Apokrifek

Mik azok az Apokrifek? Probléma Korábban csak a teológiai tanfolyamok hallgatói tudták, de egyre többet lehet hallani az Apokrif iratokról. Különösen mióta a Telosz kiadó gondozásában megjent a Csodás evangéliumok illetve Az apostolok csodálatos cselekedetei. Korábban csak Vanyó László Ókeresztény írók 2. kötetének címében lehetett olvasni az Apokrifek címszót és az ott közölt 26 irat teljes vagy töredékes fordításából azt gondolhatta az ember ennyi írásról van szó. Pedig mintegy 60 ószövetségi és 90 evangéliummal kapcsolatos újszövetségi, 14 Apcselhez hasonló valamely apostol cselekedeteirõl szóló iratot ismerünk, ezenkívül 16 levélrõl és 23 apokalipszisrõl tudunk. Ez összesen 203 irat, ezek mindegyike magyar fordításban soha nem jelent meg. Elõször Raffay Sándor Evangélikus professor 1905-ben adott ki néhány Apokrif fordítást magyarul. A hivatalos egyház üldözte? Sokan úgy élik meg az apokrifekrõl való tudósításokat, hogy a hivatalos, kánoni Biblia mellett létezett egy másik, nem hivatalos, titkos, elitélt Biblia is, amirõl a keresztény egyházak nem akarnak tudomást venni. Valójában nem errõl van szó, hanem a zsidó és keresztény vallási irodalom sokkal tágabb és összetettebb, hogy az maradéktalanul benne lenne a kánon által lehatárolt, a hivatalos tantételek forrásául szolgáló és a keresztény közösségekben terjesztett Biblia kánoni könyvei között, melynek szövegeit a liturgiában is naponként használtak. A zsidó és keresztény vallási irodalomnak van egy olyan része, amelyet kétségtelenül nem került bele a kánoni vita utáni megszilárdult gyûjteménybe a Szent Bibliába. Ennek ellenére vallási csoportok és ünnepek életben tartották ezeket a mûveket. Még azt sem mondhatjuk el, hogy üldözték ezeket az iratokat, inkább ismeretük nem volt általános és nem mindenki által elfogadott írásokról van szó. Azonban az iratokban szereplõ szemlélet fõleg a 2. századi írások képzelet világa, számos esetben befolyásolta a zsinati formulákat, és most is háttérként szolgál a kánoni írások képzet világának megértésre. Miért hasznosak? Tanulmányozásuk azért hasznos, mert színesebb képet mutat a népi vallásosság és a már elfeledett vallási csoportok elképzeléseirõl, néhány esetben az eretnekek gondolkodásáról. A helyes keresztény tanítás ebben az apokrifek által is befolyásolt szellemi közegben fejlõdött ki, ezért eszme-történetik, kultúrtörténeti szempontból igen hasznos a tanulmányozásuk. Számos apokrif írat képzetvilága megjelenik a Mária kultuszban és a bibliai képzõmûvészetben, a középkori prédikációkban és a szentek legendáiban háttér motívumként vagy kölcsönzött átvett történetként. Sok esetben a vallási néprajz egy-egy történetet az invenciózus népi fantáziának tulajdonít, pedig a hatásos népszónokok tudatosan, vagy akaratlanul átörökítették az apokrifek képzelet világát és ez szolgált indítékul a népi fantáziának. Mindezek miatt a reformáció óta egyre intenzívebben fordulnak az apokrifek szövegének megismerése felé, hagyományozásuk történetét egyre többen kutatták. Jelentõségüket sok esetben szélsõségesen ítélték meg. Kutatás történet Magyarországon legismertebb Vanyó László kiadásában, az Ókeresztény írók 2. kötetében megjelent munka, melyben csak a 2. századi, vagyis a legkorábbi aporifekkel foglakoznak a fordítók. Igaz a bevezetõ megjegyzi a 4. században is keletkeztek Aporifek, én még hozzá tenném késõbb