Akik nem hisznek Istenben

A napokban hallottam egy ünnepi megemlékezésen, hogy nemsokára itt vannak az ünnepek, amikor még azok is kimennek a temetõbe, akik nem hisznek Istenben.
Minden bizonnyal nem csak azért megyünk a temetõbe, mert hiszünk a túlvilági életben. Bár, a kegyeletadásnak és emlékezésnek önmagában nem sok értelme van, hiszen a végtelen idõ távlatából nézve még annak sincs sok esélye, hogy száz esztendõnél tovább emlékezzenek valakire. Az ember sokszor ösztönösen cselekszik, s az emberi természetben az is benne van, hogy az elhunytakkal haláluk után is valamilyen kapcsolatot ápol. Nem mindig átgondolt cselekedetek ezek. A sírok rendbetétele, a virágok elhelyezése, a gyertyagyújtás legtöbbször a magunk megnyugtatására történik, vagy mert mások is így tesznek.
Igazi értelme csak a hittel történõ cselekedeteknek van.
Szeretek úgy megállni apám sírjánál, hogy közben arra gondolok: õ már megérkezett az atyai házba. Persze sokszor elszorul az ember szíve, de az önsanyargatással mit sem érünk el. A síroknál leggyakrabban az jut eszembe, hogy mi még úton vagyunk. Jó ezeken a helyeken felidézni elment szeretteink életét. A cselekedeteiket. S igazán boldogító érzés az, amikor sok követendõ dolog jut eszünkbe velük kapcsolatban. Például az, hogy micsoda méltósággal viselték az élet terheit, a szenvedéseket. Ez az igazi örökség, mely ránk maradt tõlük. Ha pedig kivetnivalót is találunk életükben, akkor imádkoznunk kell értük az irgalmas Istenhez. Felajánlani üdvösségükért és jólétük elérésének reményében a jócselekedeteinket.
Azt el lehet fogadni, hogy sokan nem hisznek Istenben, de azt nehezen, hogy valójában nem is szeretnének hinni benne. Vannak, akik még kérkednek is a hitetlenségükkel. Erénynek tartják azt, bátor magatartásnak. Gondolván: Isten nélkül is képesek vagyunk az életre.
Megélünk nélküle. Persze vitatkozni lehetne velük, hogy ez valójában nem is így van, de nem teszem. Azok is szüleik jóságát élvezik, akik ezt észre sem veszik, s még egyszer sem mondtak köszönetet érte. Valami üzenettel azonban mégis csak élnék feléjük. Azzal, amit a következõ történetbõl lehet levonni.
Az iskolában történt. Egy fiatal kolléga a kötetlen beszélgetés közepette megjegyezte: „Én ateista vagyok”. Csak ennyit tettem hozzá: „Várj még!” „Mire?” – kérdezte. Ekkor megszólalt egy fiatal kolléganõ, aki férje korai halála miatt bizonyára sokat gondolkodott ezeken a dolgokon. „Fiatal vagy még” – mondta. Örültem a szavának, hiszen magam is ezt akartam mondani, de így, nem a pap szájából, még hatásosabb volt a véleménynyilvánítás. A változás esélyét azért is gondolom valószínûnek, mert a kolléga igazán rendes és barátságos, jó embernek tûnik.
Idõnek Ura, légy türelmes velünk, míg meghozzuk életünk legfõbb döntését, mely a hit megvallása lesz!
Ft. Dobó Tibor

Eseménynaptár

December 2019
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
 
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31