Leviták könyve

Mózes 3. könyve Sajátosságok: A könyv héber címét Wajjiqra” – „és hívta” a kezdõ szavakról kapta, a keresztény cím a LXX-ból, a könyv görög fordításából származik . Hiszen általános vélemény szerint a könyv a levita papság számára kézikönyv lehetett. Manapság ezt a könyvet csak kevesen olvassák el, mert benne nem sok történeti elbeszélés található, annál több kultikus, rituális elõírások és törvények. Ezek azok az elõírások amelyek közel-kelet jogi hagyományát rögzíti és igen sok zsidóságon kívüli elõírást is rögzít. A tanító célja, hogy az elõírásokon keresztül megszentelt életre tanítsa a választott nép fiait. Mottója „Szentek legyetek, mert én az Úr szent vagyok!” (19,2 vö. 11,44-45-20,26). A cél, hogy a rituális törvények felhívják a figyelmet arra, hogy Jahve állandóan jelen van népe között!! – és ez által Izrael szenteli meg a földet. Ezek a rituális törvények a jeruzsálemi zsidó templom lerombolásáig, Kr. u. 70-ig érvényben voltak és hatottak a zsidóság körében. Tehát kultúrtörténeti jelentõségük igen nagy. .AZ ÁLDOZATOK SZERTARTÁSA Az égõáldozat 1Az Úr hívta Mózest, és a megnyilatkozás sátorából ezt mondta neki: 2"Szólj Izrael fiaihoz és add tudtukra: Ha valaki közületek áldozatot mutat be az Úrnak, áldozatul hozhattok szarvasmarhát vagy juhot-kecskét. 3Aki szarvasmarhát mutat be égõáldozatul, hibátlan hímet ajánljon fel. A megnyilatkozás sátorának bejárata elõtt áldozza fel, hogy kedves legyen az Úrnak. 4Tegye kezét az áldozati állat fejére, akkor az kedves lesz, s elvégezhetik vele az engesztelés szertartását. 5Azután áldozza fel a bikát az Úr elõtt. Áron fiai, a papok ajánlják fel a vérét, öntsék rá körös-körül az oltárra, amely a megnyilatkozás sátora elõtt áll. 6Most az ember nyúzza meg az állatot, vágja darabokra, 7Áron fiai, a papok meg hozzanak tüzet az oltárra, s tegyenek fát a tûzre. 8Ezután tegyék a részeket a fejjel és a hájjal együtt az oltáron égõ fára. 9Az ember mossa meg vízben a belsõ részeket meg a lábakat, a pap pedig égesse el ezeket mind az oltáron. Ez az égõáldozat a megbékélés illatában elköltött étel lesz az Úr számára. 10Ha égõáldozatul a nyájból juhot vagy kecskét mutat be, hibátlan hímet áldozzon fel. 11Az oltár északi oldalán áldozza fel az Úrnak. Áron fiai, a papok, öntsék rá a vérét körös-körül az oltárra. 12Azután az ember vágja darabokra, a pap pedig tegye ezeket a fejjel és a hájjal együtt az oltáron égõ fára. 13Az ember mossa meg a belsõ részeket és a lábakat, a pap pedig égesse el õket az oltáron. Ez az égõáldozat a megbékélés illatában elköltött étel lesz az Úr számára. 14Ha égõáldozatul madarat mutat be, gerlét vagy galambot hozzon. 15A pap áldozza fel az oltáron, fogja meg a nyakát és vágja le a fejét, ezt égesse el az oltáron, a vérét pedig csurgassa az oltár oldalára. 16Szedje ki a begyét és a szárnytollait, s dobja az oltár mellé, ahová a hamut szokták önteni. 17Szelje ketté az állatot, egy szárnyat ide is, oda is, anélkül, hogy lemetszené. A pap égesse el az állatot az oltáron, a tûzre rakott fán. Ez az égõáldozat a megbékélés illatában elköltött étel lesz az Úr számára. A törvények egymást követõ korok szükségletei hozták létre és a P vagyis a papi hagyomány gerincét alkotják. Fel kell hívnunk a figyelmet, hogy a törvények a legnagyobb irodalmi egységet alkotják és nem ebben a könyvben találkozunk velük, hanem ezek az elõírás gyûjtemények a Kiv. 25-40-ben található utasítások folytatás. C) Az elöljáró 22Abban az esetben, ha egy elöljáró vétkezik, és nem szándékosan olyan dolgot tesz, amit tilt az Úrnak, az õ Istenének parancsa, s így felelõsséget von magára 23(vagy utólag rájön bûnére), akkor hozzon egy hibátlan kecskebakot áldozati ajándékul az Úrnak. 