DE RODAT SZENT EMÍLIA

Emilia-Maria-Vilma de Rodat ahhoz a vidéki nemességhez tartozott, amelynek a 19. századi Franciaország néhány szeretetre méltó alakját köszönheti. 1787. szeptember 6-án született Dél-Franciaországban, a rodezi egyházmegyében lévõ Saint-Martin de Limouze plébánia Druelle nevû családi székhelyén. Kisgyermek korában anyai nagyanyjára bízták, és gyermekségének legnagyobb részét Ginal várkastélyban töltötte. Nevelését nagynénje, Agathe de Pomairols vizitációs nõvér vette át, akit a forradalom elüldözött kolostorából. Emília gondos képzést és mélyreható, kissé szigorú vallási nevelést kapott tõle. Már igen fiatalon buzgón szentelte magát az imádságnak, és úgy tûnik, misztikus élményei is voltak. Már akkor erõs szeretetet tanúsított a szegények iránt. Tizennegyedik évétõl kezdve mégis kifejezetten világias korszakot élt át, és sokféle, bár teljesen ártatlan szórakozás és élvezet ejtette rabul. Ez a korszak 1804 úrnapján ért véget, amikor hirtelen visszatért a korábbinál mélyebb vallási életéhez. Idõközben Emília nagyanyja visszavonult Villefranche-de Rouergue-ba, a Madame de Saint-Cyr egykori szerzetesnõ által alapított szerzetesházba. 1805 márciusában Emília is ebbe az otthonba költözött. Villefranche szent életû káplánjának, Marty abbénak vezetése alatt bontakozott ki lelki élete. Különféle lelki írók, elsõsorban Avilai Nagy Szent Teréz, és Szalézi Szent Ferenc mûveit olvasta, és katekizmusoktatást tartott szegény lányoknak. A szerzetesélet vonzotta, ezért magánfogadalmat tett, anélkül azonban, hogy egy meghatározott szerzetbe kötelezte volna el magát. 1809-ben két sikertelen kísérletet tett, hogy szerzetbe lépjen: az elsõt Figeacban a nevers-i nõvéreknél, a másikat Cahors-ban az örökimádó Picpus nõvéreknél. Éppoly kevés sikerrel járt 1812-ben a Moissacban újból megalapított irgalmas nõvérek rendjében való próbálkozása. Végre 1815 májusában egy szegény nõ panaszai (hogy az anyagiakkal nem rendelkezõ emberek számára nincs ingyenes oktatás) ráébresztették igazi hivatására: eldöntötte, hogy szegény gyermekek nevelésének szenteli életét. Három leánnyal, akiket Saint-Cyr házában ismert meg, együttesen elhatározták, hogy megalapítják a Szent József Intézetet. (Ez 1822-ben a Szent Család Intézete nevet vette fel.) Klauzúrás kongregáció formájában rendezkedtek be, s a szegény vagy kevéssé ellátott gyermekek ingyenes oktatásának szentelték magukat. Az oktatás alapfokú iskolai szinten mozgott, így nem volt szükséges hozzá semmiféle pedagógiai képzettség. Bár az új létesítmény megfelelt a szegények tényleges szükségletének, Emíliát kezdetben mégis erõsen bírálta környezete, és a villefranche-i papságtól sem kapott megfelelõ támogatást. 1816. április 30-án társnõivel együtt megtelepedett egy szegényes házban, megnyitott két iskolai osztályt, és befogadott néhány árva gyermeket. Anyagi feltételeik nyomorúságosak voltak, de 1817-ben valamivel jobb körülmények között telepedhettek le, 1819. június 29-én pedig beköltözhettek az egykori ferences kolostorba. Marty abbé lelki vezetésével az új kongregáció fejlõdésnek indult, és számos új tag jelentkezett felvételre. A viszonylag sok haláleset azonban, amely bizonyára rossz anyagi feltételeikkel állt összefüggésben, megritkította soraikat. Emília egy ideig arra gondolt, hogy közösségét egyesíti Mária Lányaival; ezt a szervezetet madame de Trenquelléon alapította meg Agen-ban. Az egyesülés elõkészítése közben, 1822-ben kiderült, hogy a nõvérek nem akarnak mást elismerni elöljárójuknak, mint Rodat anyát. Emília egyéni életében ez az idõszak a nagy próbatétel korszakát jelentette. 