NISSZAI SZENT GERGELY

Ha Nagy Szent Vazul mindenekelõtt a tett embere és szervezõ, Nazianzi Szent Gergely pedig szónok és költõ, akkor Nisszai Szent Gergelyt misztikusnak és - Origenésztõl eltekintve - a lelki élet elsõ nagy teológusának jellemezhetjük. Cézareában, Kappadókiában született 334 körül, Vazul testvére volt. Családja csodás módon áldott volt: a testvérek közül három püspök lett, négy pedig szent. De Gergely nagyon különbözik testvérétõl, Vazultól, akinek nagysága talán kissé háttérbe is szorította. Ifjúkoráról és tanulmányairól nem sokat tudunk. Gergely saját személyére vonatkozóan nem volt éppen közlékeny. Kappadókiában maradt, és képzettségét Cézárea iskoláiban szerezte meg. Már igen fiatalon lektor volt; ahelyett azonban, hogy a várakozásnak megfelelõen az egyházi pályára lépett volna, rétor lett. Úgy tûnik, hogy a Julianusz császár alatt új virágzásnak indult pogány kultúra varázslatának, mindenekelõtt pedig Libaniosz (314-393 vagy 404) rétor vonzóerejének hatása alá került. Gergely nõül vette Teozébiát, egy jámbor és mûvelt nõt, akit egész életén át szenvedélyesen szeretett. Ha egy írásában szemrehányásokat tesz is magának, amiért a "szokásos utat'', a házasságot választotta és nem a szüzességet, ezt nem kell szó szerint venni; az ilyen önvádban nagyrészt szónoki pátosz rejlik. (Késõbb lemondott a retorikáról, amikor testvére 371-ben a kelet-kappadókiai kisváros, Nissza püspökévé nevezte ki.) Házassága - úgy tûnik - lelki-vallási fejlõdésében õt éppoly kevéssé korlátozta, mint Poitiers-i Szent Hiláriust. Teozébia azonban 385 körül meghalt. Nazianz püspökének részvétlevele az elhunytat "igazi szentnek és valódi papfeleségnek'' magasztalja. Gergely életérõl csak keveset tudunk. Úgy látszik, visszavonult életet élt feleségével, Teozébiával együtt, s ezt a lelki élet tanulmányozásának és ápolásának szentelte anélkül, hogy valaha is meglátogatta volna testvérét, Vazult szerzetesi elkülönültségében, mellõzve annak ismételt meghívásait. Állandó kapcsolatot tartott fenn viszont nõvérével, Szent Makrinával, aki egy szomszédos nõi kolostor elöljárója volt. Gergely "lelki tanítónõ''-jének nevezi. Püspöki hivatalát 371-ben foglalta el - amint Gergely közli - testvére rábeszélésére. Vazulnak olyan férfiakra volt szüksége, akiknek igazhitûségére építeni tudott. Gergelyt teológiai képzettsége miatt mindenki igaz embernek tartotta. Ha hiányzott is diplomáciai érzéke, hite minden kétségen felül állt, tudományos színvonala pedig figyelemre méltó volt. Ebben a korban kezdõdtek el az ariánusokkal való viták. Nissza kis püspöksége semmi esetre sem játszott jelentõs szerepet. Csekély volt Gergely lelkesedése is, amikor oda kellett mennie, és szigorúan ítélte meg mezõvárosa lakóit. Panaszkodott amiatt, hogy "a pusztába'' küldték. Gergelyt nem kímélték az ariánusok. Hogy eltávolítsák az útból, bepanaszolták: eltékozolta az egyházi javakat; különös vád ez egy olyan férfi ellen, aki egész életén át a szegények ügyét képviselte. Nemsokára letették, és csak Valens császár halála (378) után térhetett vissza püspöki városába. A kisváros diadalmas fogadtatást rendezett számára. Hogy ez mennyire megragadta, kicsendül ebbõl a levélrészletbõl: "Szeretetük és ragaszkodásuk túláradó kinyilvánításával csaknem agyonnyomtak minket''. Testvére, Vazul halála (379) után Gergely vette át Cézárea nagy püspökének teológiai és szerzetesi örökségét. Ettõl kezdve kiemelkedõ szerepet játszott az ortodoxia védelmezésében. 379-ben részt vett az antióchiai zsinaton, ahol a nyugati egyházhoz való közeledésrõl volt szó. Õt bízták meg, hogy látogassa meg Pontus egyházait. Amikor Szebasztébe érkezett, ott akarták tartani püspöknek. Végül sikerült a közösséget arra késztetnie, hogy testvérét, Pétert válasszák meg püspöküknek. 