24Tegye kezét a kecskebak fejére, és áldozza fel azon a helyen, ahol az égõáldozatot szokták bemutatni az Úrnak. A bûnért való áldozat ez: 25a pap vegyen az ujjára egy keveset az áldozat vérébõl, és kenje meg vele az égõáldozat oltárának szarvait. Azután öntse a vért az égõáldozat oltárának lábához, 26és égesse el az egész hájat az oltáron úgy, mint a közösségi áldozat háját. A pap így végezze el az engesztelés szertartását az elöljárón, s szabadítsa meg bûnétõl, akkor az bocsánatot nyer. D) A közember 27Ha a népbõl való ember vét tudatlanságból, s felelõsséget von magára azzal, hogy az Úr parancsa által tiltott dolgot mûvel 28(vagy ha eszébe juttatják az elkövetett vétket), hozzon egy kecskét, egy hibátlan nõstényt áldozatul, elkövetett vétkéért. 29Tegye kezét az állat fejére, és áldozza fel ott, ahol az égõáldozatot szokták bemutatni. 30A pap vegyen az ujjára egy kevés vért, és kenje az égõáldozat oltárának szarvaira. Azután öntse az egész vért az oltár lábához. 31Válassza ki az egész hájat, mint ahogy a közösségi áldozat bemutatásakor kiválasztják a hájat, és a pap égesse el az oltáron az Úrnak a megbékélés illatául. A pap így végezze el az ember fölött az engesztelés szertartását, s akkor az bocsánatot nyer. 32Ha bárányt hoz engesztelõ áldozatul, hibátlan nõstényt hozzon. 33Tegye kezét az állat fejére, és áldozza fel a bûnért azon a helyen, ahol az égõáldozatot mutatják be. 34A pap vegyen az ujjára egy kevés vért ebbõl az áldozatból, és kenje az égõáldozat oltárának szarvaira. Azután öntse a vért az oltár lábához. 35Válassza ki az összes hájat, mint ahogy a közösségi áldozatra szánt bárányét kiválasztják, a pap pedig égesse el ezeket a darabokat az oltáron, mint az Úrnak szánt eledelt. A pap így végezze el az ember fölött az engesztelés szertartását az elkövetett bûnért, s akkor az bocsánatot nyer. A szövetség ládára vonatkozókat pedig megtaláljuk még a Számok könyve 1-10. fejezeteiben. A törvénykezés Mózeshez kapcsolódik , annak ellnére, hogy néhány törvény a babiloni fogság utáni, sõt szerepelnek benne a második templom törvényei Lev 1-7 fejezetekben. Áron fiainak felszentelése (lev 8-10 szintén babiloni fogság után szertartás. A „szentség törvény” (17-26) pedig a királyság korából származó szokásokat rögzítette. C) A bûnért való áldozat 17Az Úr szólt Mózeshez és ezt mondta: 18"Mondd meg Áronnak és fiainak: A bûnért való áldozatnak ez a szertartása: Az áldozati állatot ott ajánlják fel az Úrnak, ahol az égõáldozatot bemutatják. Ez nagyon szent dolog. 19A pap, aki bemutatja ezt az áldozatot, egye is meg. A megnyilatkozás sátorának udvarán, szent helyen kell elkölteni. 20Mindenki, aki megérinti a húsát, vagy akinek a ruhájára csepeg a vére, azt szent helyen mossa le. 21A cserépedényt, amelyben a húst megfõzték, össze kell törni, ha pedig bronzedényben fõzték meg, azt ki kell súrolni és bõ vízben kiöblíteni. 22A papság minden férfi tagja ehet belõle; ez nagyon szent dolog. 23De ne egyenek meg olyan áldozatot, amelyet bûnért ajánlottak fel, és amelynek a vérét bevitték a megnyilatkozás sátorába, a szentélybe, engesztelésül; ezeket tûzön kell elégetni. Ebbõl a szempontból a keletkezésre vonatkozó utalások inkább csak legendáknak tekinthetõk. Legenda az is, hogy mindezeket Mózes rendeli el és az utasítás az évenkénti oktatására már a Sínai hegynél megtörténik. Hasonlóan legenda az is, hogy Józsue (akinek hagyománya követi fõbb motívumaiban Mózes életét) – a Jordánon való átkelés után mutat be áldozatot (Józs 4,9). Érdemes azonban felfigyelni arra, hogy a legfontosabb szentélyek: Gilgál (kör), Siló (17,13), amellyel találkozunk. Ugyanis csak Dávid korától nõ meg, majd lesz általános Jeruzsálem, szerepe és Sion-hegy a Sinai hegyre történõ utalásként szerepel. Azt most nem részletezzük, hogy Salamon temploma a hivatalos királyi szentély szokásai jellegzetes föníciai sajátosságokat is megõriztek, amelyek a vidékiek szemében a jeruzsálemi kultuszt mindig kicsit gyanússá tették. Sõt azt is jó ha tudjuk a monarchia idején Jeruzsálemen kívül másutt is folytatnak kultikus tevékenységet. Részint ezekre a sajátosságokra vezethetõ vissza, hogy a jeruzsálemi kultusz és a prófétai mozgalom mindig harcban áll egymással. Ehhez járult az is, hogy Kr.e. 587-tõl a babiloni fogságba hurcolás kezdetétõl a templomi rítus szünetelt és helyét ideiglenesen átvette, zsinagógai kultusz, amelyben az áldozatok helyett inkább az imák fontosságát hangsúlyozták. A papok jogai 7Mind a bûnért való áldozat, mind a jóvátételi áldozat bemutatásakor ugyanaz a szabály: a papé legyen az adomány, amellyel az engesztelés szertartását végezte. 8Az áldozatnak a bõre, amelyet valaki elhoz a papnak égõáldozatul, legyen a papé. 9Minden kemencében sütött ételáldozat, minden serpenyõben vagy roston sütött adomány legyen a papé, aki felajánlja. 10De minden olajjal dagasztott vagy száraz ételáldozat legyen Áron összes fiaié, különbség nélkül. A kultusz fontossága csak Kr. e. 4. századtól nõ meg újra, amikor a Babilonból visszatérõ zsidók újjáépítik a jeruzsálemi templomot és Ezdrás – Nehemiás vezetésével restaurálják a kultuszt. Úgy tûnik ennek a reformnak az identifikálását szolgálja az un Papi kódex, ennek a folyamatnak egy sajátos fejlõdését találhatjuk meg Qumránban, ahol tiltakozásul a Makkabeus papok tevékenysége ellen egy egész közösség távolodik el a jeruzsálemi szentélytõl. Befejezés 35Ez volt Áronnak és fiainak a része az Úr számára készült áldozatból azon a napon, amelyen bemutatták az Úrnak mint az õ papjai. 36Az Úr törvénye kötelezi Izrael fiait, hogy ezt megadják nekik fölkenésük napján. Örök törvény ez minden utódotok számára. 37Ez tehát az égõáldozatnak, az ételáldozatnak, a bûnért való áldozatnak, a jóvátételi áldozatnak, a beiktatásnak és a közösségi áldozatnak a szertartása. 38Ezt parancsolta az Úr Mózesnek a Sínai-hegyen azon a napon, amelyen elrendelte a sínai pusztában, hogy Izrael fiai mutassák be áldozataikat az Úrnak. Az újszövetségben sajátos utalásokat találunk a Levitikusra és a rituális törvényekre, (keresztény közösségre utalások 1Kor 3,16-17 Ef 2,19-22 1 Pét 2,5-6, egyének ritéális szokásai 1Kor 6,19 2Kor 6,16) ezeknek legfontosabb eleme, hogy szimbolikus módon Krisztus lép a jeruzsálemi templom helyére a kereszténységben. Egészen különleges utalásokat találhatunk az Újszövetség utolsó prófétai könyvében a Jelenések könyvében (Jel 22,20). A zsidóságban is változás áll be a templom megítélésében, de ez a folyamat ott másként játszódik le, a rabbinikus zsidóságban Kr.u. 70 –tõl a templom lerombolásától kezdve – a templom helyébe a Tóra (Mózes öt könyve ) lép. Ennek ellenére tudunk kell, hogy az õskeresztények eljárnak a templomba (ld ApCsel) és a keresztény liturgia számos imát némi átalakítással átvett a templomi liturgiából és a zsinagógai liturgiából. ApCsel 2.fejezet A jeruzsálemi egyház élete 42<>Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban. 43<>Félelem fogott el mindenkit, mert az apostolok révén sok csoda és jel történt Jeruzsálemben. 44<>A hívek mind ugyanazon a helyen tartózkodtak, és közös volt mindenük. 45<>Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát szétosztották azok közt, akik szükséget szenvedtek. 46<>Egy szívvel-lélekkel mindennap összegyûltek a templomban. A kenyeret házaknál törték meg, s örömmel és egyszerû szívvel vették magukhoz az ételt. 