Jézus életének forrásai és a kutatás

Jézus életének forrásai – A kanonikus evangéliumokat mint forrásokat a történészek elfogult tanúknak tekintik, mivel ezek „a Jézusban hívõk dokumentumai” de ma már világosan látjuk, hogy ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy történetileg értéktelenek. Zsidó források között tartjuk számon Josephus Flavius (K.r.u. 93-93) Zsidó régiségek c mûvében (XX.9.1.) Jakabról Jézus testvérérõl ír sorokat, melyek csak közvetve utalnak Jézusra. A Testimonium Flavianum-nak nevezzük a Zsid Régiségek könyvében ( XVIII.3.3. 63-63) található konkrét utalást Jézusra. Ezt egyesek keresztény betoldásnak tekintették, de talán inkább Josephus szarkasztikus megjegyzése Jézusról, aki õ „nem is embernek hanem Isten fiának” látszik megnevezni. A pogány források – például Tacitus, 110 körül, Annnales 15,44 – tud arról, hogy a keresztényég Krisztustól ered, aki Pontius Pilatus procurátor uralkodása alatt halt meg. Suetonius a római zavargásokról ír (Claudius 25.), utalása a zavargások kiváltójára bizonytalan. Ifjabb Plinius 111–113 között a keresztényekrõl írt, akik „himnuszt énekelnek Krisztushoz mint istenhez” (Levelei 10.96), vagyis a pogány szerzõk Jézus Krisztus létezésérõl és Pilátus általi keresztrefeszítésérõl tudnak. Neve a Yesua név rövidített változata, ez ismert névképzési forma, Nagy Heródes (Kr. e. 37–4) uralkodása vége felé, születése kb. Kr. e. 6–4 között (a datálásra nézve ld. Dionisius Exeguus). Anyja Mária, nevelõapja József. A születésérõl tudósító források folklorisztikus eredetûek, és történeti értékük meghatározásánál figyelembe kell venni, hogy erõsen teológizáltak. Jézus életének elsõ 30 évérõl nem sok adat van a kánoni forrásokban, leszámítva a 12 éves Jézus templomi epizódját. Foglalkozására nézve ács, fiútestvérérõl Jakabról és Józsefrõl, Józsefrõl és Simonról megemlékeznek az evangéliumok (Mk 6,3, Mt 13,55), valamint név nélkül lány testvéreirõl is. Az evangélium szövegébõl nem világos, hogy féltestvérekrõl, vagyis József elsõ házasságából származó gyermekekeirõl, vagy unokatestvérekrõl van-e szó. Egy biztos, Jézus rokonai nem követték õt (Mk 3,21.31–35, Jn 7,5, Jn 2,12) és nem voltak tanítványai. Jézus testvérei házasok voltak (1Kor 9,4), Jézus viszont nõtlen volt, talán a prófétai hivatás bizonyítékaként. Földi életében laikus személynek tartották és lekicsinyelték. Az, hogy rabbinak szólították, nem jelentette azt, hogy zsinagógát vezetett vagy hivatalosan elfogadott tanító lett volna. Iskolázottsága homályban marad, a „rabbi” címet az írásban való jártasságként, megtiszteltetésként kapta. Lk 4,16–21 szerint Jézus tudott írni, valószínûleg arámul beszélt, bár Galileában a parasztok tudtak görögül is egy kicsit. Nyilvános mûködésének kezdete: Kr. u. 29, Tiberius uralkodásának idején keresztelõ János mûködése idején (Zsidó Régiségek XVIII. 5.2. § 116–119). Nyilvános mûködésének egy része János mûködésének idejére esik, Péter, András, Fülöp, János tanítványai közül pártolnak hozzá (Jn 1,35–51). Kezdetben Jézus is, mint János a bûnbánati prédikáció melett alkalmazta a keresztséget is (Jn 3,22. 