PUCCI SZENT ANTAL

Az a történelmi korszak, amelyben Antonio Maria Pucci született, amelyben felnõtt és apostoli tevékenységét kibontakoztatta, olyan mozgalmas és zavaros volt, mint kevés másik. Szabadságmozgalmak rendítették meg Itália államait. Toszkána nagyhercegsége, amelyben 1844-ig élt, talán az egyetlen olyan állam volt, amely viszonylagos békét élvezett. A vele határos hercegségben, Luccában, papi tevékenységének kezdetén arisztokratikus jellegû, mérsékelt politikai légkör uralkodott. A helyzet alapvetõen megváltozott 1859-ben a nemzeti egységtudat megnövekedésével, amely népszavazásban és Piemont királyságának bekebelezésében jelentkezett, és amelyet az olasz királyság kihirdetése koronázott meg 1861. március 17-én. Az egyházi állam meghódítása (1860) a pápaság és az olasz állam közti szakításhoz vezetett, s ez még inkább elmélyült Róma megszállásával (1870).1866-ban több mint 2.000 szerzetesi közösséget föloszlattak, vagyonukat pedig elkobozták az állam javára. Az olasz állam szembenállása az egyházi állammal és a pápasággal fellendítette az antiklerikalizmust, és aranykorát élte a szabadkõmûvesség. Mindezekhez járultak még anarchikus áramlatok, szocialista megmozdulások. Valamennyi olyan jelenség, amelynek kedvezett a munkások és parasztok elképesztõen alacsony életszínvonala. Mindezzel, a hitéletnek egyáltalán nem használó nehézséggel kellett találkoznia Antal atyának is munkaterületén. Róma elfoglalása után a hajthatatlan egyházi csoportok mellett mindinkább észrevehetõvé váltak olyan erõk is, amelyek nagy figyelemmel és gondossággal tanulmányozták a szociális problémákat, és alkalmas eszközöket kerestek ahhoz, hogy az Evangéliumot közel vigyék a tömegekhez. Közéjük tartozott Antal is. Élete külsõleg nem látszik különlegesnek. Az Appenninek elõhegyeinek vidékérõl, Poggiole di Vernioból, szegény, de egészséges, vallásához és szokásaihoz hûséges parasztcsaládból származott. Apja sekrestyés volt. Antal 1819. április 16-án született. A fiút még születése napján az Euszták névre keresztelték. Az ifjú együtt dolgozott testvéreivel a mezõn és a gesztenyeerdõkben. A plébános tanította olvasni, írni, számolni, és amikor észrevette élénk tehetségét, latinra és a gimnázium többi tantárgyára is. Az apja által támasztott nehézségek ellenére tizennyolc évesen belépett a firenzei szervitákhoz. Plébánosa a következõ ajánló sorokat adta számára: "...Euszták... gyermekkorától kezdve mindmáig kiválóan viselkedett, buzgón látogatta a keresztény oktatást, és fogadta a szentségeket..., kezdettõl fogva kinyilvánította a szerzetesi élet iránti erõs hajlandóságát és hivatását''. 1837. december 23-án öltözött be, és kezdte meg a noviciátust Antal Mária néven. Tanulmányainak a Monte Senarión történt befejezése után 1843 májusában ünnepélyes fogadalmat tett, majd pappá szentelték és Viareggióba küldték a Szent András plébániatemplom káplánjának. 1848-tól élete végéig e templom plébánosa volt. Emellett huszonnégy éven át töltötte be rendházában a prior tisztét, s egyúttal Toszkána provinciálisa is volt a halálát megelõzõ második évig. Hitéletét rendkívüli egyszerûség és becsületesség jellemezte, teljesen az Evangélium szellemét sugározta. Életét Istennek szentelte a szerzetben: fogadalmakkal, regulákkal és alapszabályokkal. Ebben a keretben valósította meg szentségre törekvõ életét, Istenhez való mind szorosabb kötõdését. Egy napon így szólt testvéreihez: "Saját megszentelõdésünk és mások megszentelése az egyetlen cél, amely miatt Isten meghívott minket a szerzetbe''. Rendtársaihoz intézett sok buzdításából - amelyek éppúgy, mint a néphez szóló prédikációi, teljesen a Biblia szellemében gyökereztek, és tele voltak az abból vett idézetekkel - alapmotívumként állandóan kicsendül az egyedül szükséges: hogy kövessük az alázatos, szegény és megfeszített Krisztust. Különösen a szerzeteséletnek kell arra irányulni, hogy Ura keresztjét kövesse mindhalálig. Ebben a mélységes felismerésben és a Megfeszített szeretetében gyökerezik gyengéd tisztelete a fájdalmas Istenanya iránt is, aki mindenkinek példát adva együtt szenvedett Fiával. A rendi állapot azonban nem elegendõ egymagában. "Sokkal könnyebb bármely kereszténynek elnyerni örök üdvösségét, mint a hanyaggá vált szerzetesnek,... mert megvetendõ, sõt éppenséggel istenkáromlás, ha az Istennek hozott áldozatból