47<>Dicsõítették az Istent, és az egész nép szerette õket. Az Úr pedig naponként növelte az üdvözültek számát ugyanott. Fontosabb ókeresztény irodalmi utalások a templomi és a rituális hagyományokra: Barnabás levél • a törvény szent – zsidó magyarázata nem megfelelõ. • kultuszkritika (Iz 1,11-13 Jer 7,22-23 Zsolt 51,19) a próféták és zsoltárszövegek felhasználásával az ókeresztény korban is folytatódik • Általános meggyõzõdés, hogy a tiszta szív az igazi áldozat az Istennek. Alexandriai Philón – zsidó rabbi a Levitikus törvényeit allegorikusan magyarázza, követõi nagy hatással voltak az alexandriai katekéta iskola keresztény tagjaira. Alexandriai Kelemen – követve ezt a módszert a Levitikus könyvének keresztény allegorikus magyarázatát alkotja meg. Órigenész – Homiliák a Levitikus-ról c mûvében – megkezdi a liturgikus elõírások keresztény spirituális magyarázatát, hogy a rítust a megszentelõdés egyik eszközének tekinthesse. A könyvel összefüggõ fogalmak Szent sátor, frigysátor: A Papi iratban a Salamon kora elõtti idõben a szentély (Vg: tabernaculum) középpontja. A Bibliában a szövetség (frigy) vagy a bizonyság, tanúság, megnyilatkozás vagy a találkozás sátra, ill. hajléka néven szerepel. A ’szövetség sátra’ elnevezésben a héberben nem a berit ’szövetség’ szó szerepel, hanem az edut ’bizonyság, tanúság’; így a fordításokban a szent sáror gyakran a bizonyság vagy a tanúság sátra; egyébként ez az elnevezés a szövetség törvényére (a 2 kõtáblára, ill. a Tízparancsolatra), valamint a szövetség ládájára is vonatkozhat. A szent sátorban volt a ládának és a 2 kõtáblának a helye. A megnyilatkozás vagy a találkozássátra elnevezés arra a kinyilatkoztatásra utal, amelyet Mózes a sátorban kapott (pl. Kiv 25,22). A sátor leírása: Kiv 26; 36,8–37. A szent sátor a szentélyre és a szentek szentjére oszlott; a 2 részt függöny választotta el egymástól. Magától értetõdõen bejáratát is függöny zárta el. – A jeruzsálemi Templom mint Jahve hajléka szintén viselhette a szent sátor nevet (Zsolt 15,1; 27,5; 61,5; 78,60; ApCsel 7,46; Jel 13,6; 21,3); a kifejezés fokozatosan teologizálódott az Újszövetségben az örök hajlék: Lk 16,9; földi sátrunk: 2Kor 5,1.4; vö. 2Pét 1,13 kk. Tisztaság A fogalom. A a tiszta és a tisztátalan szó olyan fogalmakat jelöl, amelyek a legtöbb ókori és mai primitív nép vallásában szerepet játszanak. Ez a tisztaság sem a fizikai, sem az erkölcsi értelemben vett tisztasággal nem azonos. A mágikus gondolatvilágban az a tisztátalan, ami veszedelmes erõkkel terhes, vagy ilyeneket szabadíthat fel, ezért kerülendõ (a modern néprajz tabuja, polinéz kifejezéssel). Tisztátalannak számítanak különféle emberek, tárgyak, állatok v. cselekvések (pl. a nõk havi vérzésük idején v. szülés után, a halottak, a kígyók). Vallásos gondolatkörben a tisztátalanság az istenséggel kapcsolatos: akadály, amely az embernek az istenséggel való kapcsolatát lehetetlenné teszi. Ez lehet merõben rituális, de erkölcsi tisztátalanság is. Sok régi vallásban mágikus tisztátalansággal fonódik össze az Isten szentsége elõtti félõ tiszteletre visszavezethetõ vallási tisztátalanság. B) A tisztátalanság és a szentség egymáshoz közel álló fogalmak. A szent is „fertõz” (= átterjed másra), mint a tisztátalan (Kiv 29,37; 30,29; Lev 6,11; Ez 44,19 és Lev 15,4–12.20–28; 11,31–40; vö. Ag 2,12 kk.); ezért a papnak szolgálata befejeztével le kell vetnie szent ruháját és mást kell fölvennie (Kiv 28,42–43; Lev 16,23 kk.; Ez 44,19). Amint az ember szent tárgyak érintésétõl tisztátalanná válhat (Szám 19,1–8: a vörös tehén hamujától; Jadajim III,4 kk.: a szt. könyvektõl), úgy megmosakodva meg is kell szentelõdnie, mielõtt az istenséghez közeledik; ennek jegyében a megtisztulás (= a tisztátalanságtól szabadulás) megszentelõdés (Józs 3,5; 7,13; 1Sám 16,5). Mégis, a ’tiszta’ inkább a feltételre, az elõkészületre vonatkozott, a ’szent.’ pedig arra a tényleges állapotra vagy méltóságra, amely az Istenhez közelítésre felhatalmazta az embert. Jahve, a szent Isten nem tûrhet el semmilyen tisztátalanságot; ezen alapszik Izraelben az összes olyan törvény és elõírás, amely a tisztasággal kapcsolatos (Lev 11,44 kk.; 19,2; 20,7; vö. 21,6–8.23; 22,2.9.32 kk.). Ebbõl következõen Izraelben a tisztasággal összefüggõ törvények lényegében vallási jellegûek. 1. A nemiséggel kapcsolatos jelenségek az antik és primitív gondolkodásmód szerint titokzatosak; veszedelmes erõkkel függenek össze, ezért tisztátalanná teszik az embert. 2. A halál – úgy látszik – a legrégibb idõkben még nem keltette úgy fel a tisztátalanná válástól való félelmet, mint késõbb. A kedves halottat megcsókolták (Ter 50,1), a házban v. a ház közelében temették el (1Sám 25,1); a királyok sírja közel volt a Templomhoz (1Kir 2,10; 11,43 stb.; vö. Ez 43,7); a háború Jahve ügye volt, ezért szentnek számított (Kiv 17,15; Bír 5,13.23). Késõbb azonban minden holttestet tisztátalannak tekintettek; 7 napra tisztátalanná vált, aki hozzáért v. belépett a házba, ahol feküdt; ugyanígy minden tárgy is abban a házban, ahol halott volt (Szám 19,11 kk.), sõt, estig még az is tisztátalanná vált, aki halottól tisztátalanhoz hozzáért (19,22). Ezért a naziroknak és a papoknak tilos volt tetemet érinteni (6,9–11; Lev 21,1–4); a fõpapnak még szülei holttestéhez sem volt szabad hozzáérnie (21,11). Hogy a tisztátalanná váltak újra tiszták legyenek, tisztítóvízzel kellett meghintetniük magukat (Szám 19,12 kk.). 31,19–21: A harcosoknak a csata után a 3. és a 7. napon meg kellett tisztulniuk, a ruhájukat is ki kellett mosniuk, csak így térhettek vissza a táborba. A sír érintése is tisztátalanná tett (19,16). Leölt vagy elhullott állat fogyasztásától vagy érintésétõl estig maradtak tisztátalanok; a tisztátalan állat hullájától minden tisztátalanná vált, ami csak kapcsolatba került vele (Lev 11,26–40). Ezek a törvények részint Izrael fiainak a halottak lelkétõl, a szellemektõl v. a démonoktól való félelmével magyarázhatók, akik ókori felfogás szerint a betegségek és a halál okozói voltak; de az is lehetséges, hogy egyfajta tiltakozás fejezõdött ki bennük a halottkultusszal szemben; vsz., hogy az élõ és életet adó Isten kultuszával nem tudták összeegyeztetni a halált és a romlás jelenségeit. 3. A leprának tartott bõrbetegségek tisztátalanná tettek; a beteget szigorúan elkülönítették (13,46; 2Kir 7,3; 15,5); megszaggatott ruhában kellett járnia, a haját kibontva kellett viselnie, a szakállát el kellett takarnia, és köteles volt kiabálni: tisztátalan! tisztátalan! (Lev 13,45). Ha meggyógyult, jelentkeznie kellett a papnál, hogy megállapítsa: valóban megszabadult-e betegségétõl (14). A lepra (talán a salétrom) a házat, a ruházatot tisztátalanná tette, ez esetben is a papnak kellett vizsgálatot tartania (13,47–59). Valószínûleg azért tekintették a leprát tisztátalannak, mert büntetésnek számított (Szám 12,9 kk.; MTörv 28,35; 2Krón 26,19–21), amellyel Isten a bûnösöket sújtotta (MTörv 28,35; 2Krón 26,20). 4. Az állatok és az ételek is lehettek tiszták és tisztátalanok (Lev 11,1–31; MTörv 14,3–10). Tisztátalan állatot nem volt szabad feláldozni v. „elsõszülött”-ként felajánlani (Ter 8,20; Lev 27,27; Szám 18,15–17); megenni is tilos volt. A növényi eledelek mind ~nak számítottak, de a gyümölcsfák termését az elsõ három évben „körülmetéletlen”-nek, vagyis tisztátalannak tekintették, a 4. évben pedig Jahvénak szentelték, vagyis kivonták a profán használatból (Lev 19,23–25). Ugyanígy tilos volt az újonnan termett gabonafélébõl is enni, míg az elsõ termést föl nem ajánlották (23,14). Az ember