4,1), talán rivalizáltak is követõik egymással. (Jn 3,22–30, vö. Mk 1,14). Igehirdetésének kulcsfogalmai az Isten országa, a megtérés, a bûnbánattartás. Legsajátosabb igehirdetõi stílusa a példázatai (másál héb.), olyan talányos beszédek, amelyek a hagyományos zsidó oktató és bölcsességi irdalom részei voltak korábban is. Örömét lelte, ha együtt lehetett a maga korának leértékelt „vallási söpredékével”, vámosokkal és bûnösökkel, bár nézeteiket nem osztotta, azt hirdette Isten ezeket akarja felemelni. Tanítványait nem kötelezte böjtölésre (Mk 2,18–20), ezért falánk és részeges jelzõvel illették ellenfelei (Mt 11,29). Csodái egyaránt voltak eszkatológikus jelek, és tanító prófétai tettek, az ezekrõl való tudósításokról nem leválaszthatók a tanítások (Mk 3,20–30). Csodáinak pogány párhuzamait nem sikerült kimutatni, mert nem egyszerûen jótettek voltak, hanem egyben Isten gonosz felett aratott gyõzelmének jelei is. Jézus szavai és tettei harmóniában vannak, és nem választhatók el egymástól. Minden igyekezete arra irányult, hogy ne megszüntesse, hanem bensõvé tegye az ószövetségi törvényt. Az elõírások helyett a szív törvényére apellált (Mt 5,21, 22.27–28). Mûködését határtalan felebaráti szeret és irgalom járta át (Mk 12,28–24, Lk 10,25–37, Mt 5,38–42), szeretete még ellenségeire is kiterjedt (Lk 6,27–28, 32–36). A zsidó pártok egyikéhez sem kapcsolódott, a farizeusok egész nyilvános mûködése alatt provokálták, mégsem voltak jelen elítélésénél, mert halálát nem helyeselték. Tanítványai egy része Isten országáért egy idõre elhagyta családját, vele vándorolt és osztozott küldetésében. Néhányukat név szerint hívta (Mk 1,16–20, Mt 9,18–21, Jn 1,43). A tizenkettõnek fontos szerepe van mûködésében, annak ellenére, hogy személyes tetteik jórészt homályban maradtak az evangéliumi tudósításokban, és csak Péter, András, Jakab, János, valamint az iskarióti Júdás személyérõl tudunk meg többet az evangéliumokból. Tanítványait misszióba küldte (Mk 6,7–13, Lk 9,1–6, 10,1–16). Volt Jézusnak egy tágabb „baráti” köre is (72 tanítvány), akik támogatták õt (Lk 10,38–42, Mk 14,3–9, 14,12–16). Õk segítették mozgását Galileában és Jeruzsálemben, õrizték a róla szóló hagyományokat. Küldetése nem szólt a pogányokhoz, de idõnként érintkezett velük (Mk 5,1–20, 7,24–30, Mt 8,5–13, Lk 17,11–19). Személyét nem lehet elválasztani üzenetétõl, Jézus teljesen feloldódik küldetésében, amely mindig másokra irányult. Egyedülálló istenélményének kifejezõdése az Abba, Atya megszólítás. Isten közelségét mélyen megtapasztalta, mindvégig bensõséges kapcsolatban volt vele. Úgy beszélt róla, mint az „én Atyám”, és az imádságban is központi szerepet kapott nála (Lk 11,2–4). Jézus tiszteletbeli címeinek sokasága annak a jele, hogy nem tudták a maga korában besorolni a „megfelelõ” kategóriába. A messiás címet leginkább rá alkalmazzák (Lk 4,16–21), de amikor Péter messiásnak nevezte, Jézus nagyon tartózkodó volt (Mk 8,29, Lk 9,20, vö. Mt 16,16–19). A Dávid fia címen gyakran szólították (Mk 10,47–48), tanítványai ilyen értelemben gondolták messiásnak. A fiú, vagy Isten fia mondások életében elképzelhetõk, de nem pogány értelemben. A legvitatottabb cím az „Emberfia” (bar (e) nasa), de még inkább vitatott, milyen értelemben használták, a Dán 7,14 eszkatológikus messiási cím értelmében-e, vagy csak egyes szám harmadik személyben beszélt magáról. Feltehetõen elõre látta erõszakos halálát és teljesen szabadon elfogadta azt. Hogy ez éppen a pászka-ünnepen történt, valószínûsíti, hogy sorsának vallási jelentõséget tulajdonított. Ennek történeti megítélése azért nehéz, mert a szenvedés történetét rögzítõ evangéliumok minden tudósítást teológizálnak és természetesen az õ elõadásukban a szenvedéstörténet a megváltó halála, üdvösséget szerzõ „helyettesítõ szenvedés”. Annyi biztos, hogy Jézus nemcsak életét, hanem halálát is teljesen eszkatológikus távlatba helyezte és élte meg, illetve a gonoszság elleni küzdelem részének fogta fel. (Mk 8,32–33). Az utolsó vacsora (Niszán 14, csütörtök) történeti tény, Jézus tudta, hogy tanítványi közül ki fogja elárulni, az étkezés elején és végén a kenyérhez és a borhoz fûzött szavaiban utalt közeli halálra (1Kor 11,23–26, Mk 14,22–25, Mt 26,26–29, Lk 22,15.20), és arra is, hogy önkéntes halálát a bûnökért való engesztelõ áldozatként fogta fel. Elfogása a Getszemane (Olajprés) nevû kertben történt, Júdás segédletével. Tárgyalásának részletei homályosak. Tudunk egy éjszakai tárgyalásról Kajafás (Kr. u. 18–36) elõtt, ez a kihallgatás hajnalig tartott, feltehetõen ezt követte a szanhedrin ülése, amely valószínûleg nem volt hivatalos kihallgatás. A Pilátus (Kr. u. 26-36) elõtti meghallgatás egy meghozott ítélet birtokában történt, és az ott felhozott vádak a politikaiak voltak, szemben a korábbi vallási vádakkal, amelyek a fõtanács elõtt hangzottak el. A „Zsidók királya” vádpont eredete a „titulus crucis”, vagyis a kereszt felirata. Mivel az eljárás alatt Jézus legyengült, a keresztgerenda vitelére Simonra, Alexander és Rufus fiára bízták, aki az õsegyház prominens tagja lehetett (Mk 15,21). A keresztre feszítés a „Koponyák hegyén”, a Golgotán történt, viszont nem világos, hogy Jézust kötözték-e vagy szögezték a keresztre (Lk 24,39, Jn 20,20, 25,27). Jézussal együtt két rablót is keresztre feszítettek. Az ünnepre való tekintettel siettették halálát. Mivel közeli rokonai nem voltak jelen, ezért minden ünnepélyesség nélkül temették el, csupán néhány galileai nõ kísérte. A sírt lepecsételték, a sírhoz õrséget állítottak. Mária Magdolna az egyetlen nõi tanítvány, aki a keresztnél és a sírnál is jelen volt. Jézus feltámadásának ténye történelem feletti, ezért a legelsõ tudósítások az üres sírról szólnak, és rögzítik az ehhez kapcsolódó kora-keresztény hagyomány magyarázatait (1Kor 15,5–8). A tanítványok töretlen hitének kiváltója nem Jézus tanítása vagy csodái, hanem feltámadása volt. Jézus-élete-kutatás – Az ókorban nem beszélhetünk valóságos Jézus-élete-kutatásról. Ha mégis, akkor ez kimerült abban, hogy az evangéliumok adatait igyekeztek egyeztetni egymással, vagy harmonizálni. Tatianos Diatesszaronjában történik erre szövegszerû kísérlet is, illetve Augustinus 400 k. kelt De Consensu evangelistarum c. egzegetikai magyarázatai igyekeznek feloldani ezt az ellentétet. A szépirodalomban az elsõ kísérlet Juvenculus Evangeliorum libri V. sive Carmen Paschale (330 k.). A középkorra Jézus életének epikus és drámai bemutatása jellemzõ, Heiland, Weissenburgi Ottfried, vagy az ún. Ezo-ének, amely a szenvedõ Krisztust mutatta be. Jézus életének szépirodalmi formában történõ bemutatása Pseudo-Bonaventurától kezdõdik az ismert írása Meditationes passionis Christi; Devote meditatione sopra la passione del nostro Signore (Keletkezési ideje bizonytalan 1400–1600k) az elsõ jelentõs példa erre. Szokás még beszélni a szépirodalmi Jézus élete