1818-ban kinövés keletkezett az orrán, és sokáig azt hitték, hogy rákban betegedett meg. 1821-ben megoperálták, de állapota folytonosan rosszabbodott, és néhány év múlva csaknem teljesen meg is süketült. Ezenkívül 1820. augusztus 9-tõl heves lelki szenvedés gyötörte, s ez mindenekelõtt a teljes elhagyatottság érzésében és a hit elleni erõs kísértésekben nyilvánult meg. Ez a szenvedés rövid megszakításokkal csaknem élete végéig tarthatott. A megpróbáltatások nem akadályozták meg abban, hogy messzemenõen tevékeny elöljáró legyen; a Szent Család Intézet azonban csak nagyon lassan fejlõdött. Elsõ elágazása 1822-ben Aubinben valósult meg, s ez egy kisebb nézeteltéréshez vezetett az alapítónõ és Marty abbé közt; ez utóbbi egyébként 1823 júniusában Rodez általános helynöke lett. Csak 1832-ben hajtott a kongregáció új sarjat Livinhacban, ahol magába olvasztotta a helybeli kis közösséget, a Nõvérek Szövetségét (Soeurs de l'Union). Ugyanebben az évben kapta meg az intézet szabályzatát, amelyet Marty abbé szerkesztett, aki azután 1835. november 15-én meghalt. Rodat anyának új gondokkal kellett megküzdenie. 1834-ben Decazevilleben, egy csak röviddel azelõtt kialakult bányavidéken új alapítást hoztak létre. Csakhamar megmutatkozott azonban, hogy a bányászok közti apostolság nem egyeztethetõ össze a klauzúrával. Létrejött tehát egy klauzúra nélküli ág, s ez nagyon hamar fejlõdésnek indult. Most azonban magától értetõdõen számos nehézség támadt a kongregáció két ága közti szervezeti összefüggés miatt. 1835 után gyorsabb ütemben következtek az új alapítások, bár nagyjából csak Aveyonra és a vele szomszédos közigazgatási kerületekre korlátozódtak. Sok új házat nyitottak, ám a szükséges anyagi feltételek nélkül; Emília anya mindenütt ugyanazt az Istenre hagyatkozást és önzetlenséget tanúsította. Kihasználta azt a számos lehetõséget is, amelyet a társulat klauzúra nélküli ága kínált, és az oktatás feladatköréhez új mûködési területeket csatolt: házi betegápolást, fogolylátogatást, menedéket a bûnbánó nõknek. A Szent Családról nevezett kongregációnak új válságot kellett kiállnia. A Marty abbé által szerkesztett szabályzat csakhamar nem felelt meg az új helyzetnek, és 1844-ben elengedhetetlenné vált átdolgozása. A feladatot Barthe abbéra, egy rodezi papra bízták, aki azt javasolta, hogy a társulat két ágát olvasszák egybe, és mindkettõ számára töröljék el a klauzúrát. Az alapítónõ ezzel nem értett egyet, mert határozottan ragaszkodott a klauzúrához. Barthe abbé szerencsére engedett, és a két ág továbbra is elkülönült egymástól. A társulat sok nõvére bírálta az alapítónõ anyagi kérdésekben tanúsított derûlátását, és feltétlen, szinte kizárólagos bizalmát a gondviselésben. Így hát az 1846-ban fogalmazott új szabályzat szerint teljhatalmát ebben a pontban korlátozta egy tanács; ez azonban csak még inkább növelte a pénzügyi nehézségeket. 1852 márciusában Emília anya bal szemén daganat keletkezett. Ettõl kezdve megszûntek lelki szenvedései. Megértette, hogy ez a közelgõ vég jele, és alázatosan kérte: szabadítsák meg minden vezetõ tevékenységtõl. Mivel egészségi állapota folytonosan rosszabbodott, augusztus végén teljesítették kérését. Gyóntatóatyjának engedelmeskedve szeptember 7. és 10. között lediktálta életrajzát; ez nagy értékû vallási dokumentum, bár belsõ életének misztikájáról csak nagyon mértéktartóan nyilatkozik meg benne. 1852. szeptember 19-én halt meg Villefranche-ban. 1940. június 9-én boldoggá, 1950. április 23-án pedig szentté avatták.

Eseménynaptár

Szeptember 2019
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
 
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
25
26
27
28
29
30