is. Ebben a kis összefoglalóban nemcsak az elsõ és második századi apokrifekkel foglalkozunk, hanem kitérünk a középkoriakra is ugyan a teljesség igénye nélkül, de mégis átfogó ismertetésre törekszünk. A szövegek egy része megjelent már magyar for¬dításban is. Az összeállításnál a vezérfonalunk fõleg a két legjobb gyûj¬temény M. ERBETTA és J. H. CHARLES¬WORTH kiadásai lesznek, melyek bõséges bibliográfiát is közölnek a témáról. A továbbiakban alapvetõen erre a két mûre, va¬lamint RAYMOND E. BROWN, P. PERKINS, A. J. SALDARINI tanulmányaira támaszkodunk az apokrif irodalom ismertetése¬kor. Az újszövetségi apokrifeket magyar szerzõk is többen tanulmányoz¬ták. Ószövetségi és Újszövetségi apokrifek A legtöbben azt tudják, hogy a ószövetségi illetve az újszövetségi kánonból kimaradt könyvekrõl van szó. Ha csak ennyit tudunk róluk, akkor könnyen elintézhetõ ez a kérdés azzal, hogy ha nincs a kánonban akkor felesleges, vagy eretnek, tehát szükségképen zavaró irodalomról van szó. De már az ószövetségi korban elterjedt az a nézet, jórészt a Makkabeusok könyve 4,46 alapján, hogy véget ért az ószövetségi prófécia. Emiatt, ha valamely zsidó szerzõ jámbor könyvet írt, csak akkor számíthatott érdeklõdésre, ha ismert ószövetségi személy neve alatt jelent meg. Kr.e. 250-tól sorra jelennek meg a hangzatos nevû apokalipszisek Hénoc nevéhez mindját 4 is fûzõdik, de jeleni meg apokrif mû Ádám, Baruk, Ezdrás, Jób, Izsák, Jákob neve alatt is. Jézus környezete és az apostolok is olvasták, vagy legalább is ismerték ezeket az iratokat, amelyek telve voltak a Messiás várásával, sõt az Ószövetségi Szentírás egy-egy helyének legendás értelmezésével. Ezt az értelmezést, ma talán úgy mondanánk a Jézus korabeli szövegmagyarázatot, figyelembe vették az újszövetségi írók is. Ezért ezek az iratok képezik Jézus igehirdetésének hátterét. Tehát ebbõl a szempontból is fontosnak látszik ismeretük. Az Újszövetségi korban a kánon lezárulás után, még sokáig voltak un. ajánlott vagy a mûveltebb hívek számára megengedett olvasmányok. Ezeket kis túlzással nevezhetjük a 2-5 századig keletkezett keresztény ponyvaregényeknek, amelyek igyekeztek a hívek érdeklõdését kielégíteni az evangéliumokban nem sokat szereplõ apostolok illetve Mária sorsával kapcsolatban. Mária elszenderülésének, menybevitelének történetét ezekben az iratokban olvashatjuk, és ezek annyira hatottak az egyház tanítására, hogy a menybevitele igaz évszázadokkal késõbb de nyugaton is dogmává lett. A hitvallásba belekerül Jézus pokolra szállásának említése: "szálla alá poklokra" nyilvánvalóan apokrif képzetek hatására. Az õrzõ angyalokról ezekben az iratokban olvashatunk, s ezek szemléletmódja hosszú idõre meghatározta a keresztény jámborságot, és még ma is hat a képzõmûvészetre. Sajnos néhány esetben eretnek, fõleg gnosztikus tanokat is igyekeztek terjeszteni ezekben a maguk idejében igen népszerû apokrif evangéliumokban. Emiatt ezen eretnekségek virágzása idején a hivatalos egyház mind keményebben tiltakozott ellenük. De igazából a kereszténység akkor veszítette el ezeket az írásokat, amikor elszakadt keleti gyökereitõl. Ezért ezeket a szövegeket az arab, szír, a kopt, az örmény egyházak õrizték meg az utókor számára és a bennük szereplõ legendák, sok esetben szájhagyomány útján elõször a keresztes hadjáratok után, a számtalan hamis erekjével együtt váltak ismerté Európában. Ettõl