HOFFBAUER SZENT KELEMEN

A 18. század második fele és a századforduló Európa számára a súlyos háborús összetûzések ideje volt. A hitre és az Egyház egységére gyakorolt hatásaik miatt a politikai eseményeknél veszedelmesebbnek tûnnek ma számunkra e korszak új eszméi. Ausztriába is akkoriban hatolt be az államegyháziság és a felvilágosodás. Ha a jozefinizmus némely történész véleménye szerint a történelemben az utolsó kísérlet az állam részérõl az Egyház megreformálására, ez a reform nem az Egyház érdekében történt, hanem az állam érdekében, hogy ez az Egyházat engedelmes eszközévé tehesse. A teológiai tanulmányokat újjászervezték, a plébániák számát megnövelték és az igazgatást megjavították ugyan, a teológiát és a lelkipásztorkodást azonban mindinkább megfertõzte a racionalizmus. Ebben a korban (1751. december 26-án) született a dél-morvaországi Znaim melletti Tasswitzban az a férfi, aki az igazi katolikus reform döntõ élharcosa lett: Johann Klemens Maria Hofbauer. Apja cseh volt - eredeti Dvorak nevét Hofbauerre németesítette -, anyja német. Jellegzetes szláv és német vonások határozták meg Hofbauer emberi sajátosságát. Erõs teste, telt, kerek arca ellentétben állt kis szemeivel, lágy hangjával és finom, eleven kezével. Bensejében a szívós energia mellett olyan érzékeny, mély érzület lakott, hogy lelki megrendülései napokig a betegágyba dönthették. A szláv és német vérnek ez a keveredése, a paraszti-vidéki légkör, amelyben életének elsõ húsz évét eltöltötte, mindenekelõtt pedig jámbor anyja befolyása (apja korán meghalt) alakította ki Isten kegyelmével azt a fáradhatatlan munkást és pihenés nélküli tervezõt, azt a jóságos, barátságos embert, aki magától értetõdõ hitével olyannyira nem illett bele felvilágosodott korába, de éppen ezzel vonzotta magához az embereket. Mesterkéletlen modora, egészséges, olykor nyers lénye és elpusztíthatatlan humora rabul ejtette az embereket. Másrészt azonban magával hozott öröksége egyáltalán nem tette könnyûvé számára a szentség útját. Egészen az utolsó évekig az egyébként olyan jóságos férfi olykor hevessé vált és felfortyant. Hofbauer így vélekedett: "Igen, ez sajnos hibám, de köszönöm Istennek, hogy megvan bennem, mert ha nem volna, arra éreznék kísértést, hogy kezet csókoljak önmagamnak az önmagam iránti tiszteletbõl.'' Hofbauer ifjúságára ránehezedett egy súlyos áldozat: a papságról való lemondás. Mivel szûkös anyagi eszközeik nem voltak elegendõk arra, hogy tanulhasson, a szomszédos Znaimban elsajátította a pékmesterséget. Huszonegy éves korában végre mégis elkezdhette tanulmányait. 1772-tõl 1777-ig járt Klosterbruck premontrei iskolájába, de ahhoz, hogy egyetemre mehessen, megint csak hiányoztak az anyagiak. Remete lett, elõször Olaszországban Tivoli mellett (ott vette fel a Kelemen nevet), késõbb szülõföldje közelében. A remeték az akkori idõk hitoktatói és laikus segítõi voltak. Hogy továbbképezze magát ebben a hivatásban, 1780-ban kateketikai tanfolyamra járt Bécsben. Itt jótevõkre talált, akik a már csaknem harmincéves férfi számára lehetõvé tették a teológiai tanulmányok elvégzését. Négy évig tanult Bécsben. Mivel akkoriban az állam mind erõsebben beavatkozott a papok képzésébe, nem maradt tovább Ausztriában. Barátjával, Hübl Tádéval együtt Rómába indult, hogy ott folytassa tanulmányait. Rómában a németek közül elsõkként léptek be a redemptoristák fiatal rendjébe. A rend eszményét, az elhagyatott emberek megsegítését Hofbauer hivatásának érezte. 