A tanító tanítása

Sok évvel ezelõtt Éva néni ötödikes osztálya elõtt állt, és azt a hazugságot mondta a gyerekeknek, hogy mindegyiket egyformán szereti. De ez lehetetlen volt, mert az elsõ sorban Horváth Peti olyan rendetlen és figyelmetlen kisfiú volt, hogy Éva néni valójában élvezettel írt a feladataira vastag piros ceruzával nagy X jeleket, és a lap tetejére pedig a legrosszabb érdemjegyet.
Egy napon Éva néni a gyerekek régi bizonyítványait nézte át, és megdöbbent Peti elõzõ tanítóinak bejegyzésein. „Peti tehetséges gyerek, gyakran jókedvûen kacag. Munkáját pontosan végzi és jó modorú. Öröm a közelében lenni” – írta elsõ osztályos tanítója. Másodikban így szólt a jellemzés: „Peti kitûnõ tanuló, osztálytársai nagyon szeretik, de aggódik, mert édesanyja halálos beteg. Az élet Peti számára valódi küzdelem lehet.” Harmadik osztályos bizonyítványában ez állt: „Édesanyja halála nagy megrázkódtatás számára. Igyekszik mindent megtenni, de édesapja nem nagyon törõdik vele.” Negyedik osztályos tanítója ezt írta: „Peti visszahúzódó és nem sok érdeklõdést mutat az iskola iránt. Nem sok barátja van, és néha alszik az osztályban.” Ezeket olvasva Éva néni ráébredt a problémára és elszégyellte magát.
Még rosszabbul érezte magát, amikor a karácsonyi ünnepségen tanítványai fényes papírba csomagolt, gyönyörû szalaggal átkötött ajándékait bontogatta, és köztük meglátta Peti ajándékát, a fûszeresnél kapható vastag barna papírba bugyolálva. Éva néni a gyerekek elõtt bontotta ki az ajándékokat, és gondosan nyitotta ki Peti csomagját. Néhány gyerek nevetni kezdett, amikor meglátta a kövekkel kirakott karkötõt, amibõl néhány kõ hiányzott, és mellette egy negyedüvegnyi parfümöt. De a gyerekek nevetése abbamaradt, amikor hallották, ahogy Éva néni felkiált: „Milyen szép karkötõ!”, és látták, hogy felveszi a karkötõt és csuklójára cseppent a parfümbõl.
Horváth Peti egy kicsit tovább maradt az iskolában, hogy megszólíthassa: „Éva néni, ma olyan volt az illata, mint valamikor édesanyámé.” Éva néni sokáig sírt, amikor a gyerekek elmentek. Attól a naptól kezdve nem olvasást, írást és matematikát tanított. Elkezdte a gyerekeket tanítani.
Éva néni különös figyelmet szentelt Petinek. Ahogy dolgozott vele, Peti elméje mintha életre kelt volna. Minél több bátorítást kapott, annál gyorsabban reagált. Év végére Peti az osztály élére került, és már azért volt hazugság, hogy minden gyerekeket egyformán szeret, mert Peti lett a legkedvesebb diákja.
Négy évvel késõbb egy üzenetet talált Petitõl, amit az ajtaja alatt csúsztatott be. Az állt benne, hogy õ volt élete legjobb tanítója. Azt írta, hogy befejezte a középiskolát, az osztályában harmadik volt az élen.
Négy évvel késõbb egy újabb üzenet érkezett, amiben azt mondta el, hogy bár voltak nehéz idõszakok, kitartott tanulmányai mellett, és hamarosan egyetemi diplomát szerez, legmagasabb kitüntetéssel.
Még négy év telt el, és újra levél érkezett Petitõl. Ebben elmondta, hogy miután megszerezte diplomáját, elhatározta, hogy tovább tanul. Hozzátette, hogy még mindig Éva néni a legjobb és legkedvesebb tanára, aki valaha is volt. Ez alatt a levél alatt az aláírás hosszabb volt: Dr. Horváth Péter.
A történetnek nincs vége itt. Azon a tavaszon újabb levél érkezett. Peti elmondta, hogy találkozott egy lánnyal, és nõsülni készül, és kérdezte, hogy Éva néni elfoglalná-e a võlegény édesanyja számára fenntartott helyet. Természetesen Éva néni elfogadta a meghívást. A régi karkötõt vette fel, amirõl kövek hiányoztak, és azt a parfümöt cseppentette magára, amire Peti úgy emlékezett, hogy az utolsó együtt töltött Karácsonykor viselte az édesanyja.
Megölelték egymást és Dr. Horváth Péter Éva néni fülébe súgta: „Köszönöm, Éva néni, hogy hitt bennem. Hálásan köszönöm, amiért segített nekem, hogy fontosnak érezzem magam, megmutatta nekem, hogy számítok és az életem érték.”
Éva néni könnyekkel a szemében visszasúgta: „Peti, tévedsz. Te voltál az, aki megmutattad nekem, hogy számítok és az életem érték. Amikor találkoztam veled megtanultam, hogy hogyan érdemes tanítani.” (Elizabeth Silance Ballard)


********************************
Oláh Gábor: Dolgozatjavítás


Egy kisdiák dolgozatát javítom,
„Önéletrajzot" irattam vele.
Elõszavában õszintén bevallja:
bizony, sokat fõtt rajta a feje.
Alá-aláhúzok csekély hibákat,
az i-k fölébe pontokat rakok:
kipetyegtetve a fehér barázdán
ragyognak így pirosló csillagok.
Amint tovább-tovább visz röpke szárnyán
a kisdiák beszédes bánata,
ritkulnak a pirosló tintapettyek,
és hangosabb lesz a betûk szava.
„Apám sikkasztott s elszökött... Anyámra
hét apró gyermek gondja rászakadt.
Az emberek nem álltak szóba vélünk,
el is temettek, mint halottakat.
Anyám, szegény, átkozta azt az órát,
melyben apámmal esküt esküdött,
és kezdtük újra koldus életünket
leírhatatlan szenvedés között.
Tanulni vágytam, mert tanulni oly szép!
De nem segített rajtam irgalom!
Az esztendõ utolsó drága évem,
jövõre már - hej, másutt folytatom...
Kérem, tanár úr, hogyha össze-vissza
dûlöngnek füzetemben a sorok:
ne tessék érte nagyon haragudni,
mert fáj a szívem, ha rá gondolok..."
Hosszan merengtem a sötét betûkön,
szememre fátyolt bánat könnye fest.
Aztán lehajtva homlokom kezemre,
sóhajtva írom be a nagy Jelest.


Róma, 2012. szeptember 21.
Szeretettel és mindennapi imáimmal:
Dávid M. Bernadette nõvér

Eseménynaptár

Március 2019
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31