kezdve a prédikációs könyvek felkapták színes elbeszéléseiket, Mária elszenderülése elõtt mondott buzdítás szavait, és a népszónokok hatására a különbözõ nemzetek folklórjába is beépültek ezek az elbeszélések. Fikciós irodalom Persze képtelenségekrõl is olvashatunk ebben a méreteiben a kánoni iratoknál terjedelmesebb irodalomban. Mint például Abgár király levele Jézus Krisztushoz, vagy Seneca és Pál levelezése, vagy Gamáliel evangéliuma, hogy csak néhány igen feltûnõ példát említsünk. Az elmúlt években újra kiadták a híres svéd nobel díjas írónõ Selma Lagerlöf: Krisztuslegendák c. könyvét. Igen nagy könyvsiker volt, sokan olvasták. De kevesen tudják, talán mert a kiadvány nem látták el jó bevezetõvel, hogy az írón_ ezen írásainak anyagát Szentföldi utazása idején pl. az apokrifek tanulmányozásából merítette. Ha megismertük ezeknek az írásoknak a szépirodalmi feldolgozását, érdemes odafigyelni az eredetiekre is. Persze aki elmélyülten olvassa ezeket a ponyvaregényeket, hamarosan rá fog jönni, hogy a kánoni iratok szövegének fajsúlya egészen más. Ezek fényében a kánoni evangéliumok kritikus írások, amelyek nem sok teret adnak az írói fantáziának, mert más komolyabb dolog érdekli õket. Talán ez a tapasztalat megéri, hiszen fejleszti érzékünket és tiszteletünket a kánoni szövegek iránt. Az apokrif fogalom eredete Az apokrif szó a történelem folyamán többértelmûvé vált. A rabbik hisonimnak, vagyis kívülálló könyveknek nevezték azokat az eretnek vagy szamaritánus iratokat, amelyek nem voltak benne a kánonban, vagyis az ortodox zsidó gyûjteményben. Az apokrif szó eredeti jelentése elrejtett. Elõször azokra a könyvekre használták a szót, amelyeket elvontságuk miatt eltitkoltak a nagyközön¬ség elõl, amelyeket csak a beavatottak olvashattak. Persze a kánon nem egyszerre és egyformán alakult ki az egész keresztény világban, a kánoni iratok nem különültek el úgy, ahogyan most a Szentírást külön gyûjteményként ovlassuk. ÓRIGENÉSZ is különbséget tett a mindenki számára olvasható és az elrejtett könyvek között. Az utóbbiak legtöbbször a gnosztikus iratokat jelentették, vagyis az apokrif és az eretnek szavak igen gyakran — ha nem is mindig — felváltava szerepeltek és ugyanazokra a könyvekre és a könyvekben elrejtett, sok esetben kódol tanításra vonatkoztak. Eltérés a katolikus és protestáns szóhasználatban Bonyolítja a helyzetet, hogy a mai protestánsok számára az a 15 mû alkotja az ószövetségi apokrifek csoportját, amely csak a LXX-ban találhatók meg, és a keresztény, illetve zsidó kánon összeállításakor nem volt, vagy nem ismeték a héber eredeti szövegüket. Ebben az esetben a protestáns szóhasználat a zsidó kánon megalkotói¬nak gyakorlatát követi. Az a könyv, amelyik nem volt meg héberül vagy arámul, nem tar¬tozhatott a zsidó kánoni könyvek közé. A protestánsok átvették ezt a szemléletet, és ezt a 15 könyvet kizárták a kánonból. A késõbbi protestáns gyakorlat módosult, és — ugyan külön megjelölés (apokrif) alatt, de — közölték a gyûjtemény¬ben ezeket az írásokat is. A többi kánonon kívüli írást a protestánsok pszeudepigráfnak nevezik, mind a mai napig. A katolikusok ezeket a bibliai korban keletkezett, de a kánonba fel nem vett zsidó és keresztény írásokat apokrifeknek nevezik. Azokat a könyveket, amelyek a protestánsok sze¬rint apokrifek, vagyis a zsidó kánonba föl nem vett könyvek, a katolikusok deuterokano¬nikusnak