Amirõl nem beszélnek, az feledésbe merül

Sokszor hallani emberektõl azt a véleményt, hogy nem kell a múlttal túlságosan foglalkozni, hagyjuk feledésbe merülni az eseményeket. Különösen azokat, melyek csak sebeket tépnek fel, s amelyeken már úgy sem lehet változtatni.

A jogrendszer ismeri az elévülés fogalmát. Az elévülés valamely jog állam elõtti érvényesíthetõségének idõmúlás következtében történõ megszûnése.

Természetesen nem mindegy, hogy az érintett ügyben ki melyik oldalon áll, hiszen a sértett számára az elévülés aligha elfogadható. Sajnos az igazságszolgáltatás is csak részben jelent megoldást a sértettek számára. Az igazán súlyos esetekben még a méltányos ítélet is gyenge vigasz. Az ügyek igazi lezárása az ember lelkében történik, s ez a megbocsátás.

Ezért a bûn nem évül el, s csak Isten megbocsátása jelenti a végsõ megoldást. A bûnhõdéstõl azonban nem mentesül szükségképpen az ember, az a bûn zsoldja.

A napokban nagy meglepetés ért egy beszélgetés során. Fiatal, értelmiségivel beszélgettem a templomunk felújításáról. Szóba került részemrõl az is, hogy most nem lennénk ilyen szorult helyzetben, ha az elkobzott egyházi vagyont visszaszármaztatták volna már. Beszélgetõ társam megkérdezte: Az egyháztól is vettek el valamit? Nem is gondoltam - mondta. Megdöbbentett, hogy ennyire tájékozatlan a fiatal generáció. Nekik errõl nem is beszéltek. Még odahaza sem. Egyrészt azért, nehogy ezzel államellenes dolgot feszegessenek, másrészt meg azért, mert minden bizonnyal befejezett dolognak tekintette többségük a történteket.

Pedig oda lettek iskoláink, összes intézményünk a társadalmi élet legkülönbözõbb területein, megannyi ingatlan, szántó és erdõ.

Mivel a cél az egyház ellehetetlenítése volt, ezért világos, hogy az anyagiaktól való megfosztás a mûködõképesség egyik legfõbb kerékkötõjévé vált.

Hágában ülõ egyik vádlottól hallottam, még szerbiai tartózkodása ideje alatt, hogy húsz év után a dolog elévült, s nincs helye a visszaigénylésnek. S ezt éppen az a valaki mondja, aki szerint minden áron ragaszkodni kell az utolsó talpalatnyi földért is, mely történelmileg szemlélve ennek az országnak a jogos tulajdona.

Tehát mégis csak vannak dolgok, melyek nem évülnek el. Húsz év után sem. Az elvett vagyon pedig oly mértékben szent, amilyen mértékben szent volt az adakozó szándéka, aki az egyházra hagyta.

A napokban felkeresett egy politikus, s arról beszélt, hogy szeretnék támogatni a templom felújítását. Sajnos közölnöm kellett vele, hogy már sokan kaptak ilyen ígéretet, de semmi folytatása nem lett a dolognak. Azt is elmondtam neki, hogy a ritkán megtörténõ anyagi támogatásokra nem tekinthetünk úgy, mint rá nem szolgált ajándékra, segélyre, mert hiszen a sajátunk lassú „visszacsöpögtetésérõl” van szó.

Ettõl függetlenül bátorítani szeretném szerénységemben a mostani hatalom oszlopos tagjait, hogy ne sajnálják az egyházaknak nyújtandó támogatást. Az egyházba történõ befektetés mindig megtérül a társadalomnak. Egy ország csak akkor virágozhat fel, ha az emberek méltósággal fel tudják emelni fejüket, s a Tíz parancsolat szellemében építenek családot és országot. A mintegy félmilliónyi katolikus minden bizonnyal nem elhanyagolható hányada társadalmunknak. Adjuk vissza ami jogos tulajdonuk, hogy maguk is jobban megbecsüljék és támogassák azon honfitársaikat, akik szintén küzdenek azért, hogy a múlt szent öröksége jogos tulajdonosuk birtokában maradhasson.

Ft. Dobó Tibor

Eseménynaptár

November 2019
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30