BOLDOG CAMPION ÖDÖN

Egy könyvkereskedõ fiaként született Londonban 1540. január 258-én. Korai gyermeksége még VIII. Henrik uralkodásának idejére esik, aki Anglia egyházát elszakította a pápától és az Anyaszentegyháztól. A vallási helyzetre az jellemzõ, hogy a pápához hû férfiak, mint az egykori kancellár, Morus Szent Tamás felségsértõkként haltak meg a vérpadon, miközben a reformátorok tanainak követõit eretnekségért fenyegették halállal. A körülmények megváltozása egybeesett Ödön tanulmányi éveivel. VI. Eduárd idejében a kontinens protestáns teológusai - az egykor domonkos Martin Bucer és az egykor kapucinus generális Bernardino Ochino - hatására kezdtek tért hódítani a reformáció eszméi. Csakhamar megindult a visszahatás. Ödönt a kereskedõcéh támogatta abban, hogy tanulhasson. Tanárai büszkeségére õ köszönthette az új királynõt, Tudor Máriát bevonulásakor. Melléknevei, amelyeken ez a királynõ bevonult a történelembe, jól megvilágítják ellentmondásos, de a korra jellemzõ tevékenységét: mint "katolikus" Mária szenvedélyesen fáradozott Anglia újra katolikussá tételén; mint a "véres" Mária keménységével és kegyetlenségével teljesen elveszítette a nép bizalmát, még katolikus alattvalóiét is. Ötéves uralma alatt 273 protestáns - köztük az angol egyház öt püspöke - végezte életét eretnekként a máglyán. Házassága V. Károly fiával, aki II. Fülöp néven foglalta el a spanyol trónt, odahatott, hogy az angol katolikus egyházat belevonta a magas politika örvényébe. Nem volt csoda, hogy a katolikus restauráció korai véget ért a királynõ halálával. Nagy tehetségû féltestvére, I. Erzsébet királynõ, akinek meg kellett védenie utódlását a katolikusok által támogatott Stuart Máriával szemben, kezdeti habozás után az angol államegyház mellett döntött. Ily módon megpecsételõdött a reformáció gyõzelme Angliában. A kortársak közül sokan nem fogták fel azonnal az esemény fontosságát. Közéjük tartozott Ödön is, aki idõközben a doktori vizsgával befejezte tanulmányait az oxfordi egyetemen. Az akkor modern humanista tanulmányokért lelkesedve, és a tanult vezetõ réteg egyik kiemelkedõ tagjaként elõször nem látott semmit abban, hogy szüleivel, barátaival és pártfogóival együtt letegye az Erzsébet által kívánt esküt az angol korona egyházfõségére. Mi több: Gloucester püspökének tanácsát követve diákonussá szenteltette magát az angol egyházban. Feladatköre azt hozta magával, hogy humanista érdeklõdése (kora tudósaihoz hasonlóan mesterien elsajátította a latin, görög és héber nyelvet) Vergiliusról és Homéroszról áttevõdött az elõzõ idõk lelki és egyházi irodalmára. Mindenekelõtt a nagy egyházatyákkal foglalkozott. E tanulmányai során egyre jobban tudatosult benne, hogy az anglikán vallás mennyire eltér az áthagyományozott hittõl, és hogy Erzsébet államegyháza milyen kevéssé felel meg a régi Egyháznak. Súlyos lelkiismereti konfliktusba került. A kereskedõk céhe megbotránkozott azon, hogy védence "pápista hajlandóságot" mutat, és megvonta tõle a támogatását; másrészt egy barátja igyekezett rábeszélni, hogy menjen az észak-franciaországi Douai-ba, ahol szemináriumot alapítottak az Angliából emigrált teológiai hallgatók számára. Ödön más kiutat választott: az új dublini egyetemen akart magántanári képesítést szerezni. Könyvet írt az egyetemi hallgatókról De Juvene academico címmel, továbbá megírta Írország történetét is, ez azonban nem sikerült valami jól, és még Dublinban is alig talált visszhangra. Egyre sürgetõbbé vált számára az a kérdés, nem kell-e elszakadnia Erzsébet egyházától. Nyíltan kifejtette gondolatait és kételyeit. 