SZABAI SZENT SZABBÁSZ

Szabbász egy kis kappadókiai faluban, Mutalaszkában született 439-ben, és már ötéves korában elvesztette a szüleit. A közeli Flavianae kolostorban lett szerzetes. Tizennyolc évesen õt is elfogta a kor szerzetesei közt olyan gyakran megfigyelhetõ vágy a Szentföld és a Júdeai pusztaság szerzetesei után. Jeruzsálemben, amelynek városi nyugtalansága felkeltette a csend és visszavonultság iránti vágyát, hallott Nagy Szent Euthümioszról, akinek abban az idõben már nagy hírneve volt. Megkérte a sokat csodált szerzetest, hogy vegye fel Jeruzsálemtõl nem messze fekvõ remetekolostorába, de fiatalsága miatt visszautasításban részesült. Alázatosan követte a tapasztalt szerzetes atya tanácsát, és elindult Szent Theoktisztosz közeli kolostorába; õ azután különleges szeretettel és gondossággal fogadta oltalmába. "Teljesen átadta magát Istennek" - közli Szabbászról életrajzírója, szküthopoliszi Kürillosz. Szerzetesi "harcának" elemei a szokásosak voltak: böjt, testi munka, éjszakai imádság, a szent liturgia buzgó ünneplése, alázatosság, engedelmesség. Ifjúi erejének ezen éveiben Szabbász valóságos Herkules volt: semmilyen munka, semmiféle aszkézis nem volt számára túl nehéz. Mintegy harmincévesen végre megkezdhetett egy félig-meddig remeteéletet a pusztaság közepén lévõ hegyek barlangjainak egyik cellájában. A hét öt napját teljes böjtben, csendes imádságban és kosárfonó munkában töltötte; heti ötven kosár volt szorgalmas munkája eredménye. Csak szombaton és vasárnap osztotta meg a kolostorban élõ testvéreivel az életet és a liturgia ünneplését. Ezeknek a csendes éveknek nagy élménye lehetett a fiatal remete számára, amikor Euthümiosz megengedte, hogy a nagyböjtben elkísérje a puszta belsejébe, hogy teljes elzártságban készüljenek a húsvétra. Szabbász - ha lehetõsége volt rá - egész életén át ragaszkodott mesterének ehhez a tiszteletre méltó hagyományához. Amikor Szabbász öt évet töltött csendes cellájában, 473-ban meghalt Euthümiosz. Szabbász nem maradt tovább Theoktisztosz kolostorában, ahol a fegyelem hanyatlani kezdett, hanem teljesen egyedül a Holt-tenger melletti Rubán és Kutila pusztaságába vonult vissza. Ott "egyedül Istennek szentelte magát csendben, böjtben és szakadatlan imádságban, s lelkét Isten és az isteni dolgok tükrévé tette" . Csak ritkán találkozott magához hasonló társakkal; köztük a legjelentõsebb volt Szent Teodóziosz, akivel egész életre szóló barátságot kötött. Szabbász négy évig vándorolt a pusztaságban, amikor egy angyal a Rubán sivatagában lévõ Kidron-völgy nyugati sziklafalában egy barlangot mutatott neki, amelyet csak kötél segítségével lehetett elérni. Itt töltött további öt évet imádkozva. Csak néhány szaracén törte meg magányosságát, amikor idõrõl idõre meglátogatták és ennivalót vittek neki. Nemcsak saját további életére, hanem a palesztinai szerzetesség további fejlõdésére is döntõ jelentõségû lett ez a hely. Lassanként ugyanis elterjedt a magányos vezeklõ híre, és más istenkeresõk is vezetése alá rendelték magukat. Õ pedig "befogadott mindenkit, aki hozzá ment". A fiatal szerzetesközösség létszáma gyorsan hetvenre növekedett. A Kidron-völgy mindkét oldalán lévõ barlangokban telepedtek le kezdetleges "celláik" -ban. Idõvel ebbõl nõtt ki Palesztina legnagyobb remetekolostora, a késõbb nagy hírnévre szert tett Nagy Szabbász-lavra (Mar Szaba). Csaknem elképzelhetetlen nehézségek közepette ment végbe a kolostor felépítése ezen az izzó, vízben és táplálékban