PASSAUI SZENT ALTMANN

Az invesztitúraharc 1075-ben Szent VII. Gergely pápa és IV. Henrik király (1056-1106) közt igazi drámai hévvel lángolt fel, mert egyikük sem akart engedni, és eleinte valójában mindkét félnek igaza volt. E végsõ elszántsággal vívott egyházpolitikai küzdelem 1122-ben a wormsi békekötéssel (konkordátummal) ért véget. Fõ dolgokban a pápaság gyõzelmére tett pecsétet. Azoknak az idõknek német egyházfejedelmei közül alig képviselte még valaki olyan határozottan és harciassággal a pápaság és a reform ügyét, alig volt még valaki, aki olyan meggyõzõdéssel és rendíthetetlenül szállt volna síkra a reformcélokért, és senki más nem lett annyira veszedelmes IV. Henrik német királyra, mint Altmann püspök. Éveken át volt Németország pápával érzõ köreinek szüntelenül tevékeny és tekintélyes vezére. A tizenegyedik évszázad egyetlen más német püspökének sem hozott azonban olyan szenvedéssel teli sorsot az invesztitúraharc, mint neki: éveken át kerülnie kellett a püspöki székhelyét, és végül idegenben kellett meghalnia is. Altmann életrajzát kereken ötven évvel a halála után Göttweig (Alsó-Ausztria) kolostorának egy szerzetese írta meg; nem történelmi tudósítás ez, hanem építõ célzattal készült mû. Altmann származásáról és fiatal éveirõl egyáltalán nem sokat közöl. Valószínûleg 1010 és 1020 közt, egy vesztfáliai nemes nemzetségbõl származott, és az akkor igen tekintélyes paderborni dómiskolában tanult, s miután pappá szentelték, kanonok és csakhamar a dómiskola vezetõje lett. Évek teltek el, amikor egy napon III. Henrik császár (1039-1056) elé rendelték. A császár a híres aacheni székesegyház mellett mûködõ társaskáptalan prépostjává, egyben pedig a királyi várkápolna káplánjává léptette elõ. Ezzel bejutott a kiválasztottaknak abba a körébe, amelybõl a középkor folyamán általában kikerültek a német püspökök. A császár korai halála után - csupán harminckilenc éves volt - pártfogójára talált Ágnesben, a császár özvegyében, aki néhány évig a trónon következõ, még gyermek korú IV. Henrik (1056-1106) helyett a birodalom ügyeit intézte. 1058-ban Ágnes császárné Judit nevû leányát eljegyezte Salamon magyar király. A kíséretében lévõ Altmann akkor járt elõször Passauban. Mintegy hat évvel késõbb látta ismét a püspöki várost, mert 1064-ben csatlakozott egy, a mainzi érsek által vezetett szentföldi zarándoklathoz. Ennek sok résztvevõje nem tért többé vissza, Altmann azonban szerencsésen kiállta a vállalkozás minden veszedelmét. Útitársaival együtt hazatértében már Magyarországra ért, amikor megkapta a hírt Passau püspökévé történt választásáról. Ott ugyanis 1065. május 17-én Eigilbert püspök, egykor hasonlóképpen Ágnes császárné udvari káplánja, húszéves kormányzás (1045-1065) után meghalt. Passau püspökségében a helyzet akkoriban, mint egyébként a német országokban mindenütt, egyáltalán nem volt örvendetes. A templomokat és kápolnákat nagyrészt még fából emelték, a papok erkölcse kevéssé volt példamutató, képzettségük pedig nagyon hiányos. A cölibátust alig vették figyelembe. Nem sokkal volt jobb a helyzet a kolostorokban sem. A laikus nép körében elterjedt a babona, s alig élt a vallási buzgóság. Az új fõpásztorra sok munka várt. A megújulási mozgalom eszméi lelkesítették, s kezdettõl fogva szilárd elhatározást tanúsított, hogy megvalósítsa azokat Passauban is. A klérus erkölcsi és képzettségbeli felemelésére lelki mintaintézeteket hozott létre. Így 1067-ben a város falai mellett egy Szent Miklósról elnevezett kolostort alapított, és ágostonos kanonokokat telepített oda, akik kolostori életközösséget képeztek, de a régi kolostorok tagjainál többet törõdtek a világiak lelki gondozásával. Egy évtizede végezte már Altmann fõpásztori teendõit példamutató buzgósággal és ritka tetterõvel, amikor sikert ígérõ reformmûvét hirtelen megtörte a teljes hévvel feléledõ invesztitúraharc. Még ki tudta hirdetni a laikus invesztitúrának, a papok nõsülésének és a simóniának VII. Gergely által az 1075. évi római nagyböjti zsinaton kibocsátott tilalmát. Amikor azonban decemberben a dóm és a püspökség védõszentje, Szent István napján a pápai utasításokat ismét szigorúan felidézte, a klérus nõs tagjai rá akartak támadni, a jelenlevõ világi nagyságok azonban visszatartották õket. Altmann helyzete csakhamar még nehezebbre fordult. 