nevezik. A mai kultúrális közbeszédben azonban az apokrif jelzõt általában azokra az írásokra értik, amelyek ezoterikus tartalmuk miatt titkos írások voltak. Így összemosódik az apokrif és a Pszeudepigráf szó értelme elsõ értelemben azokat a könyveket szokás nevezni, amelyek hamisan tüntetik fel a szerzõjüket, legtöbbször azt a látszatot kelt¬ve, mintha ismert bibliai személytõl származnának, holott semmi közük nincs a megnevezett személyhez, csak ezen keresztül akartak nagyobb tekintélyre szert tenni. Kutatás történet Mát az Ószövetségi szentírás könyveinek gyûjtése kapcsán érdekes utalásokat fedezhetünk fel elveszett könyvekrõl Jahve harcainak könyve (Szám 21,14) Igazak könyve (Józse 10,13), Salamon cselekedeteinek könyve (1Kir 11,41), Izrael királyainak évkönyve(1Kir 14,19), Júda királyainak évkönyve (1Kir 14,19), Sámuel évkönyve (1Kir 29,29), Izajás ismeretlen írása (2Kron 26,22). Ezekben az írásokban az aporifeknek elveszett könyveknek tartották, különösen igaz ez Hyrkanus János évkönyveire (1Makk 16,24). Hamis feliratúnak kisebb dokumentumokat tartottak, mint pl Jób testamentuma 40,14stb. Mind a rabbik, mind pedig a keresztények élénk irodalmi tevékenységet folytattak. A régi írásokat újra másolták, de közben néhányat elveszítettek ezekbõl, néhányat pedig felfedeztek. Az elveszett vagy kánonon kívüli könyvek elsõ listáját Alexandriai Athanasius (296-373) állította össze, de ez a lista magában foglalta a katolikusok által kánoninak elfogadott görög nyelvû és a zsidók által vitatot hitelességû könyveket is, de pl. a Makkabeusok 4. könyvét is, Salamon zsoltárait és Ódáit. Ószövetségi apokrifeknek tartotta Hénok, és Pátriárkák, könyveit József imáját, Mózes testamentumát, Mózes menybemenetelét, Illés próféta, Szofoniás próféta, Zakariás, Jónás apja Báruk, Habakuk, Ezekiel, Dániel könyveit is hiszen szerepeltek ezen a listán. Ezeket a könyveket azonban önálló gyûjteményben nem terjesztették, hanem legtöbbször önálló könyvként terejdtek a kánoni lista rögzülése után. A fenti listán számos olyan könyv is szerepel, amelyet mi kánoninak ismerünk. Ez utal a kánon kérdés hosszú történetére, és az elsõ, második századi kánoni listák ellentmondásaira. Ezeket a könyveket a népies vallási jámborság, a kánoni könyvek „narrativ exgézise”, és bizonyos sajátos vallási csoportok hozták létre. Ami a keresztény apokrifokat illeti, ott nagy szerepe volt a könyvek létrejöttében a keresztény írások népszerûségének, és bizonyos eretnek csoportok azon szándékának, hogy evangéliumok címszó alatt saját tanításukat hiteles tanításként igyekeztek becsempészni a keresztény egyházba. Ókori és kora-középkori gyûjtemények Számos apokrif listát ismerünk a 9-10 századtól, ezek közül néhányat megemlítünk Mechitar Ayrivank (1290), vagy a Decretum Gelaiánum számít a legrégebbinek. De számos apokif írást említenek meg az ókeresztény egyházatyák: Római Kelemen, Alexandriai Kelemen, Hippolitus, Tertulianus, Órigenész. Az apostoli konstitució szerkesztõje, valamint a Bizánci krónikák (800k) valamit George Cedrenus (1057) számos nevet és könyvcímet õrzött meg az utókor számára. Ezeknek az egyházban a nevét ismerték, vagy az utaltak rá a késõbbi szerzõk, de sok dokumentum szövege csak jóval késõbb került elõ a közel-keleti kolostoraiból. Például Ádám Apokalipszise, Ábrahám apokalipszise, Illés apokalipszise, Ezekiel apokrifon, stb. Újkori gyûjtés