szegény, köves vidéken. A folytonosan növekvõ, gyorsan 150 tagúvá vált közösségnek el kellett helyezkednie, táplálékról és vízrõl kellett gondoskodnia. Templomot építettek és megkezdték az istentiszteletet, de kívülálló papokra voltak utalva, mert a közösségnek nem volt saját papja. Szabbász méltatlannak tartotta magát a papi méltóságra, és egyetlen szerzetesét sem akarta szenteléshez engedni, hogy az elbizakodottság mindenféle lehetõségét kizárja. Ám ez a felfogása ellenkezést váltott ki, megkezdõdtek a viszálykodások. A lázongók a jeruzsálemi pátriárkánál Szabbász letételét indítványozták. Indokul azt hozták fel, hogy laikus, teljesen képzetlen, és alkalmatlan a vezetésre. A Szabbász iránt jóindulatú pátriárkának ezúttal sikerült a nyugtalanságot szítókat megszelídítenie. 491-ben ellátogatott hozzájuk, pappá szentelte az apátjukat, majd megáldotta új templomukat. Szabbász számára ötvenes évei közepén új életszakasz kezdõdött: tevékenységi köre kiterjedt. 493-ban a jeruzsálemi pátriárka a szerzetesek javaslatára Szabbászt a Szent Város közelében és a vele határos pusztaságban lévõ valamennyi remeteség és remetekolostor archimandritájává, vagyis elöljárójává tette. Nemsokára újból kitört a nyugtalanság a remetekolostorban, s a helyzet olyan komolyra fordult, hogy Szabbász, aki sohasem ellenkezett szívesen kétszer is elhagyta kolostorát. Amikor végül a Nagy lavrában minden a feje tetején állt, a pátriárka visszarendelte a kolostorba, a lázongókat pedig kiutasította. Miután ezek alapjáig szétrombolták azt a kis tornyot, amelybe Szabbász vissza szokott vonulni, garázdálkodva eltávoztak. Jellemzõ a szent lelkületére: ez a szégyenletes esemény sem tudta eltéríteni attól, hogy elveszett gyermekeivel törõdjön. Alig értesült arról, hogy anyagiak nélkül és egyenetlenkedve tanyáznak a Thekoa vidékén egy elhagyatott kolostor düledezõ romjaiban, élelmiszerekkel és építõanyagokkal megrakott tevékkel sietett a segítségükre, továbbá megszervezte a pátriárka segélyakcióját is. Csak amikor a remetekolostort, az úgynevezett Új lavrát berendezte, a közösséget valamiképpen összehangolta, és igument rendelt számára, akkor távozott, anélkül, hogy lakóitól hálát várt vagy kapott volna. Még további kolostorok keletkeztek és virágzottak fel keze alatt, s számuk végül hétre emelkedett: három remetekolostorra vagy lavrára és négy koinobiumra. 511-ben Szabbász hirtelen az egyházpolitika szereplõje lett. Már sok évtized óta Palesztinát, mint az egész Közel-Keletet is, hitviták taszították egyik nyugtalanságból a másikba. Leginkább felzaklatta akkoriban a kedélyeket a kalkedoni zsinat (451) körül még mindig tomboló harc. Anasztáziosz császár a zsinat ellenzõinek, a monofizitáknak a pártjával rokonszenvezett, és ennek következtében nagyon feszült volt a helyzet Jeruzsálemben. Szent Illés pátriárka elhatározta tehát, hogy követséget meneszt Konstantinápolyba. E küldöttség vezetõjéül Szabbászt választotta, aki egész Palesztinában korlátlan tekintélyt élvezett. Egy kényes küldetés számára azonban aligha lehetett a legalkalmasabb ember Szabbász. A politikai adottság és a politikai becsvágy éppúgy hiányzott belõle, mint a magasabb képzettség, beleértve a teológiait is. Küldetése célját tekintve nem is ért el sokat. Fellépése azonban mégis nagy hatást keltett a császári udvarban; megállapodott higgadtsága olyan méltóságot sugárzott, amely másfajta, talán még fontosabb sikerrel járt. A szerzetesek iránt barátságos érzületû császár teljes