381-ben barátjával, Nazianzi Gergellyel együtt megjelent a konstantinápolyi zsinaton. Ez volt pályafutása tetõpontja: õ mondta a megnyitó beszédet. A császár kínevezte Pontus egész területére az ortodoxia megbízottjává: meg kellett ítélnie a püspökök igazhitûségét, és az ariánus érzületûeket le kellett tennie hivatalukból. Azokban az években, amelyek folyamán Gergely a császár bizalmát élvezte, több különleges megbízatást is kapott; ezek dátumait azonban nehéz meghatározni. Így eljutott Arábiába, és felhasználta az alkalmat, hogy meglátogassa Jeruzsálemet is. A császári bizalom azonban nem tette jobb diplomatává, sem kevésbé éles kritikussá. Gergely, aki prédikációiban és buzdításaiban annyira ragaszkodott a hagyományhoz, leveleiben, amelyekben jeruzsálemi zarándoklásáról tudósít, szokatlanul éles hangon ír az ott uralkodó állapotokról. Ebbõl a korszakból származnak Gergely legjelentõsebb teológiai írásai is, amelyek teológiai és általános személyes tekintélyét is megerõsítették. Egész idõ alatt ünnepelt szónok volt. Beszédeinek áradása és szónoki pátosza, amelyek számunkra kissé idegenül hatnak, fellelkesítették Konstantinápolyt. Itt találkozott egyébként korának legjelentõsebb nõalakjával, Szent Olümpiásszal. Ezekben az években nagyszámú gyászbeszédet mondott, köztük az ifjú hercegnõért, Pulcheriáért is, és kifejezte benne az egész udvar mély szomorúságát. Ez a beszéd szolgált ösztönzésül Jacques-Benigne Bossuet (1627-1704) egyik halhatatlan gyászbeszédéhez. Hasonlóképpen beszélt Flaccilla császárné halálakor is. Ezután azonban Aranyszájú Szent János dicsõségének hatására elhalványult csillaga. Gergely lassanként kezdett feledésbe menni, lekerült az idõszerûség színpadáról. Szenvedett miatta; tudjuk ezt néhány, mélységes csalódást eláruló megjegyzésébõl. Miután Gergely ily módon megszabadult felelõssége terhétõl, teljesen a belsõ élet felé fordult. Megtisztult, és a lelki élet teológiájának szentelte magát. Tapasztalata és megfontoltsága ezen a téren felülmúlhatatlan mesterré tette, és hasonlíthatatlan eredetiségre képesítette. Ebben az idõben írta a misztikus teológia mestermûveit: Mózes életét és az Énekek énekét. Átvette testvére szerzetesi örökségét a lelki élet területérõl, és a szerzetességet megajándékozta az addig hiányzó misztikus tanítással. Gergely - amint õ maga fogalmazta meg - elérkezett a "fehér hajú'' öregséghez. Origenész nyomán úgy írta meg a lelki élet folyamatát, mint egy szüntelenül ismétlõdõ megtisztulás útját, amely kitárulkozás a kegyelem számára a végleges, teljes önkiüresítésig. Benne az ember a tiszta szeretet eksztázisában nyílik meg Istennek, és benne Isten a barátjának ismeri fel õt; és "ez jelenti számomra az élet beteljesedését''. 394-ben Gergely utoljára vett részt zsinaton. Röviddel utána meghalt - talán 395-ben. A történelem igazságtalanul járt el Nisszai Gergellyel. Gyakran hozták kapcsolatba a nevét a tanítója, Origenész körül kialakult vitákkal. Ez a gyakran kevés figyelemre méltatott, mindig kevesebbre becsült férfi azonban úgy áll elõttünk, mint egy teológusokban gazdag korszak egyik erõteljes szelleme. Nem könnyû egy olyan szent portréjának felvázolása, aki saját személyérõl ennyire keveset közölt. Mûvei is rossz szolgálatot tesznek neki ebbõl a szempontból. A szofisztika túlságosan erõs befolyása alatt beszédeiben nem mindig világosak gondolatai. Stílusa és mindenekelõtt maga a szónok nem azonos Gergellyel, az emberrel. Mindkettõ mögött kell õt keresnünk. Gergely természeténél fogva egészen az esetlenségig tartózkodó volt. Voltaképpeni nagysága nem külsõ életének tetõpontjával esik egybe, hanem azzal, hogy lelépett a császári színpadról. Az önkiüresítés, a lelki elmélyülés idejére esik ez, az aratás bõségének és betakarításának idejére, arra az órára, amelyben elröppent minden álomkép: arra az órára, amelyben már csak az Istenhez vivõ egyenes út maradt meg. A filozófusok és rétorok távol, messze hátra maradtak a Sinai hegy lábánál, õ viszont fel is kapaszkodott a hegyre. Nyelvet és kifejezést tudtak csak neki kölcsönözni: hosszú életének lelki tapasztalata és hite meghozta Gergely számára a Megismerhetetlen jelenlétét, és benne azt a barátját találta meg, aki nem csalja meg.

Eseménynaptár

December 2019
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
 
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31