano. – Most rajtunk a sor! – S maradék erejét összeszedve magasba emelte a szigonyt.
– Huh – nyögött egy keserveset a szörny –, ez aztán hosszú út volt! Megfáradtam ám én is, bele is rokkantam. Mennyit kellett úsznom miattad! S te csak futottál, menekültél. Nem értetted soha, mirõl van szó.
– Miért?… – kérdezte Stefano félig holtan, félig elevenen.
– Mert én nem azért üldöztelek, hogy fölfaljalak, amint hitted. Csupán azt a megbízatást kaptam a tengerek urától, hogy adjam át ezt neked.Azzal a cápa kiöltötte nyelvét, s egy tompán villódzó golyót nyújtott át rajta az öreg kapitánynak.Stefano két ujja közé fogta az ajándékot, s alaposan szemügyre vette. Óriási gyöngyszem volt. Tüstént fölismerte. A híres-nevezetes Tenger Gyöngyét tartotta kezében, mely szerencsét hoz annak, aki birtokolja, hatalmat ad, szerelmet s lelki békét. De most már késõ volt, késõ.
– Jaj, nekem – ingatta fejét szomorúan Stefano Roi. – Mily elhibázott minden! Sikerült elátkoznom az életemet; s a tiédet is tönkretettem.
– Isten veled, szegény ember – szólt a colombre, s mindörökre alámerült a tenger éjfekete mélységeibe.
Két hónap múlva egy kis bárkát vetett partra a hullámverés. Néhány halász látta, amint nekicsapódik a meredek sziklafalnak; kíváncsian eveztek hozzá közelebb. Csontváz fehérlett a csónak padkáján, még mindig ülõ helyzetben. Az ujjcsontok kis gömbölyû kavicsot szorongattak.
A colombre óriás testû, igen-igen ritka hal; félelmetes látvány. Aszerint, hogy melyik tengerben fordul elõ, s a tengerpartot miféle népek lakják, különbözõ az elnevezése: kolombernak is hívják, meg kahloubrának, kalongának, kalubalunak, chalung-grának. Furamód a természettudósok nem ismerik. Olyan is akad, aki azt állítja, hogy nem létezik.

⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞

Hányszor kergetnek ilyen rémálmok bennünket egy  egész életen keresztül?  Mennyire félünk az ismeretlentõl?  Mennyire félünk  a holnaptól? Attól, ami  kincset és nem fájdalmat  hoz  az életünkbe.

⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞⋞

 

Róma, 2012. április 20.

Szeretettel és mindennapi imáimmal: Dávid M. Bernadette nõvér

Eseménynaptár

Augusztus 2019
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31