nem ehetett sem a nyáj szaporulatából, sem a föld termésébõl addig, míg az Istennek, aki a termékenységet adja, az õt megilletõ részt vissza nem adta (zsengeáldozat). A földek, a gyümölcsök és a szõlõskertek termését nem volt szabad teljesen, az utolsó szemig learatni, ill. leszedni; egy részt ott kellett hagyni a rászorulóknak (19,9 kk.; MTörv 24,19–22). Ez a szokás talán arra az elképzelésre vezethetõ vissza, hogy ha a föld szellemeinek juttatnak a termésbõl, akkor nem ártanak a következõ évben: jó termés lesz; a törvény ezt a szokást jótékonysággá alakította át. III. Jelentõsége. Izrael fiai sokkal elõbb megkülönböztették a tisztát és a tisztátalant, hogysem a törvényes megfogalmazódott volna, amely az õsi szokásokat és elgondolásokat szentesítette, egyszersmind azonban vallási jellegûvé is tette. A tisztaságra vonatkozó rendelkezésekkel a törvény Jahvénak, a szent Istennek népét akarta megszentelni (Lev 11,44; 20,7); nem a higiéné, de még csak nem is az erkölcsiség elõmozdítása volt a cél, ha némely rendelkezések súrolják is az erkölcs határát; így pl. azok, amelyek az ismeretlen tettes által elkövetett gyilkosság (MTörv 21,1–9) vagy a vérfertõzte föld (Szám 35,33) esetében elõírt teendõket rögzítik. A tisztasági törvények nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy Izr. fiai körében az egyistenhit fennmaradhatott, mert épp ezek révén különülhettek el az idegen népektõl (vö. Dán 1,8; Tób 1,11 kk.; Jud 10,5; 12,2); Isten törvényeinek számítottak, amelyek éppúgy kötelezték Izr. fiait, mint az erkölcsi törvények, úgyhogy olykor e hit hõsies megvallásához szolgáltattak alkalmat (2Mak 18–31; 7,1–41). Másfelõl a formalizmus veszélyei rejlettek bennük, és ez a zsidóságot a rituális tisztaság terén aggályosságba, szõrszálhasogatásba sodorta (judaizmus). Ez ellen a külsõségekre ügyelõ, közben azonban az erkölcsi szempontokat szem elõl tévesztõ formalizmus ellen már a próféták is erélyesen tiltakoztak (Iz 1,10–17; Jer 7,21–23; Oz 6,6; Ám 4,4 kk.; 5,21–25; áldozat); ugyanakkor a bölcsességi irodalom rendszerint hallgatott róla, és csaknem mindig az erkölcsi követelményeket hangsúlyozta (pl. Zsolt 15). Jézus a farizeusoknak és írástudóknak, akik tisztára mossák a pohár és a tál külsejét, belül pedig tele vannak rablott holmival és szennyel (Mt 23,25–28; vö. 23,23 kk.; Mk 7,1–13), szemére vetette ezt a formalizmust. Jézus a rituális tisztaságot nem sokba vette; csak az erkölcsi tisztaságot tartotta fontosnak (7,15). Ezzel elhatárolta az erkölcsit a rituálistól és a vallást megszabadította a külsõségességtõl és a rituális elemek túltengésétõl, ami a zsidóságot fenyegette és korlátok közé szorította. A tisztasági törvények „az erõtlen és esendõ elemek” (Gal 4,9), amelyek a zsidókat fogva tartották (vö. 4,3) és amelyektõl Krisztus felszabadított minket (5,1). A Krisztusban megvalósult üdvösség rendjében nincs semmi, ami önmagában tisztátalan volna (Róm 14,14; vö. ApCsel 10,15; 11,9). __________________________________________________ Septuaginta (rövidítése LXX, görögül "Μετάφραση των Εβδομήκοντα") a Héber Biblia görög nyelvû fordítása. Kr. e. 300 körül íródott, az egyiptomi Alexandria városában II. Ptolemaiosz egyiptomi uralkodó idejében. A Septuaginta a legrégebbi ismert görög fordítása az Ószövetségnek. A latin nyelvû elnevezés "hetven"-et jelent és arra utal – amint ál-Aristeia levele alapján alexandriai Philón írja –, hogy hetvenkét zsidó bölcs írta, akik a 12 zsidó törzsnek 6-6 képviselõje voltak. Egyes elméletek szerint Héber Biblia fordításának indítványozója II. Ptolemaiosz (285–246) volt, aki a zsidó kultúra iránti érdeklõdése miatt rendelte meg a fordítást. A fordítás elvégzésére Ptolemaiosz összesen hetven zsidó