1785. március 19-én mindketten letették a fogadalmat, március 29-én az alatri dómban pappá szentelték õket. Október végén azzal a szándékkal hagyták el Rómát, hogy a redemptorista rendet meghonosítják Ausztriában. Itt azonban nem lehetett kolostoralapításra gondolni. Miután egy éven át újból Bécsben tanultak, Varsón át Fehér-Oroszországba indultak. A varsói Szent Benno testvérület, amely a külföldiekkel foglalkozott, német papokat keresett. Hofbauer és Hübl mintha hívásra érkezett volna. Átvették Szent Benno teljesen elhanyagolt templomát, és vele a varsói németek lelki gondozását. Húsz évig tevékenykedett Hofbauer a lengyel fõvárosban. A kis Szent Benno-templom ebben az idõben nemcsak a német katolikusok, hanem az egész város számára vallási központtá vált. A kezdet igen-igen nehéz volt, a legszükségesebb is hiányzott. Sem a lengyel klérus, sem maga a püspök az ujját sem mozdította meg az atyák munkája érdekében. Hofbauer mégis megalapította a szegények iskoláját, és csakhamar 350 fiatalt oktathattak. A tehetségesebbek számára latin iskola jött létre és leányiskola is csatlakozott hozzá. Hofbauer maga ment koldulni kis védencei számára. Amikor eközben egyszer valaki az arcába köpött, õ csak ennyit mondott: "Ez nekem szólt. Adjon most már valamit a szegény gyermekeim számára is!'', mire a másik zavarában és megszégyenülten nagy összeget adományozott. A városon át vivõ útjairól gyakran vitt magával árva gyermekeket, akiket az utcán szedett fel, majd saját kezûleg mosdatta ki õket a piszokból és szabadította meg a férgektõl. Hogy az általános erkölcsi hanyatlást feltartóztassa, új utakat járt a lelkipásztorkodásban. A Szent Benno-templomban "állandó missziót'' szervezett. Minden vasár- és ünnepnapon reggel öt órától egész napon át miséztek és prédikáltak. Teljesen újszerûen hatott annak a vallási egyesületnek az alapítása, amelyhez mindenekelõtt világiak tartoztak. Ennek a "laikus apostolságnak'' a fõ feladata volt a bátor szembeszállás "az erkölcstelenség és a hitetlenség sodró áramlatával''. Kelemen élete állandó fáradozás volt annak érdekében, hogy a redemptorista rendet meghonosítsa az Alpoktól északra. 1788-ban általános helynökké történt kinevezésével elérte a szükséges függetlenséget, amely az Alpokon túli alapítások feltétele volt. Varsói alapításához 1808-ban negyven tag tartozott. Hofbauer tevékenysége azonban nem korlátozódott Varsóra és Lengyelországra: több alapító utat tett Németországban és Svájcban, sõt Franciaországban is, de sehol sem ért el maradandó sikert. Egy másik szerencsétlenség is érte. Napóleon révén Varsó Szászországhoz került. 1808 júniusában Napóleon elrendelte a Szent Benno feloszlatását. A szerzeteseket katonai õrizettel vitték Küstrin erõdítményébe, ahonnan négyhónapi fogság után visszaengedték õket hazájukba. Hofbauer a legtöbbjüket sohasem látta viszont. Életmûve romjain állott. Két társával együtt Bécsbe indult azzal a szándékkal, hogy továbbutazik Svájcba vagy Kanadába. Mégis haláláig Bécsben maradt. Bécsi évei, amelyek folyamán az orsolyiták gyóntatóatyja és templomuk igazgatója lett, életének legjelentõsebb idõszakát jelentették. Személyiségének kisugárzó erejével Hofbauer Bécsben a katolikus reform kiindulópontjává vált. Mindenekelõtt a gyóntatószékben és a szószéken tevékenykedett. Nemcsak a