A halhatatlanság kenyere

Hívõközösségeink az egyik legáhítatosabb ünnepre, az Úrnapra készülnek. Szentháromság vasárnapja után, amikor is meg kellett békülnünk a gondolattal, hogy a titok felfoghatatlan, most ugyanez a titok egy tapasztalati valóságot ölt magára. Igaz, most még továbbra is a kenyér és a bor színe alatt imádhatjuk a nagy Istenséget, mégis, az Oltáriszentség a köztünk, a velünk és a bennünk lakozó Isten, kinek jelenléte szinte tapinthatóvá válik.
Az évek során minden hívo számtalanszor átélheti az Istennel való találkozást a szentáldozásban, a szentségimádások alkalmával s természetesen minden szentmisében. Szentmise nélkül nincs Krisztusunk a kenyér s bor színében. Az Oltáriszentség Krisztus szeretetének jele, mert velünk akart maradni mindennap a világ végezetéig. Ez a szeretet nem egy vágyból fakadt, hanem a keresztfa titkából. Jézusnak meg kellett halnia ahhoz, hogy Teste s Vére ételünk és italunk lehessen. Fontos az a mély meggyõzõdés, mellyel valljuk, hogy a keresztfán kiontott Vér és az oltárunkon magjelenülõ Vér egy és ugyanaz. Valamint az is, hogy egy szentségi körmenetben végighordozott Oltáriszentségben ugyanazt a Krisztust imádjuk, aki Palesztina poros utcáit járta.
Az Oltáriszentség iránti tisztelet sajnos meggyengült, a szentségimádási napok alatt már nem telnek meg templomaink imádkozókkal, a Szentség elõtt hódoló hívekkel. Olykor még a külsõ tiszteletadás is hiányzik. Emlékszem, idén húsvétkor is a feltámadási körmenet alatt sokak számára egyáltalán nem volt fontos a térden állás. Állva, teljes közömbösséggel nézték végig a köztük elhaladó Úr Krisztust, mintha csak nem is vallanák, hogy O az Úr. Nem az Oltáriszentségnek, hanem nekünk van szükségünk a térdhajtásra, hogy átéljük kicsinységünket és elesettségünket, ugyanakkor azt is, hogy ki az, kinek van hatalma ahhoz, hogy ebbõl az állapotunkból felemeljen bennünket.
Manapság sok kritika éri az egyház liturgiáját. Sokan úgy érzik, hogy a VI. Pál pápa tekintélyével megjelent új misekönyv szakított az egyház tradíciójával, s rendelkezései a katolikus misét megfosztották eredeti jellegétõl. A kritikák közt szerepel az áldozat helyett a lakoma túlhangsúlyozása, vagy például olyan is, miszerint a pap nem a népért, hanem a népnek misézik. Ezekrõl most e helyen nincs lehetõség külön szólni, de egy dolgot azonban szeretnék megjegyezni. Ez pedig az, hogy a kereszténység nem csak liturgia. Annak csúcsa és forrása. Ám folytatódnia kell az életben, a mindennapokban. A kifogásolható dolgok közt a következõ is szerepel: a pap a mise jelentõs része alatt tudomást sem vesz a tabernákulumban õrzött Oltáriszentségrõl, a szertartások alatt általában hátat fordít neki.
Boldog lennék, ha senki sem fordítana hátat az Oltáriszentségnek. Ám Krisztus nem csak a szentségházban lakozik. „Isten temploma vagytok, és Isten Lelke lakik bennetek” – mondja Pál (1Kor 3,16). Igen, hiszen Jézus egyáltalában nem beszélt sem katedrálisokról, sem oltárszekrényrõl. S nagyon szomorú dolog lenne, hogy jámbor papok a szentmise végeztével az utcára kilépve fagyos ábrázattal haladnának el a szegények mellett, akik Isten templomai.

Ft. Dobó Tibor

Eseménynaptár

Március 2019
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31