SZENT SEBESTYÉN

A vértanúként tisztelt Sebestyén a legnépszerûbb szentek közé tartozik. Mint segítõszenthez fordultak hozzá pestis és más - embereket vagy állatokat pusztító - járvány idején. Számos testvérület és kézmûves-céh tisztelte védõszentjeként, ereklyéinek birtoklásáért több helység vetélkedik. A mûvészet Sebestyén vértanúságát sokszor választotta témájául, és számtalan változatban dolgozta föl a mindenkori ízlésnek megfelelõen. A szentek római naptára január 20-án emlékezik meg róla Fábián pápával együtt. Az emléknap dátuma és a megünneplés ténye szinte az egyetlen, amit komolyan vehetõ tanúságnak elfogadhatunk Szent Sebestyénrõl. Ünnepét egészen a 354. évi római kalendáriumig vissza lehet vezetni. Emlékezetét abban a Via Appián lévõ katakombában ülték meg, amely az õ nevét viseli. Már a 4. században építettek ott egy bazilikát, igaz, hogy elõször az apostolok tiszteletére, csak késõbb lett Szent Sebestyén temploma. Sírjánál tiszteletének még régibb nyomai fedezhetõk föl. Hogy ez a sír mikor fogadta magába a vértanú tetemét, nem lehet pontosan megmondani. Az idõpont meghatározására vonatkozó minden kísérlet csak föltevés. Úgy látszik, hogy a milánói Szent Ambrus már többet tudott Sebestyénrõl. A 118. zsoltárról mondott 20. beszédében talál alkalmat, hogy a vértanúról szóljon. Szentünk édesanyja állítólag milánói volt. A város tehát igényt tartott az ifjúra! Diocletianus társcsászára, Maximianus idejében (286-305) került eszerint Rómába, és ott szenvedett vértanúságot. Nem sokat lehet kihámozni ezekbõl az adatokból, de ennyi is bizonyítja, hogy Szent Sebestyén tisztelete 380 táján már elérte Milánót. A tiszteletnek e gyors terjedését minden nehézség nélkül érthetõvé teszi a Róma és Milánó közötti élénk kapcsolat, a vértanúk adatainak és ereklyéinek lelkes gyûjtése (ami abban az idõben éppen nem kívánatos, nyerészkedõ vonásokat is kezdett ölteni: Szent Ágoston panaszkodik bizonyos szerzetesekre, akik mindenfelé kóborolnak vértanú-csontokat árulva, és sokat mondóan fûzi hozzá: "bárcsak vértanúktól erednének!'' ), végül magának a milánói püspöknek, Ambrusnak az a törekvése, hogy mennyei közbenjárók tekintélyes csapatát állítsa hívei oldalára. Hogy Szent Sebestyént tisztelték a sírjánál, arról egy kolostor alapítása is tanúskodik a bazilika mellett. III. Sixtus pápa (432-440) szerzetesi közösséget bízott meg azzal a feladattal, hogy gondoskodjék a tisztelet folyamatosságáról, az istentisztelet rendjérõl és a zarándokok figyelmes ellátásáról. Ebben a kolostorban keletkezett az 5. század elsõ felében a Szent Sebestyén-legenda, ez a romantikus szenvedéstörténet, tele csodás eseményekkel, hirtelen megtérésekkel és a keresztény hit védelmét szolgáló terjedelmes szónoklatokkal. A zarándokok áhítatos kíváncsisága sugallta ezt a tisztelt vértanút dicsõítõ költeményt. Eszerint Sebestyén a császári gárda tisztje volt, Narbonne-ban született, de Milánóban élt. Diocletianus és Maximianus császár nagyra becsülte, és közvetlen környezetébe rendelte. Sebestyén egyszerre tudott császári tiszt és hûséges keresztény lenni, aki bátran védte a hitet. A legenda tehetséges szónoknak mondja a tisztet, aki bajtársait el akarta vezetni a hithez és bátorította a fogságban sínylõdõ keresztényeket. Végül maga Sebestyén is a császári törvényszék elé került, és hite miatt halálra ítélték. Kinn a szabad mezõn karóhoz kötözték, hogy a katonák halálra nyilazzák. Amikor már halottnak vélték, otthagyták. Egy jámbor római özvegy, Iréne házába fogadta a súlyos sebesültet, és addig ápolta, míg föl nem épült. Amikor Sebestyén ismét megjelent a nyilvánosság elõtt, úgy fogadták, mint aki holtából támadt föl. A legenda írója