nõvérek találták meg benne megértõ lelkiatyjukat; egyszerû és tanult emberek, diákok és professzorok tartoztak gyónógyermekei közé. Kelemen nem volt született szónok. Kifejezésmódja meglehetõsen nyersnek számított. Némelykor megszakította beszédét és így szólt: "Apropó, errõl jut az eszembe...'' És mégis: egész Bécs ott tolongott, ha prédikált, és új Ábrahám a Sancta Clarának nevezték. Ezekben a prédikációkban az emberek megtalálták azt, amit a felvilágosodás papjainak okos beszédeiben hiába kerestek. Mondanivalójának középpontjában az Evangélium, Krisztus és a kegyelmi élet állt. Kortársai megérezték, hogy ezek a prédikációk a szemlélõdésbõl és az imádságból fakadtak, szavaiból kiérezték annak a férfinak a szilárd hitét, aki kijelentette: "Nem tudom felfogni, hogy lehet meg az ember hit nélkül.'' E tevékenységei mellett a betegek lelki ellátása és a családlátogatások (a lelkipásztorkodás egy általa bevezetett formája) tartoztak napi munkájához. A katolikus újjáéledés szempontjából döntõ jelentõségû volt Hofbauer befolyása a bécsi romantikusokra. Az egyszerû pap jelentõs mûvészek, írók és tudósok körének a középpontja lett. Legközelebb állt hozzá Zacharias Werner (1768-1823) költõ, aki úgy fogadta el a vezetését, mint egy gyermek, és akinek számára csak három nagy ember létezett: Napóleon, Goethe és Hofbauer. A német romantika teoretikusával, Friedrich Schlegellel (1772-1829) és feleségével is szívbeli barátságot kötött. Minduntalan buzdította a szellemi élet vezetõit, hogy írjanak jó katolikus könyveket. Az õ ösztönzésére jött létre a magas irodalmi színvonalú Ölzweige (Olajágak) címû folyóirat. Az egyetemi hallgatók számára vallásos estéket rendezett a szobájában. Tanítványai, mint Anton Günther (1783-1863) filozófus vagy a késõbbi reform-bíboros, Joseph Othmar von Rauscher (1797-1875) egész életükre megtartották ezt a formát. Ugyanolyan természetesen mozgott Hofbauer a nemesek körében, mint a tudósok és diákok között. Gyakran hívta meg ebédre Széchényi Ferenc gróf. Ami az étkezés után megmaradt, bõ köpenye alatt elvitte a város szegényeinek, akik atyaként tisztelték. Ha valaki egy nyomorúságos bécsi lakásban találkozott vele, nem tételezte volna fel róla, hogy elõzõen nemesekkel ült egy asztalnál, sõt pápai követek és Bajor Lajos koronaherceg tanácsadójaként közvetlen befolyást gyakorol a bécsi kongresszus tárgyalásaira, és jelentõs szerepet játszik egy német nemzeti egyház létrejöttének megakadályozásában. Élete utolsó éveiben Hofbauer feltûnõen tartózkodó volt az idegenekkel szemben. Egyesek ugyanis, akik valamilyen ürüggyel felkeresték a lakásán, az államrendõrség besúgói voltak. Állandóan figyelték, némelykor megtiltották neki a prédikálást, és röviddel a halála elõtt arra kényszerítették, hogy írja alá számûzetését. Ám éppen ez az õt utolsóként ért nagy sérelem lett egyik oka vágyva vágyott kívánsága beteljesülésének: maga Ferenc császár vette a pártfogásába, és hogy az idõs embert ért jogtalanságot jóvátegye, 1820. április 19-én aláírta azt a határozatot, amely beengedte a redemptoristákat Ausztriába. Hofbauer részt vett az elõkészületekben, a határozat aláírásának napját azonban már nem érte meg. 1820. március 15-én súlyos haláltusa után halt meg Varsó és Bécs apostola. 1888-ban boldoggá, 1909. május 20-án szentté avatták.

Eseménynaptár

Február 2020
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29