1570-ben Szent V. Pius pápa kiközösítette a királynõt, s feloldotta alattvalóit a hûségeskü alól. Erzsébet hatékony ellencsapással válaszolt. Ödön is "gyanús személlyé" vált. Álruhában tért vissza Angliába, s ott átélte Boldog Storey János perét és kivégzését, s véglegesen eldöntötte, hogy Douai-ba megy. Csak nehezen tudott kitérni a letartóztatás elõl, de második kísérletére sikerült átjutnia a csatornán. Douaiban Anglia fiatal katolikusainak színe-java körében otthon érezte magát. Aquinói Szent Tamást tanulmányozta és szónoklattani tanfolyamokon vett részt. Miután szubdiákonussá szentelték, Rómába ment, s felvételét kérte Jézus Társaságába. Brünni noviciátusa után rövid ideig szónoklattant és filozófiát tanított, majd 1579-ben pappá szentelte Prága érseke. Az angol William Allenkre, a douai angol szeminárium és a még ma is fennálló római Angol Kollégium alapítójára nagy hatást gyakoroltak a jezsuitáknak az ellenreformáció során Európa különbözõ országaiban elért sikerei, és arra kérte XIII. Gergely pápát, hogy Angliába is küldjön jezsuitákat. Ödön és Robert Persons kapta meg elsõnek a parancsot, hogy menjen Angliába. Campion Prágából való elutazása elõtti estén egy rendtársa a cellája ajtajára írta: P. Edmundus Campianus vértanú. Az angol katolikusok egy része félt, hogy a jezsuita atyák jövetele újabb nehézségeket hoz majd a katolikusoknak. Mindenekelõtt azt hitték - még a katolikus körökben is -, hogy a "jezsuita invázió" politikai célokat szolgál. Campion az angol koronatanács tagjaihoz intézett írásában helyesen tárta fel az ügyet: "Mi, jezsuiták azért alkottunk Társaságot, hogy örömmel hordozzuk a keresztet, amelyet ti a vállunkra helyeztek. Bízunk a megtérésetekben, amíg csak egyikünk is életben van, hogy részesüljön Tyburnötökben (Tyburn volt London vesztõhelye). A költségeket számba vettük, a munka megkezdõdött; Istené az, és nem lehet abbahagyni. Így plántálódott el a hit, így kell helyreállítani is." Campiont 1580. június 25-én Londonban letartóztatták, de csakhamar szabadon engedték. Vidékre ment, s prédikációival számos megtérést ért el. "Mindennap máshova megyek - írta a generális atyának Rómába. - Az aratás csodálatosan nagy... Tartósan azonban nem tudom elkerülni az eretnekek kezét... Ruházatom magamnak is nevetséges; gyakran változtatom, éppúgy, mint a nevemet is. Olykor magam olvasom levelekben azokat a híreket, hogy Campiont elfogták, és ha odaérkezem, annyit hallok magamról, hogy a rettegés miatt elmúlik az aggodalmam." Persons-szal Londonban folytatott megbeszélése után Lancashire-be ment, és csaknem naponta prédikált ott nagy sikerrel. Eközben állandóan besúgók vették körül, és gyakran csak nagy üggyel-bajjal tudott tõlük megszabadulni. Campion atya ez alatt az egész idõ alatt dolgozott egy hitvédelmi mûvön, amelynek a Decem rationes (Tíz indok) címet adta. Egy titkos sajtóban nyomtatták ki, s az oxfordi egyetem hallgatói egy reggel négyszáz példányt találtak belõle az egyetemi templom padjain. Az eset nagy port vert fel az egész országban, a kormányzat pedig megkettõzte erõfeszítéseit, hogy