FIATALABB SZENT MAKRINA

*Cézárea, 327 körül +Irisz, 379/80 körül. A 4. évszázad rossz hírû Kappadókiájában nõtt fel Makrina elõkelõ és tehetõs, de a hitben is kipróbált nagyszülõk és szülõk kedvelt gyermekeként. Apai nagyanyja az idõsebb Szent Makrina volt, akinek a Maximianus (245-310) alatti üldözés idején férjével együtt éveken át kellett ide-oda bujdosnia a pontusi erdõkben, és egy ediktum következtében elvesztette a vagyonát. Ennek az idõsebb Makrinának az egyik fia, az idõsebb Szent Vazul (Bazileiosz) eljegyezte Szent Emmeliát, aki az üldözések során elveszítette a szüleit, és eredetileg szûzi életet akart élni. Abban az idõben az Istennek szentelt szüzek többnyire családjuk oltalma alatt éltek, és mivel a teljesen árva Emmeliának nélkülöznie kellett ezt az oltalmat, s emiatt ezerféle veszély leselkedett rá, férjhez ment a feddhetetlen Vazulhoz, hogy megtalálja benne élete védelmezõjét. Ebbõl a házasságból született Cézáreában, 327 körül Makrina, elsõ gyermekként. Anyjától kapta Makrina az elemi oktatást, tananyagul pedig az szolgált, ami a Szentírásból a gyermekkorához mérten felfogható volt, "mindenekelõtt Salamon bölcsessége''. "A Zsoltárok könyvébõl sem maradt számára semmi ismeretlen; az adott idõben mindenkor a Zsoltárkönyv egy részének szentelte magát: amikor fekvõhelyérõl felkelt, ha tanulmányait megkezdte vagy befejezte, amikor táplálékot vett magához, és ha imádkozott''. Röviden: a Zsoltárkönyv lett az útitársa. Makrina további képzését is valószínûleg a család rejtekében, a szüleitõl kapta. Nem volt ez egyoldalú ismeretközlés, hangsúlyozottan nõies életre nevelték. Foglalatoskodott a szövõszék mellett és megtanult minden munkát, ami a háztartásban elõfordult, anélkül, hogy ezzel megrövidítette volna a "tudományt''. Minden ismerete az életbõl fakadt és táplálkozott. Amikor Makrina felserdült, szépsége és mûveltsége miatt sokan pályáztak a kezére. Apja a kérõk közül kiválasztott egy fiatalembert, aki a rászorulók és szükséget szenvedõk ügyvédje volt. Mielõtt azonban a házasságra sor került volna, jegyese meghalt, Makrina pedig elhatározta, hogy örökre lemond a házasságról. Minden további leánykérésnek ellenállt; felfogása szerint ugyanis a szülei által számára kijelölt võlegény nem halt meg; aki az Istenben él már, az számára csupán egy másik országba költözött, nem halt meg, õ pedig jogtalannak tekintette, hogy ne tartsa meg hûségét távolba szakadt võlegénye iránt. Ettõl kezdve Makrina élete teljesen összefonódott az anyjáéval. Csodálatos kétoldalú adás és elfogadás volt ez. Anyjával való közössége oltalmazta a lányt, a lány szeretõ szolgálata pedig mentesítette az anyát némely gondjától. Apja halála után lett csak igazán anyja nélkülözhetetlen segítsége Makrina. Munkájával gondoskodott megélhetésük egy részérõl, és részt vett fiatalabb testvérei nevelésében. Fellelkesítette Krisztusért a testvéreit: Nagy Szent Vazult, Naukratioszt, Nisszai Szent Gergelyt és Szent Péter szebasztei püspököt, aki abban az idõben született, amikor az apjuk meghalt. Vazul élete nagy fordulatát köszönheti neki. Amikor "a retorikában és logikában szerzett ismeretei miatt erõsen felfuvalkodva'' tért haza a fõiskoláról, rövid idõ alatt megnyerte a szerzetesi élet számára, "a bölcsesség élete'' számára, amint Nisszai Gergely mondja a Szent Makrináról szóló életrajzában. Legfiatalabb testvérének, Péternek pedig mindene lett Makrina: "apja, tanítója, nevelõje, anyja, tanácsadója minden jóra'', és példáját követve, már korán a "vagyontalan életet'' választotta. Makrina azután engedélyt kért anyjától, hogy megszokott életével felhagyva addigi rabszolganõiket és alattvalóikat "egyenlõkképpen tisztelt nõvéreivé'' tehesse, s velük együtt éljen imádkozva és dolgozva Krisztus iránti szûzies odaadásban. Az Írisz melletti családi birtok kolostori élet színhelye lett. Amikor anyja a gyermekek ellátásának és nevelésének gondja alól felszabadult, lánya megnyerte, hogy mindenrõl, amit addig megszokott, lemondjon és "a szüzek nagy számával azonos fokon'' éljen, s megossza velük asztalukat, fekhelyüket