feldolgozás kapcsán Szász Ludolf Vita Jesu Christi e quator …, Simon Cassia munkájáról, vagy a De Gestis Domon libri… , mûvérõl, amely többek között Joyolai Ignácra és a jezsuita meditációra gyakorolt nagy hatást. Sokan ismerik Hieronimus Xavier Histora Christi persince sonscripta. címû mûvét is. Még a reformátor Osiander (1498-1552) is kritikai vizsgálódás nélkül mutatta be Jézus életét a maga evangélium-harmóniájában. A felvilágosodás kapcsán a hamburgi orientalista, Reimarus (1694–1768) Apologia oder Schutzschfirt für den venünftigen Verehres Gottes c. munkája, amelybõl Lessing G. E. állította össze a Wolfenbütteli töredékeket (Bonn 1774–1778), melyet csak Reimarus halála után adtak ki. Ebben a szerzõ Jézust a jövõre orientált politikai messiásnak értelmezte, akinek halála után a tanítványok találták ki a visszatérését és legendásan mutatták be mesterüket. Reimarus ellen J. S. Semler írt egy válasziratot (1780), amelynek érdekességét csak a mai Qumrán-kutatások után tudjuk értékelni, ebben ugyanis Jézust esszénusnak tüntette fel. Bahrdt C. F. és Venturini K. H. (1768-1849) ennek nyomán Jézusban szintén egy esszénus szektához tartozó tanítót látott, és Jézus csodáit természetes módon magyarázta. A többi racionalista is hasonlóképpen tett. Hess J. J. (1741-1828), Reinhard (1753-1812), Herder J. G. (1744-1803), de különösen Paulus H. E. G. (1761-1851) tagadta Jézusnak minden természetfeletti vonatkozását. Schleiermacher F. E. D. (1768-1834) tartotta az elsõ akadémiai elõadást Jézus életérõl (Das Leben Jesu. Bonn 1864). Ennek ellenirata lett Strauss D. F. Der Christus des Glaubens und der Jesus der Geschichte (Bonn 1865), ebben az írásban a szerzõ elkülönítette a hit Krisztusát a történet Jézusától. Vagyis elkülönültek a tények a tanítványok érzelmei által átszínezett elbeszéléstõl. Miután Strauss megjelentette a Das leben Jesu kritisch bearbeitet c. munkáját (Tübingen 1835), amelyben a hegeli vallásfilozófia hatása alatt elemezte és alkalmazta Jézus életére a mítosz-fogalmat, a folyamat megállíthatatlan lett. Nem tagadta ugyan a Jézusról szóló tudósítások történeti értékét, de azokat mitologikus beszámolóknak minõsítette. Ezzel a Jézus életérõl szóló vitairodalom szinte beláthatatlan méreteket öltött. Albert Schweitzer a maga mûvében kb. 60 Jézus-életrajzot számlált össze. A figyelem egyre inkább a források kritikai vizsgálatára terelõdött: Baur F. Ch. Kritik des Johannes Evangelium címû tanulmányában (Tübingen 1844) János evangélium történelemszemléletét és történeti értékét kritizálta. Az írások kritikája a kánon kritikus vizsgálatához vezetett Weisse Ch. H. (Das Leben Jesu kritisch und philosophisch bearbeitet. Lipcse 1838), Holtzmann H. J. (Die synoptische Evangelien. Lipcse 1863), Weizsacker K. (Gotha 1864), utóbbiak az evangéliumok történeti forrásértékének különbségeit vizsgálták. A legnagyobb hatású azonban a francia Renan E. Jézus élete c. munkája lett (Paris 1863). Talán az is hozzájárult népszerûségéhez, hogy német és francia nyelvterületen 1900-ig 87 különbözõ cáfolata született, és hasonló mértékû reakciók keltek az olasz irodalomban is. (ld. Schweitzer i.m. 635.). Renan számára a természetfölötti csupán legenda, az általa készített Jézus-élete így többé-kevésbé szentimentális regény lett, amelyben Jézus egy kedves rabbiként jelent