BAMBERGI SZENT OTTÓ

Bamberg érsekségét, illetve püspöki székét még ma is szívesen nevezik Szent Ottóénak. Vele, a nyolcadik püspökkel kezdõdik az 1007-ben alapított keleti frank püspökség történetének második korszaka. Máig is õ az, aki a leghosszabb ideig volt ezen a széken. Élete és tevékenysége kiemelte õt elõdei és utódai közül. A püspökség császári alapítói, Szent II. Henrik és Szent Kunigunda mellett az egyházmegye harmadik védõszentje lett. Sírja a Bamberg melletti egykori bencés kolostor Szent Mihály templomában mindmáig nagyon látogatott kegyhely. Ottó 1060 körül született Schwabenban. Nagy tekintélyét nem a szülõi házának köszönheti (feltehetõen egy kevésbé vagyonos sváb nemesi nemzetségbõl származott), hanem egyedül személyiségének. Fiatal éveiben összetalálkozott Regensburgban Judittal (1047-1102), IV. Henrik császár nõvérével (akinek elsõ férje Salamon magyar király volt), és vele együtt ment udvari káplánként Lengyelországba, amikor az Salamon halála után egybekelt Wratislaw herceggel. Eme összeköttetések révén kapcsolatba került a császári udvarral, sõt magával a császárral is. Henrik császár (1056-1106) személyes szolgálatára akarta megnyerni. Elõször a lassan haladó speyeri dómépítés felügyeletét bízta rá, s Ottó már ekkor bebizonyította szervezõképességét. Láthatóan meggondolás nélkül állt a kiátkozott császár rendelkezésére, aki 1097-ben királyi káplánná tette, kevéssel utóbb a birodalom kancellárjává, 1102-ben bambergi püspökké emelte. Ottó ezzel a birodalom papi fejedelmeként és a császárokkal különleges kapcsolatban álló egyházmegye püspökeként belekerült kora nagy küzdelmeibe. Szent VII. Gergely pápa óta a császár és a pápa közt nyílt küzdelem tört ki a püspökségek betöltésével kapcsolatban; a császárnak a hagyományból és a birodalmi alkotmányból fakadó igényeivel a pápa szembeállította az egyházi választás elõjogát. A viszálykodást - amelyet a püspöki hivatal jelvényeinek az adományozásáról "invesztitúraharc''-nak neveztek - mindkét oldalon teljes erõvel, kölcsönös megalázással és lealacsonyítással, letétellel és átokkal folytatták. Ottó azon fáradozott, hogy ebben a villongásban mindkét féllel szemben igazságosan járjon el és közvetítõ is legyen. Egyforma hûséget tanúsított az Egyház és a birodalom iránt. Már a püspöki méltóság átvétele azt mutatja, hogy Ottó nem szándékozott egyoldalúan a pártjára állni egyiknek sem; bár 1102 karácsonyán a császár kinevezte, s gyûrûvel és pásztorbottal is beiktatta, felszentelését addig halogatta, amíg 1106 pünkösdjén Anagniban II. Paszkál (1099-1118) fogadhatta. Ekként a kereszténység mindkét vetélkedõ feje törvényesítette a bambergi püspököt. Hasonlóképpen igyekezett távol maradni a politikai zûrzavaroktól, amíg a jogi helyzet nem tûnt számára elég világosnak. Ottó ereje nem valamely párthoz csatlakozásban, hanem a közvetítésben rejlett. Így 1107-ben V. Henrik megbízásából Châlonban tárgyalt az invesztitúra kérdéseirõl. Ott volt azon a nevezetes római úton is, amely a császárnak koronázást, a pápának pedig súlyos megaláztatást hozott; Ottó ezúttal is közvetíteni kívánt. Amikor azonban minden fáradozása reménytelennek tûnt, visszavonult a birodalom ügyeitõl. Csak 1121-ben, amikor kilátás nyílt a sikerre, fogott hozzá ismét a közvetítéshez. Tekintélye és befolyása végül