és minden egyebet, ami az élethez szükséges. Emmelia örömmel választotta azt az életet, amely "az angyalokéhoz hasonló'', s a lány anyja vezetõje lett; mindkettõjük lelki vezetõje pedig Péter volt, a család legfiatalabb tagja. Amikor anyja öreg korában hazatért Istenhez, halálos ágya két oldalán Makrina és Péter állt. Megfogta a kezüket, és imádkozott: "Neked adom át, Uram, zsenge adományomat és fájdalmaim tizedét. Zsenge adományom, íme: elsõszülött lányom, a tized pedig a fiam itt. Mindketten Neked vannak szentelve a törvény szerint, és tieid õk áldozati adományként is. Szálljon hát szent áldásod elsõszülöttemre és a tizedemre!'' Haldokló anyja áldásával Makrina az addiginál is jobban magával ragadó példája lett azoknak a szüzeknek, akik vele együtt mondtak le a világról. Amikor elérkezett a halála, Vazul már meghalt, Gergely pedig Nissza püspöke volt. Gergely nyolc éve nem látta már a nõvérét. Valamiféle belsõ ösztönzésre útnak indult hozzá. Halálos betegen találta: egy földre tett deszkán feküdt, testi erejét csaknem teljesen felemésztette a láz, szelleme azonban töretlen maradt. Gergely "A lélekrõl és a feltámadásról'' címû írása valószínûleg a nõvérével folytatott utolsó beszélgetésének gyümölcse. Minél inkább közeledett az elválás órája, annál jobban ujjongott Makrina. A fekhelye körül állók számára nyilvánvaló lett, hogy milyen isteni-szûzies szeretet izzik benne és hajtja ahhoz, akinek szegénységében és rejtettségében szolgált. Makrina a fekhelyét kelet felé fordíttatta annak jeleként, hogy várja a soha többé le nem nyugvó nap felkeltét. A jelenlevõkkel nem beszélgetett már, hanem szüntelenül csak Istennel. Elimádkozta haldokló imáját: "Urunk, Te elvetted tõlünk a halálfélelmet. Evilági életünk végét az igazi élet kezdetévé tetted. Megmutattad nekünk a feltámadás útját, szétzúztad a pokol kapuit, és a sátánt, akinek hatalma van a halálon, megfosztottad erejétõl. Örökkévaló Istenem! Anyám ölétõl kezdve hozzád tartozom. Téged szeretett a lelkem minden erejébõl. Neked szenteltem testemet és lelkemet ifjúságomtól fogva mind a mai napig: állítsd most mellém fényes angyalodat, hogy kézen fogva vezessen a felüdülés helyére, ahol a felfrissülés vize folyik, a szent õsatyák ölébe. Bûneim ne kerüljenek a szemed elé, ha bármiképpen is hibáztam természetünk gyengesége miatt szóval, cselekedettel vagy gondolattal. Te, akinek hatalma van a földön a bûnök megbocsátására, bocsáss meg nekem, és amikor lelkem elhagyja testemet, szeplõ nélkül jelenhessem meg színed elõtt. Hiba nélkül, szeplõtelenül vedd lelkemet a kezedbe, Neked szóló tömjénáldozatul!'' Miközben ezeket a szavakat mondta, szemét, ajkát és szívét kereszttel jelölte meg. A láztól kiszáradt nyelve ezután már egyetlen érthetõ szót sem tudott többé kimondani. Amikor este bevitték hozzá a világosságot, felnyitotta a szemét, belenézett a fény ragyogásába, és megkísérelte, hogy elmondja az esti hálaimát. Hangja azonban cserbenhagyta. Csak szívével és keze mozgásával mondta el az imádságot, és szokás szerint a kereszt jelével fejezte be. "Azután mélyet lélegzett, és így imával fejezte be az életét.'' Hogy Makrina mennyire megvált minden tulajdonától, mutatja a következõ eset is. Amikor kilehelte a lelkét, és holttestét eligazították, Gergely fénylõ fehér vászonba akarta burkolni, és valami ékszert akart még rátenni. A szüzek karának elöljárónõje, Lampadia azonban könnyek között mondta neki: "A szent számára az ékszer, amelyért fáradozott, a tiszta élet volt. Ez volt életének ünneplõ ruhája, és halálában ez most a drága halotti lepel.'' Gergely megkérdezte: "A hagyatékában semmi sem található hát, amivel szebbé lehet tenni a temetést?'' - "Miféle hagyatékában? - hangzott a viszontkérdés. Itt van mindaz, amit hátrahagyott. Nézd hát, íme a ruhája, a fátyla és elnyûtt szandáljai! Ez volt a gazdagsága, ez a bõsége. Gazdagságának csak egy gyûjtõhelyét ismerte: a mennyei kincseskamrát. Ott van mindene, a földön semmije sem maradt.''

Eseménynaptár

Április 2020
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30