szerzõjét letartóztassa. Ez három héttel késõbb sikerült is. Campion atyával megértették, hogy Norfolkba kell menekülnie; útközben egy hûséges katolikus család házában misézett mintegy negyven személy elõtt, akik között azonban akadt egy Eliot nevû áruló. A következõ tizenkét órában háromszor kutatta át a házat a rendõrség, s a harmadik alkalommal megtalálták Campiont két másik pappal együtt. "Most bizonyára haragszik rám" - vélte Eliot. "Nem, megbocsátok Önnek - válaszolta Campion. - Bizonyságul iszom az egészségére. Ha megbánja, még fel is oldozom, elõbb azonban derekas elégtételt rovok ki Önre." Campiont Londonba vitték; a kalapjára feliratot tettek: "Campion, a lázadó jezsuita." Elõször olyan kínzás alá vetették, amelyet "little ease"-nek, "kis kényelmetlenségnek" neveztek; ez abból állt, hogy bedugták egy lyukba, amelyben sem feküdni, sem állni nem tudott. Három nap múlva felajánlották neki a hitehagyást. Több lord, sõt vélhetõen maga a királynõ is felszólította erre, de szilárd maradt. Attól kezdve naponta a kínpadra vonták. Amikor egyszer gúnyosan megkérdezték tõle, hogy érzi magát, így válaszolt: "Éppen nem rosszul, egyáltalán nem érzem magamat." < b> 1581. november 14-én más papokkal együtt megkezdõdött a pere. A vád az volt ellenük, hogy Róma megbízásából összeesküvést akartak szõni. Amikor megkérdezték, hogy a vádlottak közül ki vallja magát ártatlannak, Campion a sok kínzás következtében nem volt már képes arra, hogy felemelje a kezét; a szomszédjának kellett magasba tartania. E gyengesége ellenére Campion mégis védekezett, és védte vádlott társait is okosan és talpraesetten. A halálos ítéletet ugyan nem sikerült elhárítania, de meggyõzõen igazolta, hogy az összeesküvés vádja csupán ürügy, és hogy végsõ soron a hitük miatt üldözik õket. Mialatt a fogságban a kivégzésére várakozott, meglátogatta nõvére, s még egyszer eléje tárta a megtiszteltetés és a gazdagság csábító ajánlatát, arra az esetre, ha megtagadja hitét. Egy másik látogatója az áruló Eliot volt. A per alkalmával is Campion ellen vallott, és most félt a katolikusok bosszújától. Campion ajánlást adott neki egy németországi nemes barátjához, akinél biztonságban lehet. 1581. december 1-én, egy borús, esõs decemberi napon végezték ki Campiont három másik pappal együtt. Amint akkoriban szokásos volt, két ló farkához erõsített létrafélén vonszolták a vesztõhelyre. Nyomorúságos állapota ellenére szilárdan és töretlenül csengett a hangja, amikor a Korinthusi levélbõl idézett: "Látványosságul szolgálunk a világnak, az angyaloknak és az embereknek is; oktalanok vagyunk Krisztusért." Ezután megkérte a jelenlévõ katolikusokat, hogy imádkozzák el vele együtt a Hitvallást. Mint minden papot, õt is barbár halálnemre ítélték: felakasztásra, beleinek kitépésére és felnégyelésre. A hóhér mégis némi emberiességet tanúsított iránta: függve hagyta, míg meg nem halt, és csak ezután kezdte el a mészárlást. Vére ráfröccsent egy fiatal költõre, a késõbbi Boldog Walpole Henrikre. Õ is Jezsuita lett, és vértanúságot szenvedett hitéért. A haldokló Campion az Urhoz hasonlóan imádkozott tévelygõ testvérei bûneinek bocsánatáért: "Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek." Campion Ödönt 1886. december 29-én avatták boldoggá.

Eseménynaptár

Június 2019
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30