meg, akinek személyiségét a szerzõ igyekezett pszichológiai módszerrel rekonstruálni. Érdekes módon azonban Renan (1823-1892) azt igazolta, amit nem akart, hogy ti. lehetetlen elfogulatlan Jézus-életrajzot írni. Ezt követõen a Márk-evangélium értékelõdött fel mint a Jézus életérõl szóló elsõ forrás. Schenken D., Keim K. Th., Hase K. A., Holtzmann H. J., Weiss B. vagy Beyschlag W. úgy vélték, hogy Jézus mély értelmû gondolkodó volt, aki a saját korában akarta megvalósítani Isten országát. A vallástörténeti iskola (Hilgenfeld A., Pfeidere O.,. Weiffenbach E. W, Baldenspenger W., Eveling O., Gunkel H., Bossuet W.) Jézus korának vallási képzeteire, fõleg az apokaliptikus gondolkodásra hívták fel a figyelmet. Emiatt szentelte munkásságát Weiss Jézus Isten országa-prédikációi vizsgálatának (Göttingen, 1892.). A. Ritschl azonban felfedezte, hogy Jézus tanításának lényeges alkotóeleme az eszkatológia, és erre építette Schweitzer is a maga vizsgálatát, a Skizze des Leben Jesu c. munkájában (Tübingen 1901). Reimarustól egészen Wrede kutatásáig általános volt, hogy az eszkatológia vizsgálatánál Jézus galileai missziós beszédébõl indultak ki (Mt 10,5sköv). Ekkor nyilvánítja ki Jézus, hogy hajlandó magára venni a szenvedés terhét, és az Emberfia majd késõbb tér vissza országába. Schweitzer érdeme, hogy bírálta Wrede tanítását a messiási titokról (vö.: Das Messiasgeheimnis des Markusevangelium. Göttingen 1901). Nyilvánvalóvá vált, hogy a Márk-evangélium sem naiv történeti tudósítás Jézus életérõl, mint ezt a liberális Jézus-élete-kutatók korábban gondolták, hanem az õ tudósítását is átszínezi a közössége hite. Annak ellenére, hogy ezt megállapították, a továbbiakban Schweitzer és a vallástörténeti iskola nem foglalkozott ezzel, hanem csak Jézus igehirdetésének hellenista elemeit vizsgálta, elõszeretettel koncentrálva a Küriosz–Krisztus cím vizsgálatára. Gunkel formatörténeti vizsgálata, valamint M. Dibelius (Die Formgeschichte des Evangeliums. Tübingen 1919) és Bultmann R. is csak azzal foglalkozott, hogy a történeti Jézust bemutató evangéliumok mûfajai milyen történeti közegre, „Sitz im Lebenre” vezethetõk vissza. Azt állapították meg, hogy a Jézusról szóló igehirdetés a hit fényében íródott. Schmidt K. L. Rahmen der Geschichte Jesu c. mûvében (Berlin 1919) azt vizsgálta, miként változnak a Jézus életére vonatkozó kronológiai és topológiai utalások. Azt állapította meg, hogy az evangélium szerkesztése kapcsán ezeket az információkat a szerkesztõ módosította. Történeti értelemben tehát az adatokat alárendelte a kerigmatikus (igehirdetõi) célnak, emiatt ezekbõl az adatokból ma már nem lehet Jézus életét történetileg hitelesen rekonstruálni. Ezzel véglegessé vált a szakadás „a történet Jézusa” és „a hit Krisztusa” között. (KAHLER, M., Der sogenante historische Jesus und der geschichtliche biblische Christus. Lipcse 1892). Hegel egzisztenciál filozófiája hatására ugyanez a kifejezés megtalálható Bultmannál is, meg volt gyõzõdve, hogy a mitológizált krisztológia az Újszövetség objektivációjának terméke. Nem a tények, hanem a tények hogyanja érdekelte az evangélistákat, vagyis az, hogy Jézus radikálisan meghirdette Isten akaratának beteljesítését (Dibelius M.). Vagyis a Jézusról szóló igehirdetés csak az õskeresztény közösség véleményét közli. A tanítványokat az mozgatta