SZENT BERTALANRÓL NEVEZETT SZENT ANNA

+Antwerpen, 1626. június 7. Az alapítások könyvében Avilai Szent Teréz ismételten említ egy laikus nõvért, akit "munkatársának'' nevez, és igen nagyra becsült. Palenciába való utazásáról szóló tudósításában ez áll: "Öt nõvér kísért és egy munkatársam, aki egy idõ óta rendszeresen velem volt. Laikus nõvér ugyan, de Isten nagy szolgálója, és olyan értelmes, hogy sokkal jobban a segítségemre tud lenni, mint némelyik kórusnõvér.'' Hûséges kísérõje, akirõl a nagy szent ilyen bizonyítványt állított ki, Szent Bertalanról nevezett Anna volt. Almendralból, egy Avila közelében levõ faluból származott. 1549. október 1-én született egy igen jámbor és tehetõs parasztembernek, név szerint Garcia-Mançanasnak legfiatalabb gyermekeként, de már tízéves korában elvesztette szüleit. Így hát testvérei gondozása alatt nõtt fel, akik a mezõre küldték, hogy legeltesse a nyájat. Eleinte elég félénk volt, késõbb azonban megszerette foglalatosságát, amely lehetõvé tette számára, hogy Jézussal beszélgessen. Amikor felnõtt, testvérei férjhez akarták adni. Ehhez azonban egyáltalán nem vonzódott. Az Isten Anyjához menekült, és egy nap meghallotta szavait: "Ne aggódj! Én magam vezetlek el olyan helyre, ahol rendi nõvér lehetsz, és az én ruhámat hordod majd.'' Nem sokkal ezután álmában látott egy kicsi, szegényes házat, amelyben durva szövetet viselõ szerzetesnõvérek laktak. Szomjas volt és italt kért tõlük. Egy korsóban nagyon áttetszõ, tiszta vizet adtak neki. Amikor elbeszélte ezt a helység plébánosának, az elküldte az új avilai Szent József kolostorba, amely az elsõ kármelita kolostor volt Jézusról nevezett Teréz reformja óta. Amikor odaérkezett, azonnal megismerte az álmában látott házat. Minden pontosan egyezett, sõt még a korsó is ugyanaz volt. Felismerte már az útját. Még nagy küzdelmeket kellett ugyan kiállnia, mert testvérei visszariadtak attól, hogy olyan szigorú szerzetbe lépjen. De az 1570. év halottak napján beléphetett a megreformált kármelita nõvérek elsõ laikus testvéreként. Jézusról nevezett Teréz, a kis kolostor alapítónõje kezdettõl fogva kedvelte a szokatlanul szerény, mélységesen jámbor leányt, kinek szemébõl sugárzott tiszta lelke, ki oly fáradhatatlanul kész volt minden munkára, és láthatóan csak arra gondolt, hogyan szolgáljon Istennek és nõvértársainak. De még jobban meg kellett ismernie Annát. Egy napon, amikor Anna bensõséges imába merült, megjelent neki Jézus, de már nem gyermekként, mint korábban, hanem mélységesen szomorúan, és azt mondta neki: "Nézd a lelkeket, akik szeretetem ellenére elvesznek! Segíts, nekem õket megmenteni!'' Eközben olyan világosan megmutatta neki Franciaországot, mintha ott lett volna, és a sok lelket is, akik mind elvesznek. Csak egy pillanatig tartott ez a látomás, de olyan égõ szeretetet ébresztett Annában Isten és a lelkek iránt, és olyan csillapíthatatlan és állandó szomjúságot a lelkek megmentésére, hogy azonnal készen volt a legszigorúbb vezeklés elviselésére is, ha megengedték volna neki. Amikor gyóntatóatyjában az a gyanú ébredt, hogy az ördög szedte rá, megnyitotta a szívét Teréznek. Hogyan örvendezhetett Teréz bensõleg, amikor a fiatal nõvérben a kegyelemnek ugyanazokat a hatásait fedezte fel, melyeket jól ismert saját tapasztalatából, és amelyek õt a Franciaországot fenyegetõ veszedelem láttán arra késztették, hogy reformját teljesen az imádság és az áldozat apostolságára irányítsa. Megnyugtatta Annát, hogy természetfölötti szomjúsága semmiképpen sem démoni eredetû, vezeklõ buzgóságát azonban az engedelmesség gyeplõjével mérsékelte. Teréz tudta, hogy sokkal többet nyert benne, mint egy derék laikus nõvért. Anna fogadalomtételének napja 1572. augusztus 15. volt. Mivel nem tudott írni, az okmányt kereszttel hitelesítette. Kolostori nevét (Szent Bertalanról nevezett) alig választhatta volna meg jobban, minthogy azét az apostolét