megérlelte a wormsi konkordátumot, a nagy békemûvet, amely 1122-ben kompromisszumos formában véget vetett a küzdelmeknek. Néhány évvel ezután teljesen személyes és egyházi feladatot bíztak rá. III. Boleszláv lengyel herceg, Judit fia, országába hívta, hogy az éppen meghódított Pomerániát megnyerje a keresztény hitnek. Ottó nagy pompával indult útnak 1124 májusában. Ezen az elsõ missziós útján, amelyen nem hiányoztak a veszélyek és a bajok, prédikált és keresztelt, sok templomot alapított, és mûvének folytatására missziós papokat hagyott hátra. 1125 márciusában ismét Bambergbe érkezett. Három évvel késõbb másodszor is Pomerániába kellett vonulnia, hogy a hitehagyottakat visszavezesse a hitre. Számos helyen misszionálva meghozta az országnak a kereszténység végleges megerõsítését. Pomerániai vállalkozásaira is jellemzõ diplomáciai ügyessége; úgy igyekezett eljárni, hogy senkinek a jogait meg ne sértse. Elsõ útja Lengyelországon és érseki székhelyén, Gnieznón, a második a Kelet felé misszionáló német érsekségen, Magdeburgon át vezetett. Ottót joggal nevezik Pomeránia apostolának. Egyházmegyéje határain messze túl ismert volt mint kolostoralapító és a szerzetesség ügyének elõmozdítója. A kor irányzatait anélkül követte, hogy elõnyben részesítette volna bármelyiket is az egymással vetélkedõ reformirányzatok közül. Támogatta a hirsaui reformot, amely a clunyi mozgalom folytatójaként Németországban az egyházi fegyelem megújításáért küzdött, és teljesen a pápai párt felé fordult; ugyanígy támogatta a ciszterciek és premontreiek új rendjét is. Életrajzírói hét egyházmegyében huszonhét kolostort sorolnak fel, amelyeket Ottó alapított vagy megújított. Hozzá, mint tapasztalt szervezõhöz fordultak, ha valamely régi vagy új kolostor nehézségekkel küzdött. Így segített a bambergi egyházmegyében Michelfeld és Langheim, a würzburgiban Aura és Vessra, az eichstättiben Heilsbronn és a Regensburg melletti Prüfening, a passauiban Aldersbach, Karintiában Arnoldstein és a halberstadti egyházmegyében Reinsdorf megalapításában. Mûködésének legfõbb területe a bambergi püspökség volt. Fontos helyeket szerzett meg a bambergi egyház számára: Kronachot, Pottensteint, Gössweinsteint és sok mást. A Rajnától Karintiáig terjedõ birtokai meglehetõsen független cselekvést tettek lehetõvé számára. Mindennél azonban fontosabb az egyházi tevékenysége, a vallási élet megújítása a békétlenség évei után. Ezt a célt szolgálta az 1134-ben és 1137-ben tartott egyházmegyei zsinat mellett a plébániák alapítása és megerõsítése vidéken. Bambergben befejezte a dóm építését és az 1117-es földrengés által ledöntött michelsbergi kolostor újjáépítését; az utóbbi egyébként különleges szeretetét és bõkezûségét élvezte. Karitatív gondoskodásának a tanúja volt Bambergben az általa alapított Szent Egyed és Szent Gertrúd kórház. Nagy buzgósággal támogatta az egész birodalomban híressé vált bambergi dómiskolát, és az õ korában virágzott a michelsbergi apátság íróiskolája, amelynek a tagjai közé tartoztak késõbbi életrajzírói, Ebo és Herbord (+1168) is. 1139. június 30-án halt meg Bambergben, s a michelsbergi kolostorban helyezték örök nyugalomra. 1189-ben III. Kelemen pápa avatta szentté.

Eseménynaptár

Február 2020
HétKeddSzeCsüPénSzoVas
 
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29