bölcset kért fel mindegyik zsidó törzsbõl. A fordítás eredetileg a "Hebdomékonta" nevet viselte. A zsidó bölcsek megérkezését követõen után néhány nappal az alexandriai könyvtár igazgatója, Demetriosz Phelereusz "kivitte õket hét stadionnyira a tengerbe nyúló és egy szigetre vezetõ töltésre, átment velük a sziget északi részébe, és bevezette õket egy tengerparti házba, ahol megfelelõ csendben és magányosságban dolgozhattak. Azután felszólította õket, hogy fogjanak hozzá a munkához… Az öregek rendkívül nagy szorgalommal és lelkesedéssel hozzá is fogtak, hogy elkészítsék a pontos fordítást, s naponta a kilencedik óráig dolgoztak. Azután testi szükségleteikrõl is gondoskodtak, s ebben a tekintetben bõségesen rendelkezésükre állt minden szükséges élelmiszer… a király asztaláról. Minden reggel elmentek a királyi palotába, köszöntötték Ptolemaioszt, azután ugyanazon az úton visszatértek, a tengerben megmosták kezüket és megtisztulva hozzáfogtak a munkához. Mindent összevéve, a törvények leírása és fordítása 72 napig tartott. Akkor azon a helyen, ahol a fordítást elvégezték, Demetriosz összegyûjtötte mind a zsidókat, és a fordítók jelenlétében felolvasta munkájukat. A gyülekezet megéljenezte a fordítókat és megdicsérte Demetrioszt is a fordítás ötletéért… Azután megkérték, hogy adja át elmélyedésre elöljáróiknak is a könyvet, s valamennyien, a papok és a legöregebb fordítók, valamint a közösség elöljárói, kifejezték azt az óhajukat, hogy a fordítás, mivel ily pompásan sikerült, maradjon így és ne változtassanak rajta semmit." A keletkezés történetét – Josephus Flavius: A zsidók történetében másként tudja. Szerinte a fordítás a diaszpórában élõ, a hébert már csak liturgikus nyelvként ismerõ és használó zsidóknak készült. A zsidó közösség reakciója a fordítása – A zsidó közösségek egészen a kereszténység elterjedéséig a Septuagintát használták a vallási rituálék során. A kereszténység megjelenése (Kr. u. I. század) után azonban a zsidó közösségek elvetik azt, – a fordítási hibák miatt – és a rabbik megalkotják a kanonikus Héber Bibliát. A fordítás nagy hibáira Órigenész mutatat rá a Hexapla (= hatsoros) címû mûvében. Órigenész arra is rámutat, hogy a Septuaginta tartalmaz olyan írásokat is, amelyek egyáltalán nem szerepelek az õáltala ismert zsidó kánonban. A Septuaginta jelentõsége - Az Újszövetségben található ószövetségi idézetek döntõ többsége a Septuagintából ered. A Septuagintának számos kézirata és kézirattöredéke maradt ránk a 4-10. századból.. A Tórát legalább hat különbözõ személy készítette, ennek ellenére szövege követi a TM szövegét. Meglepõ volt, hogy a qumránból elõkerült héber kéziratok többsége a LXX fordítás görög szövegét támogatta, (Kiadását P. Kahle készítette el 1941, újabb kiadása folyamatban van) amely beszédes információ az ókori héber szövegkritika teljesítményérõl, felvetve a Philonnál, J. Flaviusnál és Justinosz vértanúnál található eltérõ szöveghagyományok magyarázatának szükségességét. Ez az egyetlen kereszténység elõtti görög Ószövetség fordítás, ezt erõsítik meg a LXX kopt, etióp és latin fordításai is. A kereszténységet megelõzõ kéziratai 7Q1, 4QLXXleva-b. 4QLXXNum, 4QLXXDeut, Raylands papyrus Gk458 stb. A szöveg fordítóit liturgikus és apologetikus szempontok is vezették. A LXX szövegét Órigenész átdolgozta a Kr.u. 2.sz-ban a Hexaplájában, hasonlót tett Antióchiai Lukianosz is (312). Magyarországon három görög Biblia-kódex található a 10-12. századból, közülük a legrégibb a budapesti Egyetemi Könyvtárban van. Barnabás levele (130-138) A levél szerzõje, keletkezési körülményei. A Barnabás leveleként számon tartott ó keresztyén irat levélformájú rövid teológiai értekezés, mondhatni az elsõ keresztyén exegetikai