egy részt visszatartunk vagy visszaveszünk.'' Mivel Antal atya visszavonások nélkül élte hivatását, Viareggio "curatino santo''-ja (szent plébánosa) tudott lenni, ahogy már életében mindenki nevezte. "A megfeszített Úr, aki, hogy mindenkinek jót tegyen, mindannyiunk testvére akart lenni és minden emberi nyomorúságot magára vett, sebekkel és vérrel borítva gyalázatos halált halt''. Ez a Krisztus és fájdalmas Anyja vezette Antal atya lelkipásztori tevékenységét is. Mindent magára vállalt. Elõször is 1849-ben megalapította a Gyermekek és felnõttek keresztény oktatásának kongregációját. A viareggiói halászok fiai számára, akik apjukkal együtt dolgoztak, esti iskolát hozott létre. 1850-ben megszervezte az ifjúság eszményét követõ Szent Lajos-szövetséget. 1853-ban, Ozanam Frigyes (a párizsi Sorbonne egyetem tanára volt, aki világiakból alakított társaságot azzal a céllal, hogy Szent Vince szellemisége szerint éljenek – a szerkesztõ megjegyzése) halála évében alakult meg Viareggióban az elsõ Szent Vince konferencia. Hogy a népbõl való lányok keresztény nevelésének gondját megkönnyítse, megnyitotta a szervita nõvérek intézetét; ebben támogatója volt Leci Katalin, aki nõvérként a Mária Julianna nevet vette fel. Így lassanként összeálltak a Keresztény anyák kongregációjának alapjai, amely 1882-ben nyerte végleges formáját. 1860-ban azzal a céllal, hogy "megtartsa az erõs katolikus hitet a családban és a keresztény társadalomban'', megalapította a Szent Józsefrõl nevezett bûnbánók jámbor társulatát. Szervezeteinek ez a rendszere mégis csupán eszköz volt. 1864 ádventjének második vasárnapján pontosan megmagyarázta ezt népének: "Ne gyertek elõ a keresztleveleitekkel, nincs rá szükségem; keresztelésetek bizonysága, amelyet elvárok tõletek, a jótetteitek... A keresztség egymagában nem elég ahhoz, hogy Krisztust formáljatok magatokból; hozzá tartozik Isten törvényeinek és a megfeszített Jézus követésének szem elõtt tartása is, mert a keresztény elnevezés Krisztus nevébõl származik, és kereszténynek csak azt nevezik, aki Jézus Krisztust követi''. Felebaráti szeretete, amelyrõl fáradhatatlanul prédikált, kifejezésre jutott a betegekrõl, szegényekrõl és elhagyottakról való gondoskodásában is. Az 1854-tõl 1856-ig tartó kolerajárvány alatt saját személyét semmibe véve kockáztatta életét: "Nem szükséges, hogy sokáig éljünk; csak az szükséges, hogy az Isten által nekünk ajándékozott idõt kihasználjuk, és megtegyük, amit Isten kíván tõlünk.'' Felkereste a szegényeket, nagy tapintattal és titokban segített rajtuk, s mindebbe nem fáradt bele még életének utolsó pillanataiban sem. A viszálykodás és civakodás által szétzilált családokban helyreállította a békét. A beteg gyerekek iránti különleges szeretetétõl vezérelve 1856 nyarán a viareggiói tengerparton megnyitott egy gyermekgyógyhelyet; kezdetben csak három gyermek lakott benne, 1875-ben már ezernél több. Szeretetszolgálata, gyengédsége és elõzékenysége nem feledteti jellemének egy másik oldalát: ahol szükség volt rá, Antal atya igen energikusan lépett fel, és nevén nevezte a dolgokat. A kormányzat megbízottjának, aki 1866-ban azért jött, hogy a szervita kolostort birtokba vegye, a ház küszöbén olvasta fel lángoló tiltakozását. Nagy bátorsággal, bár sohasem keresztény szeretet nélkül, védelmezte a szószékrõl a pápát az antiklerikálisok és szabadkõmûvesek ellen, mindenekelõtt az olasz királyság kikiáltása és Róma megszállása után. 1892. január 12-én halt meg. Viareggio a szabadkõmûvesek és liberálisok kezében volt, ennek ellenére Antal atyát egyházközsége nyilvános temetés tiszteletében részesítette ezzel a megokolással: "Csupán mint ember is nagy érdemeket szerzett Antonio Maria Pucci az országért végzett munkájával, függetlenül katolikus papi állapotától,... és az igazi erény állandó példájának kell tekinteni.'' Életében nincs semmi rendkívüli. Nem arsi plébános, hatása nem terjedt túl plébániájának és városának szerény határain. Szentsége abban állt, hogy hivatását mint szerzetes és mint plébános a megfeszített Úrral való bensõséges egyesülésben élte át napról napra, tettrõl tettre, pillanatról pillanatra. 1952-ben boldoggá,1962. december 9-én szentté avatták.

Eseménynaptár

December 2019
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
 
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31