1075 decemberében a pápa az ifjú Henrik királyt kiközösítéssel és letétellel fenyegette meg, ha továbbra is ragaszkodik a laikus invesztitúrához. A király erre felháborodással telve 1076 januárjában birodalmi zsinatot hívott össze Wormsba. Itt szenvedélyes felindultsággal elhatározták VII. Gergely letételét. Ennek az lett a következménye, hogy a pápa az 1076. évi nagyböjti zsinaton kiközösítette a királyt. Altmann, aki vélhetõen nem volt Wormsban, azonnal nyíltan a pápa oldalára állott, és félelem nélkül kihirdettette a püspökségben a királynak és minden párthívének kiközösítését. Ekkor felkelt ellene saját dómjának prépostja, a bajor fõnemesi származású Eigilbert, a dómiskola vezetõje, és makacsul védelmezte a király ügyét, akinek tábora csakhamar gyõzött is Passau területén. Ebben az idõben történhetett, hogy Altmann püspököt az aquileai Sigehard pátriárkával együtt VII. Gergely Németország pápai legátusává nevezte ki azzal a feladattal, hogy a király híveit a pápa iránti engedelmességre késztessék, és engedelmességük esetén az egyházi büntetéstõl mentesítsék õket. Altmann fáradozása nem maradt sikertelen, egyúttal Henrik helyzete láthatóan kedvezõtlenebbre fordult. A világi fejedelmek egy része már trónfosztásán munkálkodott. A Triburban 1076 õszén tartott birodalmi gyûlésen olyannyira sikerült Altmannak a Rajna túlsó partján, Oppenheimben tartózkodó királyt megindítania, hogy visszavonta a pápa letételét, s megígérte, hogy bûnbánatot fog tartani és elégtételt nyújt. Henrik Itáliába indult, hogy találkozzék és kiengesztelõdjön a pápával. 1077 januárjában Canossa várában történt a találkozás, mely azzal végzõdött, hogy Gergely feloldotta a kiközösítés alól Henriket. Ellenfelei 1077. március 15-én mégis Forchheimbe siettek (megjelent Altmann is), s ellenkirályt választottak Rudolf sváb herceg személyében. Õ azonban egyedül nem tudott felülkerekedni, úgyhogy Henrik lassanként ismét meghódította a déli német területeket, bevonult Bajorországba, majd Passauba is, hogy legkeményebb és legveszedelmesebb ellenfelét, Altmann püspököt, a német püspöki kar tagját ártalmatlanná tegye. A püspök azonban Rudolf ellenkirály védelme alatt idejében kitért elõle, és Szászországba menekült a király elleni ellenállás fõ seregéhez. Passauba, amelyben azontúl a király pártja uralkodott, nem tudott többé visszatérni. Végül sikerült kalandos úton Rómába menekülnie, ott az 1079. évi nagyböjti zsinaton megjelent, és beható tudósítást adott a németországi állapotokról. A pápa olyan nagyra értékelte tevékenységét, hogy amikor le akart mondani passaui püspökségérõl, nemcsak megerõsítette hivatalában, hanem Németország apostoli legátusává tette. Eközben Henrik királyt, mivel fennhéjázóan követelte a pápától az ellenkirály kiközösítését, ám egyáltalán nem vette figyelembe a laikus invesztitúra tilalmát, az 1080. évi nagyböjti zsinaton másodszor is egyházi átokkal sújtották. Erre azzal válaszolt, hogy a pártján álló püspökök brixeni zsinatán Gergelyt letétette, és a ravennai Wibert püspököt ellenpápává (III. Kelemen) választatta. Altmann azonban a Svábföldre utazott, hogy mint pápai legátus Konstanzban beiktasson egy új püspököt, és Boldog Vilmos hirsaui reformapáttal együttmûködve híveket szerezzen Gergely pártjának. Amikor pedig Henrik 1081-ben megtorló hadjáratot indított Róma ellen, sikerült püspökségének keleti részére visszatérnie, s ott a pápának ismét megnyert II. Lipót õrgróf (1075-1095) védelme alatt a passaui egyházmegyének legalább a keleti felén az igazgatást ismét tartósan átvennie. Megújult buzgósággal folytatta megszakadt munkáját. Az is alig zavarta meg ebben, hogy Henrik király a mainzi zsinaton Gebhard salzburgi érsekkel és néhány más püspökkel együtt letette székérõl. A két ellenpüspök, akiket Henrik egymás után iktatott be Passauban, nem ért el sok sikert. VII. Gergely két utóda, III. Viktor (1086-1087) és II. Orbán (1088-1099) pápa alatt is ellátta Altmann a legátusi hivatalt, amely persze egyre inkább Németország délkeleti részére korlátozódott. Egy évvel a halála elõtt, 1090-ben még egyszer kapott egy megtisztelõ megbízatást: az új salzburgi érseknek, Boldog Tiemónak (1040 körül-1101/2) kellett a pápa nevében ünnepélyesen átadnia a palliumot, a metropolita liturgikus hivatali jelvényét. Altmann 1091. augusztus 8-án halt meg Zeiselmauerban, a Bécs mellett fekvõ régi passaui birtokon. Ausztriába való visszatérése után (1081) ott volt a püspöki rezidenciája, amikor nem Göttweigben, kedves kolostorában tartózkodott. Holttestét Göttweigbe szállították, s ott Tiemo érsek temette el a klérus és a nép nagyszámú részvételével. Még ma is ott nyugszanak hamvai. Korának legmagasabb képzettségével rendelkezõ, nagy tehetségû, vállalkozó kedvû és ügyes ember volt; mély vallásosság hatotta át, és osztatlanul átadta magát az egyházi reformok és a pápaság eszméjének szolgálatára; sohasem ingadozott meggyõzõdésében vagy magatartásában, szilárdan tudott állni a nehéz harc veszedelmeiben is. Emlékét nagy tisztelettel õrizték meg évszázadokon át és már halála után az elsõ évtizedekben szentként tisztelték Ausztriában. Kultuszát a passaui, linzi és Sankt Pölten-i egyházmegyének hivatalosan a 19. században engedélyezték.

Eseménynaptár

December 2018
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
 
 
 
 
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31