meg, ami üzenetében éppen aktuális volt, ezt rögzítették, ezért Jézus csak a végidõ jele lett igehirdetésükben. A további protestáns kritikusok vizsgálták azt is, hogy Jézus az „Én” szavakban hogyan mutatkozik be. (BORNKAMM, G., Jezus von Nazareth. Stuttgart 1956). Bultmann szerint Jézus döntésre hív fel, E. Fuchs viszont azt állítja, hogy ezt eltitkolja különösen a vámosok és a bûnösök elõtt. Ebeling G. szerint a Jézusi krisztológia indirekt, Conzelmann H. viszont azt állítja, hogy a Jézus-hitben a tanítványok Istennel kénytelenek konfrontálódni. Jézus igehirdetése a történetiség részét képezi, vagyis a tanítása nélkül pusztán az eseményekbõl nem rekonstruálható a Jézus-kép (Conzelmann). Jézus önértelmezése és a húsvét utáni igehirdetés Jézusról egységben van (Robinson J. M.). Ezzel szemben viszont E. Sauffer azt állítja, hogy a Jézusról szóló igehirdetés egészen más irányba megy húsvét után, számára a húsvét utáni „Én vagyok” (Mk 14,52) kijelentés rokon a Kivonulás könyve kinyilatkoztatásával. A német Jézus-élete-kutatók állításaihoz képest a francia és az angol kutatók (Goguel M.) konzervatívaknak látszanak. Ma már olyan túlhaladott és alaptalan nézetekkel, mint amilyet Bauer B., Kalthoff A. vagy Derews A. képviselt – akik alapvetõen tagadták Jézus létét vagy Jézust patologikus személyiségnek igyekeztek feltüntetni – senki sem foglalkozik. A Jézus életével kapcsolatos események megjegyzésének folyamatát és a szóbeli forrás kialakulásának feltételeit J. Dunn D: G. tanulmányozta legbehatóbban. A katolikus Jézus-élete-kutatás: A korai 19. sz.-i mûvek a kritikák cáfolatai akarnak lenni, anélkül, hogy a forráselméleteket figyelembe vennék: Schegg O. (Fankfurt 1874–1875), Neumann P. (Prága 1875–1877), Grimm J. (Regensburg 1876–1899), Sepp J. N. –Haneberg D. (Mainz 1898), Camus E. P. (Párizs 1883), Felder H. (Padenborn 1911–1914), Grandmaison L. de (Párizs 1941, az õ mûve 23 kiadást ért meg!), Sckinberger J. (Marburg 1915–1929). Az evangéliumok forráskutatásainak eredményeit fokozatosan elfogadták a katolikus szerzõk is: SCHELL, H., Christus. Mainz 1903; ADAM, K., Jesus Christus. Düsseldorf 1949; GUARDINI, R. Der Herr. Würzburg 1959; RICCIOTTI, J., Das Leben Jesu. Basel 1949. A forráskutatások eredményeinek elismerése ellenére e szerzõk mégis inkább Jézus küldetésének és személyének összegzésére törekedtek. A fõ kérdés az üdvösség történetének folytonossága volt, a hit és a történelem kapcsolata, a történeti objektivitás és a kérügma kapcsolata. De nagy kérdés maradt az is, hol végzõdik a kérügma és hol kezdõdik a mítosztalanítás és a szubjektivizmus? Zsidó Jézus-életrajzok: A zsidó Jézus-élete-kutatás reprezentatív alakja J. Klausner (Zsidó Jézus, németül: Jeruzsálem 1922, Berlin 1952, magyarul: Bp., 1993), aki sokkal pozitívabb képet fest Jézusról, mint a Talmud – és fõleg erkölcsi tanítását értékeli fel –, úgy tekint rá, mint hiteles zsidó tanítóra, akinek az élete tragédiába torkollt. Szerinte Jézus tanításának hellenizálását, filozófiai elemzését viszont a tanítványok végezték el. A leghíresebb zsidó Jézus-kutatók, Buber M., Flusser D., Schalom Ben-Chorin, Naueshner J., Kai Kjaer-hasen, Levison, N. P. Jézus zsidó identitását hangsúlyozzák, elfogadják testvérnek, mesternek, rabbinak, karizmatikus tanítónak, de nem fogadják el természetesen Isten