itt egy, a vértanú-történetekben kedvelt kifejezési módot használ, hogy kifejezze meggyõzõdését, mely szerint a keresztény élet valójában elpusztíthatatlan. Bármilyen borzalmasak is az alkalmazott kínzások és a halál módjai, alapjában véve nem árthatnak a hívõnek, hiszen õ halhatatlan. Ezt a hamisítatlan keresztény hitet a vértanú-legenda fölékesíti. Nem elég, hogy a vértanú a halálos szenvedést egyszer kiállja, hanem többször is meg kell ízlelnie a halál misztériumát. Sebestyén is újra a hóhérok kezére kerül. Másodszor is halálra ítélik. Most bunkókkal verik halálra és egy csatornába dobják. Ezúttal egy Lucina nevû római asszony veszi gondjába a testet és eltemeti. A legendaíró itt is római hagyományból merít: egy Lucina nevû római matróna több vértanú történetében szerepel úgy, mint aki a halálra kínzottaknak megadja a végtisztességet. Természetesen könnyû az ilyesféle vértanú-legendákat szigorú kritika alá vonni. Mindazonáltal lehet, hogy e legenda nem ábrázolja "a szentet a maga korában", de egy késõbbi kor meggyõzõdését jól tükrözi, megmutatván, hogyan gondolkodott az a kor a szentekrõl és életszentségük helyes tiszteletérõl. A Depositio Martyrum január 20-án emlékezik meg Szent Sebestyén temetésérõl. Mivel az õsi liturgikus könyvek külön említik Sebestyént és Fábián pápát, külön könyörgésük is volt. 1969-ben addig közös ünneplésüket ismét különválasztották. Szent Sebestyénrõl az elbeszélõk jámbor képzelete ilyen eleven jeleneteket formált: Sebestyén testõrkapitány látszólag unottan járkált Róma egyik szegénynegyedében. A szembejövõ emberek tisztelettel vagy félelemmel tértek ki elõle, tudták, hogy a császár kegyeit élvezi. Az egyik népes utcán egy szegényesen öltözött ember ütközött Sebestyénbe, akinek egyenruháján egyszerre csak megzörrent a vas. Sebestyén érezte, hogy egy értékes tartalmú edényke került mellvértje mögé, fürge kéz ügyeskedte oda. Az az ember már régen el is tûnt a nyüzsgésben. A magas rangú tiszt most már láthatóan határozott léptekkel folytatta útját. Egy épület elé ért, a két õr nagy tisztelettel köszöntötte. Sebestyén belépett a házba. Egy ismeretlen kapitány lépett eléje: "A császár mindenkinek megtiltotta a belépést a börtönbe". Sebestyén elmosolyodott: "Barátom, ez nem vonatkozik a testõrök parancsnokára! Látni akarom, hogyan teljesítik kötelességüket.'' És már félre is tolta a másikat. Senki sem állta útját. Az udvaron az õrség katonái tisztelegtek neki. Sebestyén belépett egy fülledt, bûzös folyosóra. Nemsokára meredek lépcsõn át egy nagy, bereteszelt teremhez ért. Õrt nem lehetett látni. Villámgyorsan fölrántotta a reteszt, és egy boltozatos helyiségbe lépett, amelyben mintegy harminc rémült és lesoványodott ember szorongott. Sebestyén gyorsan benyúlt mellvértjébe, elõvette a kis edénykét és az egyik fogoly férfinak nyújtotta. "Az ostyák'' - súgta oda a meglepett embernek. "A püspök köszönt benneteket!'' Rögtön visszament a folyosóra és harsány hangon kiáltott: "Õrség!'' Egy egész csapat katona rohant oda. Fenyegetõ mozdulat kíséretében megszidta õket kötelességeik elhanyagolása miatt: senki sem állt útjába, egyetlen õr sem volt a folyosón, éppen ott, ahol a "legveszedelmesebb'' keresztények vannak. A katonák ijedtségtõl sápadozva állták körül a kapitányt és fogadkoztak, hogy ezután jobban õrködnek. "Újra visszajövök és ellenõrzöm munkátokat. Ha megint ilyen kötelességmulasztást tapasztalok, kénytelen leszek jelentést tenni a császárnak'' - mondta Sebestyén, s még a börtön parancsnokának is kijutott a korholásból.

Eseménynaptár

December 2019
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
 
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31