választotta, akirõl maga Jézus mondta, hogy "nincs benne álnokság''. Annában sem volt álnokság. Különösen betegápolónak vált be. Jézusról nevezett Teréz halála mérhetetlen veszteséget jelentett Anna számára. Teréz nem sokkal a halála után egy éjjel megjelent neki dicsfénnyel övezve, és egész további élete folyamán oltalmazón maradt mellette. Már a Teréz halála utáni elsõ két évtizedben, amelyet Anna még Spanyolországban töltött, a terézi hagyomány mentsvárának tekintették. Öt más spanyol kármelita nõvérrel együtt késõbb arra hivatott, hogy a szent mûvét bevezesse Franciaországba és Németalföldre is. Jóllehet ezeken a helyeken szent életû papok és világiak köre már elõkészített mindent, az alapítónõ igazi szellemét személyes módon is közvetíteni kellett. Így hát a legkülönbözõbb komoly nehézségek leküzdése után a hat kármelita nõvér francia hölgyek és urak kíséretében 1604. október 15-én Párizsba érkezett. Arra törekedtek, hogy eljussanak itt a vértanúságra. Bár nem várt rájuk erõszakos halál, a más jellegû alkalmak nem hiányoztak ahhoz, hogy önmaguknak meghalhassanak. A szerény Anna számára bizony nem csekély áldozatot jelentett, hogy azt kívánták tõle, fehér fátylát cserélje fel feketével: alighogy megérkezett Franciaországba, kórusnõvérré emelték. Az 1605. év kezdetén arra szemelték ki, hogy a Párizs utáni elsõ új francia alapítás, Pontoise priorisszája legyen. Milyen lehetett az egyszerû, almendrali születésû parasztlánynak, hogy a többnyire igen jól képzett, s a legjobb körökbõl származó francia nõknek, akiknek a nyelvét nem is értette, s akik nem tudtak spanyolul, a tanítójuk és mesterük legyen! Isten és Szent Teréz anya azonban nem hagyta cserben. A francia novíciák kitûnõen megértették, s ugyanúgy szerették és tisztelték, mint Pontoise népe. Hasonlóan történt a párizsi anyakolostorban, és késõbb Tours-ban is, ahol 1608-ban alapította meg és három éven át vezette a kolostort. Még a hugenották rokonszenvét is sikerült megnyernie barátságos jóságával. Szent Bertalanról nevezett Anna mégis elhagyta Franciaországot 1611 õszén, csupán hétéves ott-tartózkodása után. Amint elõtte már sokan munkatársai közül, elfogadott egy meghívást a spanyol Németalföldre, a mai Belgium területén, ahol Izabella helytartónõ és férje, Albert le akarta telepíteni az új rendet. Amikor Anna 1612-ben Antwerpenbe érkezett, szentségének híre már messze megelõzte. Várakozásaiban nem csalódott. Az itt alapított kármel, amint Isten elõre jelezte neki, "világító fáklya'' lett és a kármelita szellemiség melegágya az egész környék számára. Az ország határain messze túlra terjedt Anna áldásos tevékenységének híre. Még Itáliából, Franciaországból, Lengyelországból is mentek hozzá emberek, közöttük kiemelkedõ személyiségek is, mert nem maradhatott rejtve, hogy Isten nagy karizmák: a tanács, a csodatevés, a prófécia adományaival látta el. Mûvét azonban az akkor már jóval hetven fölött levõ apáca imádkozásával koronázta meg: amikor nassaui Móric, Oránia kálvinista hercege jól felszerelt csapatai élén kétszer is (1622-ben, majd 1624-ben) megkísérelte, hogy éjszaka rajtaütéssel megtámadja a katolikus Antwerpent, senki sem sejtette a veszélyt. Anna azonban titokzatos módon, anélkül, hogy tudta volna, miért teszi, felszólítást kapott az imádságra. Felkelt, felébresztette nõvéreit, és órákon át a kimerülésig imádkozott. Amikor a püspök minden körülményt alaposan megvizsgált, nem talált természetes magyarázatot az eseményre, Szent Bertalanról nevezett Anna pedig megkapta az "Antwerpen õrzõje és megszabadítója'' címet. Amikor 1914-18 között Belgiumra is átcsaptak már az elsõ világháború borzalmai, XV. Benedek pápa alkalmul használta ezt fel, hogy a már régóta elõkészített boldoggá avatást 1917-ben elvégezze. 1982-ben II. János Pál pápa szentté avatta.

Eseménynaptár

Február 2020
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29