A kereszt egy berendezési tárgy?

Önnek Jézus a kereszten egy berendezési tárgy?

Évek óta külön laktak már. A lány egyre elfoglaltabb lett a munkájában, az anya viszont a nyugdíjas éveire egyre több szabadidõvel rendelkezett, így többnyire a lány elfoglaltságá-hoz igazodott a találkozásuk. De miután a sorscsapások az utóbbi években mintha csak sorban álltak volna, mert egyre-másra érték õket, ezért önkéntelenül is szorosabbá vált a kapcsolatuk, és sûrûbben találkoztak. Két hónappal korábban a lány akkor rendült meg igazán, amikor az orvosok közölték vele, hogy édesanyja gyógyíthatatlan beteg, és nem tudni, meddig bírja.
Ettõl kezdve hét közben a lány munka után mindig beugrott egy rövid látogatásra az édesanyjához, s a hét végét az anya a lányánál töltötte.
A szokásos péntek délutáni találkozást jelzõ csengõ szavára a lány gyors léptekkel indult a bejárati ajtóhoz. Amint meglátta édesanyja törékeny alkatát, s a rászegezõdõ barátságos, meleg pillantását, elérzékenyülten ölelte magához. Az ölelkezésbõl kibontakozva, az anya szeretettel simított végig mindkét kezével lánya arcán. Édes Istenem... Segíts neki, segíts nekem! - gondolta fájó szívvel a lány.
- Szép idõ van! Drága gyerekem, elmehetnénk sétálni! - szólalt meg az anya.
- Máris?
- Akár.

- Hiszen még meg sem érkeztél! Nem vagy fáradt?
- Nem, dehogy! Amikor ilyen kellemesen süt a nap, vétek a lakásban maradni – felelte mo-solyogva az anya, és csak téblábolt az elõszobában. - De... Valahogy mehetnékem is van - tette hozzá.
- Akkor menjünk! - mondta határozottan a lány.
Az anya a lányába karolva, szinte kapaszkodott belé, néha összenéztek, de csak szótlanul sétáltak. Amikor tõlük távolabb az esti misére hívó harang megkondult, önkéntelenül mindketten felfigyeltek. A kis templom a fõút mellett csendben húzta meg magát, s a forga-lom zaját csak az idõszakos harangzúgás múlta felül. A fõúttól még egy mellékút választotta el azt a telepen átfutó sétáló utat, melyen haladtak. A gyalogosok és az idõnként átkerekezõ kerékpárosok számára kiépített, fasorokkal szegélyezett kis út hosszan kacskaringózott a telep végén lévõ busz végállomásig. Kényelmesen bandukolva jó háromnegyedóra járásnak számított, s akik végig sétálták az út menti padokon közbe-közbe kisebb pihenõket tartva békésen elüldögéltek. Õk is megpihentek oda- és visszafelé is, de sem jártukban, sem ültükben sok szó nem esett közöttük, mert szavak nélkül a békés együttlét nyugalommal töltötte el mindkettõjük lelkét.
A visszaúton éppen a templom magasságában jártak, amikor az anya a karolásban enyhén megszorította a lánya karját.
- Mit szeretnél? - kérdezte a lány.  Az anya szótlanul a templom felé intett. A lány bólintott.
- Rendben, átmegyünk! - mondta, és erõsen megragadva édesanyja kezét átvezette a széles úttesten, kihasználva a piros lámpák miatt éppen csituló, majd kis idõre megszûnõ forgalmat. Az anya nem nézve se jobbra, se balra, csak a lánya biztonságot adó kezére hagyatkozva szedte szaporán a lábait, és csak arra ügyelt, hogy lépést tudjon tartani vele, mert alighogy átértek, hangos robajjal ismét száguldozott mögöttük a forgalom.

 

A templomban már korábban véget ért a mise, s a résztvevõk mind távoztak, csak az orgona hatalmas lendülettel felbúgó záróakkordjai töltötték be a teret, amint beléptek. Egyedül csak õk voltak a templomban, anya és lánya, karöltve, s a zengõ orgonasípok mintha õket köszöntötték volna. Az anya enyhén megszorította a lánya karját, aki hozzáhajolt, hogy a zúgó akkordok mellett meghallja, amit mondani szeretne neki.
- Menjünk a kereszthez!
A lány bólintott, mire az anya úgy megszaporázta a lépteit, szinte vonta magával a lányát is.
Az oltár melletti, oldalsó falon lévõ hatalmas kereszthez érve keresztet vetve magukon megálltak. Az anya hirtelen az egyik kezével a lánya kezét fogva lábujjhegyre emelkedett, és a másik kezét az ajkához érintve, majd kinyújtva éppen elérte az óriási fakereszten függõ bronzból faragott Krisztus lábát. Abban a pillanatban, mintha varázsütésre történt volna, elhallgatott az orgona, s a lány úgy érezte, a csend áhítatával különös fényesség is borult rájuk. Eleredtek a könnyei, és megrendülten nézte a beteg édesanyját, amint ágaskodva tartotta az egyensúlyát, miközben a saját szenvedéseit letéve a megbékélés hitében csókolta meg a sokat szenvedett Krisztusi lélek földi jelképét.
- Mit csinálnak itt? - hasított a meghitt csendben egy férfi hangja a hátuk mögül.
A lány megrezzent és hátranézett.
- Ön mit gondol? - felelt kérdéssel a kérdésre.
- A templom berendezési tárgyait nem lehet fogdosni! - reccsent rájuk szigorúan a férfi, miközben az oltár körüli és az oltáron lévõ égõ gyertyákra sorjában egy hosszú karú gyertyakoppantót borogatott.
A férfi amerre elhaladt, az elhaló gyertyalángok után szürkésfehér csíkok szálltak felfelé, s a templomot betöltötte a kioltott gyertyák jellegzetes szaga. A meghitt pillanat békés csendje, úgy szállt tova, akár az égõ gyertyaláng füstje.
- Uram, Önnek Jézus a kereszten egy berendezési tárgy? - kérdezte megdöbbenve a lány.
A férfi válasz helyett zavarodottan tekintett rá.
- Senki nem fogdos semmit, édesanyám csak megérintette... Mert a lelkének volt szüksége rá... És Önnek illene tudnia, hogy ez mit jelent! - tette még hozzá a lány.
Az anya, mint akit rajtakaptak, lehajtott fejjel a lányába karolt, és odasúgta.
- Elvégeztem, amiért jöttem, nincs már itt dolgunk, menjünk innen, gyorsan!
Ahogy kiléptek a templomból, az arcukat meleg fénnyel cirógatta a napsugár, és mintha mindketten megkönnyebbültek volna.
- Köszönöm, hogy kérdezés nélkül jöttél velem, és azt is, hogy megvédtél. Végre megbékélt a lelkem - mondta hálásan az anya, és szorosan hozzábújt a lányához.
A lány tudatába váratlanul hasított bele a fájó felismerés, hogy édesanyjával ez volt az utolsó, együtt töltött sétájuk.

**********************

Róma, 2012. március 9.

Szeretettel és mindennapi imáimmal: Dávid M. Bernadette nõvér

Eseménynaptár

Március 2019
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31