és feldolgozás Igen esetleges ahogyan egyes apokrif iratokat közzétesznek egy-egy gyûjteményben A. Vassiliev: Greco-Bizánci anekdoták c. Moszkva 1893-ban teszi közzé Ábrahám halálát és Dániel látomásait. Az apokrifekrõl való hírek különbözõ dokumentumokban szerepelnek a már említett Decretum Gelasianum (492-4969) valójában magán jellegû és nem egészen hivatalos írás. Mint ahogyan I. Innocentius pápa levele Tolose Esuperió püspöknek (PL 20,502) errõl a kérdésrõl, amelyben a fent nevezett püspök el tudja képzelni, hogy az apostolok az apokrifokban megírt fantasztikus csodákat, Isten segítségével tényleg végbevitték. Ágoston is sok esetben nagyon toleráns az apokrifokkal szemben (De civ. Dei XV.23,4). Találkozhatunk tehát mind keleti, mind nyugati egyházatyákkal akik tolerálják, vagy legalább is részben használják az apokrifokat teológiai érveléseik kapcsán. Alexandriai Kelemen, Hesychiosz, Epifanius, Damaszkszi szt. János stb. Pseudo-Abdosz keleti teológus pedig egyenesen számos apokrik írást úgy használ, mintha ortodox hiteltéteményhez tartozna. Számos keresztény apokrif írást egy-egy bibliai személy kultuszához kötöttek. Különösen ilyennek számított Szûz Mária szüleire Annára és Joahimra vonatkozó apokrifek, melyeket az ünnepükrõl megemlékezõ litugrikus iratok is közöltek. Hasonlóan az ünnepi megemlékezés szülte a három királyok neveit is Gáspár, Menyhért Boldizsár, királyok (mágusok?) elnevezéseit az apokrifekben. Jórészt a 4. századra datálódik az a szokás, hogy az eretnekek jelentetnek meg bibliai személyek neve alatt a korábbi szentírási könyvek modorában készített írásokat. Az apokrifeket tartalmazó kódexek a középkorból kerültek elõ, Genovából a Nicodémus evangéliuma. Jacobus a Voragine Legenda Aureája , valamint Vincenzo di Beauvais Speculum historiale c. irata számos ilyen írásról tudósít és tartalmát rövidített formában igen gyorsan elterjedt egész Európában a népszónokokon keresztül. Ezekbõl az írásokból vette az ihletet számos esetben Giotto a festményeihez, Dante Alighieri a Divina Comedia írásához, Milton az elveszett pradicsom megírásához, Klopstock a Messiás c. mûvének megalkotásához. Világos döntés az apokrifek használatával kapcsolatban a Tridetni zsinaton (1552) született, amikor a katolikus kánont végre meghatározták és Jeromos latin nyelvû Vulgata fordítása lett a hivatalos katolikus Biblia. Ennek ellenére az apokrifekkel szembeni hivatalos idegenkedés ellenére is terjedtek, hatással voltak Emerich Katalin látomásainak megformálódására. Kritikai szövegek és kiadások Az aporifok összegyûjtésére az elsõ kísérletet Ferderico Nausea tette 1531-ben, de ide kell sorolni Bibliandert is, aki Jakab evangéliumot tette közzé 1552-ben. Igen jelentõs gyûjteményt tett közzé Giovanni Alberto Fabricius (1703), de az angol kutatóról Gereima Jones-rõl sem szabad megfeledkeznünk. Az apokrifek kritikai szövegének utalására tett elsõ kísérletnek tekinthetjük Thilo munkáját (Apokryphus Novi Testamenti 1851-1852). De az apokrifek leghíresebb kutatója mégis csak Konstantin Tischendorf (1876) volt. Tõle nem különíthetõ el a Lipsius-Bonnet féle apokrif kiadás (1891-1903). Az apokrif levélirodalom avatott kutatójának számít Bonaccorsi és Ottero is. Nagy lendületet adott az apokrif kutatásnak a Nag-Hammadi könyvtár felfedezése, melynek anyagát Fr. Ch Baur tette közzé. A német nyelvterületen szinte kizárólagos