tiszteletnyilvánítással fogadta a küldöttséget. Eközben az a balszerencsés eset fordult elõ, hogy az udvaroncok az összes szerzetes közül Szabbászt, a küldöttség vezetõjét ki akarták rekeszteni, és egyedül õt nem akarták a császár elé bocsátani, mert csak keveset törõdött a külsejével, és szerényen meghúzódott a háttérben. Amikor a császár érdeklõdött iránta, izgatottan keresték, és végül megtalálták a császári palota egy zugában, amint semmivel sem törõdve imádkozta a zsolozsmáját. Amikor Szabbász Bizáncban tett elsõ látogatásáról, a császári udvarban történt hosszabb tartózkodás után hazatért, régi szerzetesi nyugalmát nem találta. Éveken át belekapcsolódott a monofizitizmus elleni éles küzdelmekbe. Pártfogójának, Illés pátriárkának 516-ban számûzetésbe kellett mennie, Szabbász pedig nem tudta ezt megakadályozni. Utódját, Jánost, aki eredetileg a zsinat ellenfeleinek a párthíve volt, sikerült azonban az ortodoxia oldalára állítania. Nagy hatású beszédben átkozta ki a pátriárka ünnepélyesen, Szabbásztól és Teodóziosztól támogatva a kalkedoni zsinat ellenfeleit. Ezzel ugyan mindkét archimandrita magára vonta a császár haragját, de a császár csakhamar meghalt, utóda alatt pedig egy idõre visszatért a rend és nyugalom Palesztina egyházi viszonyaiba, Szabbász is visszavonulhatott végre a szerzetesélet csendjébe. Most ínséges évek következtek: Palesztinát öt teljes évig rettentõ szárazság s ennek következtében sáskajárás, éhség és szomjúság sújtotta. Szabbász Istenbe vetett legyõzhetetlen bizalommal kormányozta a kolostorát ezekben az ínséges esztendõkben is. Utoljára 531-ben ragadták ki csendjébõl az aggastyánt, amikor még egyszer követségbe kellett indulnia a császári udvarba vivõ messzi és fáradságos úton. Ezúttal a Palesztinát nyugtalanító szamaritánusok felkeléseirõl volt szó. Azt közlik, hogy amikor Justinianus császár kihallgatáson fogadta Szabbászt, hirtelen úgy tûnt neki, mintha a tiszteletreméltó aggastyán fejét a napsugarakból kiinduló fényes koszorú venné körül. Erre a császár odasietett az alázatos emberhez, leborult elõtte, örömkönnyek között csókolta meg a fejét, és az áldását kérte. Az öreg szerzetes utoljára azt kérte a császártól, hogy Jeruzsálemben egy nagy kórházat építsen fel és rendezzen be. Hazatérve Szabbász ünnepélyesen kihirdette a császári engedélyt Jeruzsálemben, Cézáreában és Szküthopoliszban. Ezután elõkészült a halálára. Mint a családapa, aki megtette a dolgát, és elrendezte háza ügyeit, még egyszer tisztelettel adózott a neki és minden szerzetesnek olyan drága jeruzsálemi szent helyeknek, majd visszatért remetekolostorába. A tornyocskájában feküdt betegen, visszautasította a pátriárka minden gondoskodó szeretetszolgálatát, és kijelölte az utódát. 532. december 5-én kora reggel, egy vasárnapi napon magához vette az Oltáriszentséget, utoljára még elimádkozta: "Uram, a Te kezeidbe ajánlom lelkemet!" , majd ugyanazzal a bizakodó nyugalommal, amely egész, külsõleg olyan mozgalmas földi létét jellemezte, életét Isten kezébe helyezte. A szent életrajza ezekben a szavakban foglalja össze a jelentõségét: "Szabbász, a földi angyal és mennyei ember, a bölcs és tudós tanító, az igaz hit védõje, a hû és okos sáfár megsokszorozta talentumait, és ehhez az égbõl kapta az erõt. Az Atyaisten tetszése szerint, Krisztus erejébõl és a Szentlélek sugallata által benépesítette a pusztaságot a szerzetesek csapataival."

Eseménynaptár

Június 2019
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30