fiának, messiásnak, megváltónak. A vita összefoglalását ld. Lapide P. –Luz U.: A zsidó Jézus címû könyvében (Bp. 1994). A qumráni irodalom fényében és az elsõ századi Júdaizmus fényében Vermes Géza mutatta be a legérdekesebben Jézust. Irodalom: NEUSNER, J., Judaism in the Beginning of Christianity Philadelphia 1984; KLAUSNER, J., Jesus von Nazareth. Berlin 1934; BEN CHORIN, S., Bruder Jesus: Der Nazarener in jüdischer Sicht. München 1967; LAPIDE, P., Ist das nicht Josephs Sohn Jesu im heutigen Judentum. München 1976; NEUSNER, J., A Rabbi talks with Jesus. Doubleday 1983; KJAER-HASEN, K., The Death of a Messias. Jerusalem 1944; LEVISON, N. P., Der Messias. Stuttgart 1994; MÜLLER, P. G., Bibel und Christologie. Suttgart 1987; KÜMMEL, W .G., Vierzig jahre Jesusforschung 1950-1990. Weinheim 1994; SCHWEITZER. A., Geschichte der Leben-Jesu-Forschung. München – Hamburg 1966; SCHRIERSE, F. J., Christologie. Düsselfodrf 1980; THEISSEN, G. – MERZ, A., Der historsische Jeus. Göttingen 1996; ANDERSON, C., Critical Quests of Jesus. Grand Rapids 1969; uõ., The Historical Jesus: A continuing Quest. Grand Rapids 1972; HENGEL, M., Jeus Revolutionar? Stuttgart 1970; BULTMANN, R., Jesus. München – Hamburg 1926; BORNKAMM, G., Jesus von Nazareth. Stuttgart 1957; STAUFFER, E., Jesus. Gestatlt und Geschichte. Bern – München 1957; SCHWEIZER, E., Jesus Christus in Vielfaltigen zeungis des Neuen Testaments. Hamburg 1968; BRAUN, H., Jesus – der Mann aus Nazareth und seine Zeit. Stuttgart 1969; BETZ, O., Was wissen wir von Jesus? Wuppertal – Zürich 1992; LOHSE, E., Die Geschichtgre des Leidens und Sterbens jesus Christi. Gütersloh 1964; WINTER, P., On the Trial of Jesus. Berlin – New York 1974; KERTELGE, K., Der Tod jesu Deutungen im Neuen Testament. Freiburg, 1976; uõ., Der Prozess gegen Jesu Historische Rückfrage und Thologiscehe Deutung. Freiburg, 1998; SCHUBERT, K., Jesus im Lichte der religionsgeschichte des Judentum. Wien 1973; SANDSERS, E. P., Jesus und Judaism. London 1985; SCHWEIZER, E., Jesus das Gleichnis Gottes… Tübingen 1972; FLUSSER, D., Jesus mit Selbstzeugenissen und Bilddokumenten dargestetlt. Hamburg 1968; VERMES G., Jesus the jew. London 1973; VERMES G., Jesus and the World of Judaism. London 1983; SANDERS, E. P., The Historical Figure of Jesus. London 1993; BECKERE, J., Jesus von Nazaret. Berlin 1996; GNILKA, J., Jesus von Nazaret Botschaft und Geschichte. Freiburg 1993; SCHNACKENBURG, Die Person Christi im Spiegel de vier Evangelien. Freiburg 1993; BERGER, K., Wer war Jesus wirklich? Stuttgart 1995; SCHÜRMANN, H., Jesu Abendsmahlshandlung als Zeichen für die Welt. Leipzig 1970; Schürmann, H., Jesus. Gestalt und Geheimnis. Padenborn 1994; HEILIGENTHAL, R., Der Lebernsweg Jesus… Stuttgart 1994; HOPPER, R., Jesus. Von der krippe an dern Galgen. Stuttgart 1996; MARSCHAL , I. H. I., Believe in the Historical Jesus. Grand Rapids 1977; ROBINSON, J. M., A new Quest of the Hisroical Jesus. London 1959; VERMES G., Jesus the Jew. Philadelphia 1981; DUNN, J. D. G., Jesus Remembered. Grand Rapids – Cambridge 2000; CROSSAN, J. D., The Historical Jesus. The Life of a Mediterranean jewish Peasant. San Francisco – California 1991.

Eseménynaptár

December 2019
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
 
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31