ismertségnek örvend Edgar Hennecke kiadása és fordítása (1904), melyet Schneemelcher és munkatársai tettek teljessé. Kevésbé ismert Mongageue Rhodes James angol apokrif gyûjteménye. Ettõl a folyamattól némileg eltér az ószövetségi apokrifek kiadásai. Buttenweiser M: Die hebraische Elias-apokalypse Leipzig 1897. A protestánsok, fõleg a tübingeni körbõl kikerült kutatók, sokat tettek az apokrifek kritikai szövegének közzé tételéért, elsõsorban a német A Dallman-ra (1853) és az angol S.C. Malan-ra gondolok, az utóbbi nevéhez fûzõdik Ádám apokrif közzé tétele. C. Bezold munkássága nyomán vált sokak számára elérhetõvé a szír nyelvû apokfirek (1883). E. A. Budge számos tekercset fedezett fel (1927). M. D. Gibson az arab apokrifek feltárásában szorgoskodott (1901), melyeket eddig csak töredékesen ismertek J Issaverden Velencében közzé tett 1901-es gyûjteményébõl. A legátfogóbb ószövetségi angol nyelvû gyûjteményes kritikai kiadás a már említett James H. Charlesworth: The Old Testament Pseudepigrafia, New York 1983, kétkötetes mûve. Magyarországon kevesen tudják, hogy a legjobb gyûjteményes Újszövetségi apokrif kiadás az olasz fordításban található Mario Erbetta kiadásában látott napvilágot 4 kötetben (Gli Apocrifi del Nuovo Testamento) Marietti 1975-1981 között. Ez az összefoglaló az utóbbi két nagy kiadáson alapszik. __________________________________________________________ KÁMORY S.: Apokrifus könyvek. Budapest 1877; FRENKEL É.: A jubileumok könyve. Budapest 1930; BRAUN V.: Az apokrif Ezra. Budapest 1941; HAMVAS B.: Henoch apokalypsise. Budapest, 1945 (hasonmás kiadása: 1989); VANYÓ L. [szerk.]: Apokrifek. Ókeresztény írók 2. kötet. Budapest 1980. ERBETTA, M.: Gli Apocrifi del Nuovo Testamento. Torino (Marietti) 1975. I/1—2: Vangeli; II: Atti e legende; III: Lettere e apocalissi. CHARLESWORTH, J. H.: The Old Testament Pseudepigrapha, I—II. New York 1983. In: The New Jerome Biblical Commentary. New Jersey 1990, pp. 1055—1082. Magyarul a legtekintélyesebb fordítás-gyûjtemény: VANYÓ L. [szerk.]: Apokrifek. Ókeresztény írók 2. k. Budapest 1980; Az apokrif irodalom jó összefoglalóját ld.: VANYÓ L.: Az Ókeresztény egyház és irodalma. Ókeresztény írók 1. k. Budapest 1980, 176—228. o. RAFFAY S.: Újszövetségi apokryphusok. Pozsony 1905; PATAKY A.: Szent Tamás apostol cselekedetei. Budapest 1911; MÁTYÁS E.: Péter és Jakab evangéliuma. Sárospatak 1947; KOMORÓCZY G.: Hat héber kézirat a holttengeri tekercsek közül. Budapest 1961; Jézus rejtett szavai [ford.: HUBAI P.—PRÕHLE K.—RUGÁSI GY.]. Budapest 1990. ÓRIGENÉSZ: Commentariorum in Matth. 10, 18; vö.: Patrologia Greca 13. 881. 1—2 Ezdrás; Tóbiás; Judit; Eszter könyvének a vége; Salamon bölcsessége; Jézus Sirák fia könyve; Báruk; Jeremiás levele; A három fiú éneke a tüzes kemencében; Dániel és Zsuzsanna története; Bél és a sárkány története; Manassze király imája; 1—2 Makkabeus könyv. A különbözõ kánoni gyûjteményeket és listákat ld. in: ERBETTA, M.: Gli Apokrifi del Nuovo Testamento. Torino (Marietti) 1975. I/1.: Vangeli: p. 26: Claromontanus katalógus (4. sz.); p. 28: Constantin, Constantinus fia, Taurus prefektussal készíttetett egy listát az elítélt könyvekrõl; p. 31 sköv.: Niceai zsinat listája; p. 32: Athanasziosz listája stb. Jacobus de Voragine: Legenda Aurea, Helikon Bp. 1990.

Eseménynaptár

Április 2019
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30