traktátus. Semmilyen személyes vonatkozású kérdést nem érint, és nem tartalmazza a hagyományos bevezetõt és a záradékot. Maga a szerzõ sincs megnevezve. Tartalmát tekintve általános jellegû, és nem utal konkrét címzettekre. A levélforma tehát inkább csak stílus, és nem tényleges levél, mely két részre oszlik: az elsõ (1-17 fej.) elméleti, a második (18-21 fej.) gyakorlati jellegû. Noha a mûben nem találunk apostoli eredetre történõ utalást, a hagyomány a legkorábbi idõktõl Barnabásnak (Pál munkatársának) tulajdonítja. A negyedik századi Codex Sinaiticus az Újszövetség kanonikus könyvei között tartja számon, és rögtön a Jelenések könyve után közli. Alexandriai Kelemen (150-215) több idézetet is közöl belõle, és ezeket Barnabásnak tulajdonítja. Origenész a Szentírás könyvei közé sorolja, és egyetemes levélnek (kacolikh\ e>pistolh/) nevezi. Euszebiosz szerint a vitatott iratok, Hieronymus (†419) szerint az apokrifek közé tartozik. Az újkori és a jelenkori kutatás kimutatta, hogy a szerzõ nem lehet Barnabás, mivel a 16. fejezet világosan jelzi, hogy a levél a jeruzsálemi templom lerombolása után keletkezett (ld. Bar 16,3-4). Az allegorizáló írásmagyarázat alexandriai szerzõt sejtet. Alexandriai Philón hatása szintén érezhetõ. Ez talán magyarázatul szolgálhat ahhoz is, hogy a levél miért állt oly nagy becsben Alexandria teológusai között. Kelemen, Alexandriai (Titus Flavius Clemens), 140-150 k. Athén – 215 Kappadókia. Görög keresztény egyházi író, egyházatya, teológus. Itáliában, Görögországban, Szíriában, Palesztinában tanult, majd Alexandriába ment, ahol magániskolát alapított. 202 k. a Septimus Severus-féle keresztényüldözés idején Kappadókiába menekült. Etikai, teológiai mûveket és bibliamagyarázatot írt. ~ az elsõ keresztény tudós, aki a Biblia és a görög filozófia igazságai között megteremtette az összhangot. Szentírásmagyarázata Philón hatása miatt erõsen allegorizáló, de teológiai módszere példaszerû. Hüpotüposzeisz (Vázlatok) c. munkája a görög bölcselõk és a Biblia válogatott részleteihez írott kommentárvázlatok gyûjteménye. Egyéb mûvei: Protreptikosz (Intelem a görögökhöz); Paidagogosz (A nevelõ); Sztrómateisz (Szõnyeg); Eclogae Propheticae (Jegyzetek a prófétákhoz). Órigenész, latinul: Origenes, 185 Alexandria – 254 k. Tyrus. Görög nyelvû egyházi író. Az alexandriai egyház katekétikai iskolájának lett a vezetõje, kiváló filozófiai mûveltséggel rendelkezett, jól ismerte a Szentírást. Palesztinában szentelték pappá, mire az alexandriai püspök haragjában kiközösítette. ~ Caesareában teológiai iskolát nyitott és a keresztény közösségnek prédikált. A Decius-féle üldözésben börtönbe vetették, a császár halála után szabadult. Rengeteg mûvet írt, amelyek nagyrésze elveszett. Részt vett a 2. konstantinápolyi zsinaton, Justinianus parancsára eretnekként elítélték. Fiatalkori mûve, a Peri arkhón az elsõ szisztematikus teológiai összefoglalás, ebben fejtette ki egzegetikai elveit, amelyek szerint a Szentírásban a szó szerinti értelmen kívül a spirituális értelmet kell keresni, hogy az egész Szentírást értelmezni tudjuk. A szentírástudomány terén nagy alkotása a Hexapla, amelyben hat oszlopban állította egymás mellé a Szentírás héber szövegét és görög fordítását. Egzegetikai mûveit kommentárok vagy homíliák formájában alkotta meg, de jórészük csak töredékesen maradt fenn. Hosszabb részek maradtak meg János és Máté evangéliumához, valamint a Római levélhez és az Énekek énekéhez fûzött kommentárjából. Mózes és Józsue könyveirõl szóló homíliái a középkori szerzetesek között voltak népszerûek.

Eseménynaptár

December 2019
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
 
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31